Pécsi Rita: A tantárgyakon keresztül törődni a személlyel – ez a pedagógia

Egyre többen érzik, hogy tenni kell valamit az oktatásért és az abban résztvevőkért: pedagógusokért és gyermekért. Pécsi Rita neveléskutató már jó ideje a jobb, emberibb oktatásért dolgozik. A jelenlegi helyzetről és a lehetőségekről beszélgettünk.

– Kiből lehet ma jó pedagógus?
– Nagyon fontosnak tartom, hogy a jó pedagógusnak legyen a tarisznyájában egy jó adag, bármikor felhasználható szakmai tudás, legyen gazdag eszköztára. Ám ma már nem biztos, hogy elegendő, ha egy tanító rengeteg mesét, mondókát, verset tud. Fontos, hogy jól ismerje a tanítványai életkori sajátosságait. Sokat számít, hogy meg akarja-e ismerni őket, a családjukat, a környezetüket. Meg akarja-e ismerni a gyerek személyes vágyait, igényeit, kedvteléseit, tehát magát a gyermeket? Ki tud-e indulni a gyerekből – ez mindig fontos volt, de ma különösen az lenne, csak valahogy elkallódott a tömeges oktatásban. Mióta életkor szerint állítjuk össze a csoportokat és az osztályokat, azóta sajnos gyakran elvész a személy. A gyermeknek az a legnagyobb baja, ha nem érzi, hogy a pedagógus hozzá, az ő életéhez szól – magyarul személyesen vele akar törődni –, akkor nem fogja érdekelni, amit mond, mert a világban már annyi minden szól speciálisan hozzá, a digitális világban különösen. Sokszor meg is kérdezik a gyerekek, hogy nekem ehhez mi közöm? És ha nem talál személyes kapcsolatot, attól kezdve szinte semmilyen motiváció nem működik.

Belső motivációt megmozdítani tudó, személyesen kötődő, nagy szakmai tudással rendelkező, hiteles ember lehet ma is jó pedagógus.

Ő nemcsak leadja az anyagot, hanem segíti is a gyermeket a befogadásban, a feldolgozásban.

– Hogyan lehet ezt szűrni a felvételiken? A képzési rendszer fel van-e készülve a legjobbak, illetve az alkalmatlanok kiszűrésére?
– Idén először másképp zajlanak a felvételik, és nem feltétlenül csak az emelt szintű érettségi számít bele. Az eddigi alkalmassági vizsga nem jól mérte az alkalmasságot. Remélem, hogy ez változik. A felvételi során a személyiséget lenne a legfontosabb vizsgálni. Ki kell szűrni azokat, akik úgymond pedagógusnak születtek, és azokat is, akiknél pszichés megfelelési lehetetlenség áll fenn: lehet, hogy okos, de pl. nem elég nyitott, nem akar átadni, nehezen hangolódik rá egy másik személyre stb. Eddig inkább az elért teljesítmény volt a szűrő, ráadásul viszonylag alacsony pontszámokkal be lehetett kerülni pedagógusképző intézményekbe. A pedagóguspályán az átadás és a befogadás készségére, az úgynevezett érzékeléskapcsolatra, valamint kíváncsiságra, a nyitottságra, rugalmas, kiegyensúlyozott személyiségre van a legnagyobb szükség.
Winkler Márta jó példa erre – őt egyszerűen felcsigázza a gyerekből áradó kíváncsiság és megismerési vágy. Azt mondja, minden nap lázasan kereste, hogy mit tud vinni a gyerekeknek, honnan, hogyan tudja megfogni, milyen játékot, milyen verset, milyen érdekességet tud mutatni nekik, hogy tudja megértetni velük, amit fontosnak tart. Ezt a képességet, alkalmasságot kellene igazából megvizsgálni. Ki tudja-e fejezni magát, milyen a beszédkészsége, van-e benne empátia, humor, milyen az érzelmi és mentális terhelhetősége.
A jó bizonyítvány tehát messze nem elég:

