Rengeteg verzióját hallottam már annak, miért nem kéne hinnem Istenben, “képzelt barátom” születésnapján mégis a világ egyre nagyobb része ünnepel.
Egyre több és egyre színesebb fényekkel ünnepeljük azt, akiről százmilliók fantáziálnak, akiről százmilliók állítják, hogy számukra valóságos – és legalább ennyien mondják az ellenkezőjét. Aki nem azt hiszi, amit mi, az furcsa, vagy éppen bolond – pedig Jézus Krisztus pont azért lett emberré, és halt meg, hogy ne így viszonyuljunk egymáshoz.
Hívőként elszomorítanak a felekezetek közötti és azokon belüli feszültségek: a kereszténységet minden irányból érő (ön)kritikátlan kritikák, a történelmi felekezetek egyes képviselőinek szupergőgje, a jelmezesek és az öltönyösök szexuális, gazdasági és egyéb botrányai. Globális vallássérülésben vagyunk érintettek, melyet képmutató emberek torzításai okoztak és okoznak mind a mai napig.
Nekik kéne hinnem?
Nem vallásos családban nőttem fel, és hálás vagyok érte, mert senki nem úgy bántott, hogy közben Istenre hivatkozott – beismerem, ez egészen jó alap. Az élet különböző területein – például a gyermekvédelemben – megtapasztaltam, hogy különböző méretű sebek vannak az emberek szívén: van, aki takargatja a magáét, és van, aki mindenáron szeretné a másik arcába dörgölni.
Ami jól láthatóan összeköti az embereket, az a fájdalom.
De mi fáj ennyire?
Olyan fajhoz tartozunk, mely egyedülálló kegyetlenséggel bánik fajtársaival, elképesztő módon bántja és alázza a másikat gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással – ez egy fájdalmas tény. Az ember minél jobban belesüpped lénye sötét részébe, az annál inkább elnyeli őt. Fájdalmainkat különböző módokon kezeljük – leggyakrabban ordítunk. Torkunk szakadtából. Mégis – vagy tán éppen ezért – kevés embernek halljuk és hallgatjuk meg a történetét. Miért is hallgatnánk, amikor a sajátunkat sem ismerjük? Ki kíváncsi a másikra, ha rá sem voltak kíváncsiak?
A ránk-nem-figyelés is fájdalom, és nem csak gyermekkorban. Az elhanyagolás fokozatosan egyre nagyobb feszültséget okoz az ember érzelmi világában. Bevetjük a fájdalom- és feszültségcsillapítás népi praktikáit: különböző szereket használunk, tevékenységi őrületekben veszünk részt, a valóság elől a képernyőbe menekülünk – és sokan ide sorolják „a nép ópiumának” nevezett vallást is. Emberek különböző tanokban hisznek és attól várnak megoldást a saját létállapotukra – egy olyan érzetet, amely a bennük lévő félelmet, szorongást csökkenti.
Hogy miért is szorongtam annyit gyermekkoromban, arról minden tudományág mást állítana – szerintem azért, mert olyan emberektől vártam figyelmet, akik maguk sem kaptak eleget belőle. Azt vártam a környezetemtől, hogy
vegyenek észre, lássanak meg, és örüljenek nekem,
mert minden ember egyedi, és mint olyan, külön örömforrás – te is, én is.
Amikor elkezdődik a „karácsonyi őrület”, nekem az a normális. Szebbek a fények, nagyobb a mozgolódás, több az odafigyelés. Karácsonykor egy kicsit mindenki jobban akar adni, meg kapni. Ez természetes. Csak a célt tévesztik el – a céltévesztés pedig a Bibliában leírt bűn kifejezőbb fordítása.
De igazából mi a cél?
A Szeretet.
Aki ilyenkor adni akar, az igazából szeretetet akar adni és kapni
– ebben a profitéhes kereskedő és a termékéhes vásárló között nincs különbség. Ezért kártékonyabb egymás cseszegetése, hogy miért minden a vásárlásról szól, mint venni valakinek egy giccses kínai angyalkát újrahasznosított műanyagból. Nem a kereskedők miatt szól a vásárlásról a karácsony – de még csak nem is erről szól, csak erről beszélünk. Az egész a bennünk lévő űr betöltéséről szól, amihez sosincs elég szappanopera vagy alkohol, spangli vagy bejgli. A bennünk tátongó szeretethiány bántja a másikat.
Azért is szeretem a “képzelt barátomat”, mert Ő sosem mond olyat, hogy bántsak valakit. Nem buzdít arra, hogy ítélgessem a másik embert azért, mert máshogy csillapítja a fájdalmát. Mindig türelmes velem, sosem vádol, sosem kárhoztat. Nem engedi, hogy fogva tartson haragtartás, irigység, kéj- vagy hatalomvágy – mindig szeretetre és békességre buzdít, és ezért nem kell elszívnom óránként egy jointot. Ráadásként bármikor olvashatom a “mesekönyvet”, ami a leghíresebb és a legjobb ígéreteket tartalmazza az egész emberiség jövőjére. Hogy ezért a fura szokásomért hülyének néznek? Ám legyen!
Nézem az embereket, akik más könyveket olvasnak és másféle képzelgéseik vannak, melyek mérgezik és szorongatják őket, egymás bántalmazására és ítélgetésére bíztatnak. Akkor inkább ünneplem a “képzelt barátomat” a valóságos barátaimmal, és hiszem, hogy minden ledfény azért izgul a világon, hogy az emberek végre meglássák egymást szeretetben. Minden azért csillog és villog, hogy több fényt vigyen a sötétségünkbe. Mert csak az marja és falja a másikat, aki nem látja, aki nem veszi észre őt. Csak az bánt, aki nem látja, aki nem veszi észre a másikat, mert elvakította ennek a világnak a sötétsége.
Jézus Krisztus azért a világ világossága, mert
egymásban az embert csak a szeretet fényével láthatjuk meg.
A fény kintről és fentről jön – mi annyit tudunk tenni, hogy teret adunk neki magunkban.
Lehet, hogy csak képzelődöm, de egy próbát megér.
Áldott Ünnepet Kívánok!
