Se szeri se száma azoknak, akik nem beszélnek rokonaikkal, barátaikkal, ismerőseikkel. Megromlott a viszony, és közös megegyezéssel, vagy az egyik fél kezdeményezésére szüneteltetik a kapcsolatot. Talán még felmerül a kérdés, hogy tehetünk-e valamit értünk?
Az ember nemcsak fizikailag képes néhány molekula miatt összeomlani, hanem érzelmi-lelki síkon is. A „sértődős” ember alapból olyan sebeket hordoz, hogy őt sokszor már csak megsérteni lehet, kommunikálni vele nagyon nehéz és kimerítő. Sokszor teljesen váratlan időpontban és teljesen ártalmatlan szóösszetételtől hirtelen lángolni kezd, és érzelmi görcsbe rándul. Az emberi kapcsolatoknak ebben a formájában spontán módon nem is lehet beszélgetni, mert folyton szűrni kell, hogy vajon milyen mondat és milyen hangsúly az, amivel akaratunkon kívül mégis fájdalmat okozunk neki. Amit fontos tudnunk, hogy
a sértett alapproblémája nem mi vagyunk, de éppen aktuális problémájává egészen könnyedén válhatunk.
Ezért választják sokan a hosszú ideig tartó, kimerítő próbálkozás után a kapcsolat szüneteltetését.
A sérelmeink szorongatnak minket és sűrűn átszövik az egész néplelket. A gyermekvédelemben és postai kézbesítőként eltöltött éveimben sok ezer lelki sebtől elkeseredett, kimerült, zavart ember életébe léphettem be ideig-óráig. Politikai nézettől, vagyoni helyzettől függetlenül egy közös volt bennük: meg voltak bántódva, meg voltak sértődve nagyon mélyen.
Úgy nőttem fel, hogy a szűk környezetemben valaki valakire mindig meg volt sértődve. Legtöbbet rám – a békességről fogalmam sem volt egészen addig, míg kémiailag meg nem tapasztaltam. Sosem tudtam a környezetemet igazán kiengesztelni: hiába kértem a bocsánatokat, ideig-óráig sikerült csak. Sokáig azt hittem, hogy a puszta létem is sértő – Istennek hála, mára meggyőztek az ellenkezőjéről. Akkor még nem tudtam, hogy nem az én bocsánatomra van szükség.
Amire valóban szükségük van a sértettként élőknek, az a megbocsátani tudó, szeretetteljes lelkület.
Bármerre is fordítjuk a fejünket, mindenhol láthatunk felnőttnek látszó embereket, sokszor befolyással, hatalommal, és mindeközben vérig sértettséggel, gyermeki reakciókkal, egymást csúfolva, alázva, és komoly haditervvel a sérelmeik megtorlására. Kerül, amibe kerül: nem számít. Az egyik oldalon az „azért, mert én azt mondtam” a másikon az „azért nem, mert te ezt mondtad”. Gyermeki dac, két irányból. Ez a két hozzáállás feloldhatatlan és súlyos „felnőtt” következményekkel jár – ezeket mindennap tapasztaljuk.
A sértett feleknek segíthet a pszichológia, lehet a konfliktusokat kezelni, kompromisszumokat kötni – és ez tarthat is ideig-óráig. Érdek és dacszövetségek, közösen felvett hitelek, megszokások és érzelmi görcsök sok embert összeragasztanak – csak ez a ragasztó erősen toxikus. Nemcsak azokat nyírja, akik ebben a kémiai közegben sínylődnek, hanem azokat is, akik ennek a kipárolgását belélegzik. Nézzük meg a közbeszédet, az oktatási rendszert: ahol a mérgező tekintély irányít, mindenki szenved alatta, mellette és szabad szemmel is jól láthatóan benne.
A sérelmek építgetése kora gyermekkorban kezdődik. Egy olyan tapasztalattal indul, mely nagyon mélyen és hosszú időre meghatározza az ember működését: elutasítással. Ebben az emberek nagy része megsérül: megsebzi a nevelői környezet elutasítása, az a sok-sok szó és tett, mely azt érzékelteti a gyermekkel, hogy nem jó, amit csinál. Nem jó úgy, ahogy van. A seb pedig azért nem gyógyul, mert a kultúránk is alapvetően elutasító. Nem a közelségre, az emberek meghitt kapcsolataira fókuszál, nem arra, hogyan szeressük egymást jobban, hanem a használhatóságra. Ki és mennyit tud teljesíteni, hogy jobban használhatóvá váljon mások számára. Ember az embert gyötri és hajszolja végkimerülésig, egy pokoli tudatállapotba. A sebzettség/sértettség ugyanis egy minket emésztő, maró sav – kénköves tó.