a pedagógus a lényével nevel,

ezt nem lehet kikerülni. A gyerekek mindent érzékelnek, és a szorzótábla is attól lesz hiteles, hogy maga az ember, akin keresztül “jön”, hiteles. A törvény szeretete a törvényhozó szeretetéből fakad. Igaz ez minden törvényre, a matematika és a helyesírás törvényeire, az erkölcsi és az isteni törvényekre, de az emberek egymás közti kommunikációjának törvényeire is. Ha a törvényhozót nem tudom szeretni, mert a személyisége olyan, akkor a törvény sem fog „átjönni”. Szívesen idézem Jézust, mint az egyik leghatékonyabb pedagógust is, hiszen ma, kétezer év múltán is tanulhatunk a módszereiből, mert működnek, világnézeti szemponttól függetlenül. „Ha szerettek engem, megtartjátok a parancsolataimat” – ennél jobb pedagógia nincs. Emlékezzünk csak vissza, hol tanultunk úgy igazán? Mit jegyeztünk meg? Azokat a tartalmakat, amelyeket azoktól tanultuk, akiket szerettünk.

Kötődés nélkül nincs nevelés, nincs hatékony tanulás.

– Valóban, az ember a jó tanáraira emlékszik, de ehhez kellenek azok a készségek, és az átadás korszerű, jó módszerei is, amikről beszélsz. Ismerve a pedagógus korfát, hogyan lehet a korszerű módszerek elsajátításában segíteni a többségében középkorú, illetve idősebb pedagógusokat?
– Nagyon sok pedagógussal dolgozom együtt, és úgy látom, nem csak az életkor érdekes. Ennek a kérdésnek ugyanis tulajdonképpen az a lényege, hogy kiégett emberről beszélünk, vagy kíváncsiról? Az előbb említettük Winkler Mártát. Ő a 80. életévén túl, a mai napig kíváncsi mindenre, minden új gondolatra, szóra, módszerre. El lehet sajátítani minden újdonságot, de az is fontos, hogy elfogadjuk azt is, ami az ő eddigi praxisában érték. Ne akarjunk mindenkit minden új módszerre megtanítani! Nagyon hamar besokallnak így a pedagógusok.
Azt kell felismerni, hogy nekem és a gyerekeknek, akiket éppen tanítok, mire van szükségünk a mindennapi munkában: a bizalmat fokozni, vagy a belső motivációt megmozdítani, vagy éppen a közösséget fejleszteni, a kooperációt megsegíteni. Legelőször tehát a pedagógiai célokat kell tisztázni. Ha halomra tanuljuk az új módszereket, és nem tudjuk, mikor használjuk, vagy nincs idő elmélyedni az alkalmazhatóságában, vagy valahogy nem illik a habitusunkhoz… abból semmi jó nem sül ki.
Ismerek mondjuk egy kooperatív módszert, de biztos, hogy nem szükséges minden órán alkalmaznom. A Bibliában nagyon szépen meg van írva: ismerjetek meg mindent, és ami jó, azt tartsátok meg. Egy középkorú pedagógusnak – aki megtart heti huszonnégy órát, aztán otthon várja a család, és a pályán töltött 20-25 év is bizony megviselte már – nem biztos, hogy minden újdonságot meg kell ismernie, nem is biztos, hogy nyitott rá. Azzal lehet igazán nyitottá tenni, ha a szükségleteinek megfelelő tudást kínálunk és segítjük annak beépülését. Aki a pályán van, aki bemegy, reggeltől-estig odaadja magát – mert ezt nem lehet máshogyan csinálni –, az szeretné jól csinálni. Ha valaki ehhez támaszt nyújt neki, és ő felismeri, hogy tényleg van az illetőnek mondanivalója a számára, akkor nyitott lesz és hálás.

– Te hogyan látod, valóban eltolódott a nevelő- és az oktatómunka aránya?
– Mindig jó lett volna, ha jó lett volna ez az arány… Mindenképpen a család az elsődleges nevelési fórum, a család a legerősebb nevelőerő. A gyerekek viszont egyre több időt töltenek a családtól távol, ezért azzal, hogy bizonyos nevelési feladatok az intézményekbe tolódtak, a családoknak segítünk. A pedagógia mindig is arról szólt, hogy törődjünk a gyerekekkel. 92 éves anyósomnak egy orsolyita nővér azt mondta: „tudod, nekünk a tantárgyak csak keretet adnak arra, hogy törődjünk veletek”. Szerintem ez a pedagógia: a tantárgyakon keresztül törődni a személlyel. Sajnos sok család ma komoly válságban van, ezért fontos terület kikerült a látóköréből. Nem tudnak úgy törődni a gyerekekkel, ahogyan egy fejlődő személyiségnek erre szüksége lenne. És belépett a játszmába egy nagyon kemény kihívás is: a képernyő. És még nem vertük félre a harangokat! De a gyerekeink nem tudnak beszélgetni, romlik a figyelmük, akadozik az együttműködés, hiányzik a kötődési képesség, az önértékelés, a kudarctűrés, nem fejlődik megfelelően az idegrendszer, hiányzik a mozgás, kialvatlanul, stresszesen érkeznek az iskolába stb. Mindig hozzátartozott a tanításhoz, hogy azon keresztül a személyiséget formáljuk. A legjobb szakmai ismeret is akkor lesz hatékony, ha az egész személyiséget formálja. Akkor lesz jó fizikus, akkor lesz jó matematikus, akkor lesz jó csőszerelő, ha ő abban emberként is benne van, de ez csak akkor működik, ha már a pedagógiában is benne van ez. Szükség van a tárgyi tudásra, de hiába adok tárgyi tudást, mert ha nem jár vele az emberré formálás, nem fog sikerülni. Azért kellene, hogy eltolódjon az arány a nevelés felé, mert megváltozott a világ, és ebben a megváltozott világban

a család sincs a helyzet magaslatán.

Ha valamikor, akkor éppen ma nem lesz hatékony az a pedagógia, ami az oktatás felé tolódik. Tulajdonképpen hosszú távon nem is működik – ezt már csak az nem látja, aki nem akarja. A legjobb család mellett is nagy szükség van arra az intézményre, amely az IQ pallérozásán túl az érzelmi intelligenciát is fejleszti. Arisztotelész így fogalmaz: “Amikor az elmét tanítják, de a szívet nem, azt tilos egyáltalán tanításnak nevezni”.
És ha már az ókorban ilyen tisztán láttak, akkor hol tévesztettük el ennyire az irányt? A paidagogosz görög szóról sokan tudják, hogy rabszolgát jelent. De milyen rabszolgát? A paidagogosz volt az az ember, aki elvezette az iskolába a gyermeket, és aztán hazakísérte, beszélgetett vele, odafigyelt rá. Igaz, hogy a státusza rabszolga, tehát nem volt polgárjoga, de a családnak bizalmas embere volt. Hiszen a család a legfőbb értékét, a gyermeket, annak gondozását adta a kezébe. A Talmudnak van egy nagyon szép gondolata: „minden fűszálnak van egy angyala, aki fölé hajol és azt suttogja, hogy nőj, nőj!” – na, ez a személy mellé rendelt angyal a pedagógus. Aki minden rábízott gyerek fölé odahajol – nem rátelepszik, nem nyomja –, csak érezteti, láttatja: itt vagyok, törődöm veled, vezetlek, ismerem a fölfelé vezető utat is. Suttogja – nem kiabálja, nem kioktatja. Finoman vezeti – nem arra, hogy teljesíts, első legyél, nem arra, hogy hány pontot szerezzél, hogy ide meg oda bejussál, hanem hogy ami benned van, az nőjön, nőj nagyra, azzá, akivé lehetnél. Nos, ez a szerep meglehetősen messze van a számonkérő, tananyagleadó, minősítő funkciótól.

– Nem becsüljük meg a tanárainkat, azért is nehéz lehet nekik. Mi állhat a pálya presztízsvesztésének hátterében? Hogyan fordítható vissza ez a folyamat?
– Akkor fog megváltozni a pedagóguspálya presztízse, ha a rendszer felhasználói, a szülők – és később a munkaerőpiac is, ami ma már egyébként szintén az érzelmi intelligencia felé fordul – érezni fogják, hogy jól törődnek a gyermekükkel. Abban is megmutatkozik, hogy nincs presztízse a tanári munkának, hogy mindenki bele akar szólni, meg akarja mondani, hogyan tanítson, hogyan neveljen jól a pedagógus.

A nevelés egy hosszú távú befektetés.