Adventkor rengeteg ember szembesül azzal, hogy az a valami jobban marja ott belül. Gondolataiban újra és újra előjönnek szavak, mondatok, élmények, és a fájdalom fokozódik. Sötét, aljas és terhelt kapcsolati hálókban üldöztem már a pókokat hasztalan, egy idő után már minden embernek azt mondom, és kérdezem most is: jól nézzen körül, és mondja már meg, hogy lát-e ebből kiutat emberi módon? A szekértáborok világában, a még leszakadt körmökkel is árkot ásó, elkeseredett, egymást módszeresen nyomorító emberek között lát-e megoldást?
Mert persze fejben mindenki tudja, mit kéne csinálni: másképp kéne gondolkodni, szemléletet kéne váltani, ezt nem így, hanem úgy kéne csinálni. Nekik. A „hülyéknek.” Gyakran a másikat kérjük csak számon. Tudjuk, hogy lehetne jobb a világ, hiszen a módszertanunk megvan hozzá. Csak amíg „a többiek hülyék”, mert balosak, jobbosak, alacsonyak, kövérek, magasak, soványak, szegények, gazdagok, addig nem lesznek jók az „okosmegoldások”.
Az emberi természet valóban megromlott, és történelmünk évezredek óta arról szól, hogyan bántottuk egymást, és akiket bántottunk, hogyan lázadtak fel. Aztán hatalmi pozícióban hogyan folytatták a bántalmazást. Más a díszlet, nagyobb kényelemben védekezünk egymás ellen, és hatalmas falakat húztunk nemcsak nemzetek, hanem egymás közé is.
Az ember lassacskán beláthatja: nem győzhet a saját természete felett. Eltűrheti, elnyomhatja, de szabad nem lehet tőle, mert újra és újra arcul csapja önmagát és embertársait. A természetünk felett egyedül természetfeletti erővel győzhetünk. Sokan igyekeznek újabb és újabb módszereket kidolgozni az emberiség megjobbítására, végkimerülésig kutatva azt, ami ott van előttünk kétezer éve.
A szeretet „bárgyú” egyszerűsége kiakasztja az emberek nagy részét. A „szeressétek egymást” egy olyan irány, melyre egyszerre vágyik minden emberi lény, mégis elutasítja annak egyszerűsége miatt. Ennek megvalósulása ugyanis kizárja az egymás használhatóságát, elnyomását és a másik fölé helyezkedés mindennemű formáját. Éppen ezért vannak annyira ellene, hogy még keresztény körökben is gyakoribb a pokol, az ítélet, az ostor prédikálása, mint a Szereteté.
A sértődések útvesztőjéből egy lehetséges kiút a kétezer éves recept „megfőzése”. Advent alatt olvassuk el annyiszor a Szeretethimnuszt, ahányszor csak módunkban áll. Hogy mennyire vagyunk távol tőle, az ki fog derülni: nagyon nehéz lesz kézbe fogni, elolvasni, pláne többször. Annyira tiltakozik ellene lényünk megszokott része, a sértett felünk. Ami biztos: a gyógyszer karnyújtásnyira van még mindig, és ez örökké így lesz. Bárki a világon próbál többet elérni – egyszerűen nem lehet. Még mindig ott tartunk, hogy meg kéne tanulnunk szeretni egymást, és egy csapásra megoldódna a gyermek-, a klíma- és az állatvédelem kérdésköre.
Torkunkban dobog a karácsonyi kényszerítések árnyéka, és sokan már előre rettegnek, kinek, milyen pózban, és hogyan nem fognak megfelelni. Egyszerűnek tűnhet az a javaslat, hogy olvasgassuk a Szeretethimnuszt, de mit veszthetünk vele?
Például megnyerhetjük magunknak egymást és az együttlétnek azt a formáját, amire mindannyian vágyunk.
„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik..” (1Kor 13,1-8a)