Nem lehet megítélni szerdáról csütörtökre, hogy most jó-e ez a tanító vagy sem, pedig ezt sokszor megpróbálják. A szakma megbecsültsége nem jó, de ha találkozunk egy olyan emberrel, aki igazi tanáregyéniség, annak azért van presztízse. Ezért is van nagy szerepe a szűrésnek abban, hogy sok ilyen embert találjunk. Ne csak az IQ-ra és a teljesítményre fókuszáljunk, ne csak a szűken vett szaktudást mélyítsük a leendő pedagógusoknál, hanem az ember nevelésének a művészetét, az ember szeretetét, aminek az önnevelés is lényeges része. Ha ugyanis a pedagógusegyéniségek tudják formálni a rájuk bízott gyerekeket, diákokat, akkor ezen keresztül a családokat is segítik. Lassan megfogalmazódik, hogy nekünk jó, ha a pedagógus megfogja a kezünket, hogy velünk van. Természetesen meg kell mutatkoznia az anyagi megbecsülésnek is: a biztonságérzethez hozzátartozik, hogy ne kelljen a mindennapi megélhetési gondokkal foglalkozniuk.

– Mit gondolsz arról, hogy szolgáltatás-e az oktatás? Mennyire kell kielégíteni az egyre hangosabb, ilyen-olyan szülői igényeket?
– Az a legjobb iskola, amelyik a szülővel együtt tud működni, de kell a bizalom a szülő részéről is. De facto szolgáltatás az iskola, de ha mechanikusan csupán szolgáltatásként kezeljük, az senkinek nem lesz jó. Nem lesz jó a tanárnak ezekkel az elvárásokkal szembesülni, nem lesz jó a szülőnek, mert úgy érzi, hogy ő egy szolgáltatóhoz adta be a gyerekét. Így nem lehet nevelni. A bizalmat, a kötődést nem lehet kikapcsolni. Ha az iskola és a család bízik egymásban, akkor tudnak támaszkodni egymásra. Természetesen a bizalom légkörében kérdéseket és kételyeket is meg lehet fogalmazni, de nem adok-veszek alapon. Szolgáltatás az egészségügy is, de vajon be merünk-e menni úgy az orvoshoz, hogy megmondjuk, mit kéne csinálnia? Nagyon összefügg ez a kérdés az imént említett presztízzsel is.

Ha sikerül felemelni a pedagógiát a hivatás, az embernevelés méltóságába és minőségébe, az konkrétan a mindennapokban megjelenő minőséget is emeli.

Ehhez kell az anyagi háttér is, de a részletekben is megjelenő kvalitás is. Ezért elengedhetetlen lenne a merev, mechanikus és bizalmatlanságot sugalló kontroll helyett egy keretek közt tartott, de tényleges tanári szabadság, hogy ne futószalagon előállított teljesítményt várjunk el. És az sem kétséges, hogy a szülő jót akar a gyerekének, de a gyakori téves szülői elvárás tanári oldalról megfogalmazva nem más, mint a saját hiányosságokból adódó lelkiismeretfurdalás kivetítése. „Én nem tudok vele lenni, meg talán nem is akarok, meg el is fáradtam, a tanár dolga hasznosan kitölteni az időt”…

– A megváltozott társadalmi, gazdasági, kulturális környezethez alkalmazkodik-e a pedagógusképzés és az oktatásirányítás?

– Az oktatásirányításban is szükség lenne komoly átalakulásra, ez régóta látszik. Úgy látom, az átpolitizáltsága miatt nem tud teljes mértékben arra figyelni, hogy valóban mire van szüksége most a gyerekeknek.

Láttunk jó irányokat, voltak jó célok, de be kell látnunk, hogy nem, vagy még nem sikerült elérni azokat. Néhány pedagógusképző intézményben már látszik, hogy elindult a változás, és ennek megfelelően próbálják a jelentkezőket is kiválogatni. Ez azzal is jár, hogy ugyan kevesebb jelentkezőt tudnak majd felvenni (bár a jelenlegi, még mindig alacsony létszám szintén aggasztó), mégis a kevesebb több. Jó lenne, ha az oktatásirányítás a jó pedagógiai műhelyeket erőteljesen támogatná – az Organikus Pedagógiában mi is sokszor hangsúlyozzuk, hogy oázisokat tudunk teremteni. Az igazán jó szellemű, hatékony, innovatív oázisok a magyar pedagógiai közgondolkodás kovászaivá válhatnának.