Rabok tucatjainak ad szabadulást, mert hiszi, hogy a Szentlélek erejével még a börtön zárt és zord világában is szabad lehet a lélek.
„A büntetés-végrehajtási szervezet életében is különleges esemény helyszíne volt december 2-án délelőtt a zalaegerszegi Mária Magdolna-templom, ahol dr . Székely János megyés püspök állandó diakónussá szentelte Ráncsik Róbertet, a Zala Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézet börtönlelkészét. A szertartáson fogvatartottak is közreműködtek.”
Egy hétköznap este ültem le Ráncsik Róberttel beszélgetni, nem sokkal diakónussá szentelése után. Boldogan fogadta megkeresésemet, akárcsak a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának az interjú szervezésében segítő munkatársai. Érdekes és értékes téma: diakónussá szentelték a börtönlelkészt – gondoltam magamban, majd amikor megismertem Róbert diakónust, és rögtön a bemutatkozásnál megemlítette, hogy közel két évtizedig volt rendőr, már éreztem, hogy ez egy rendkívüli beszélgetés lesz.
– Tizennyolc évig voltam a rendőrség szolgálatában, így találkoztam először a börtönök világával, de mélyebben csak a leszerelésem után ismertem meg a büntetés-végrehajtást – kezdi történetét Ráncsik Róbert börtönlelkész, diakónus, aki a leszerelése után öt évvel később lépett kapcsolatba a hivatásos szervekkel, már lelkipásztori munkatársként. Hogy megértsük, milyen út vezetett idáig, több mint négy évtizedet kell visszamenni az időben.
A szocializmus éveiben, ateista határőr édesapa fiaként nőtt fel Ráncsik Róbert. A vallásosság szóba sem jöhetett, de az egyik nagymamáján elég elegendő betekintést kapott a katolikus hitbe ahhoz, hogy szívébe zárja a vágyat: márpedig keresztényként fog élni.
– A nagymamám egy Balatonboglár melletti faluban élt, közvetlenül a templom szomszédságában – ő főzött a plébánosra, minden nap járt liturgiára és vasárnap szentmisére. Mondhatni, hogy a mamám „mutatta be” nekem Jézus Krisztust és Szűz Máriát. De a balatoni nyaralások nem tartottak örökké, így nyár végén újra és újra visszakerültem az ateista környezetbe.
Kamaszkorában sok mindent lehetett mondani Róbertre, de hogy keresztény életet él, azt semmi szín alatt. A középiskolából olyan sokat lógott, hogy a harmadik évben eltanácsolták, mindeközben egy bandát is vezetett. Sorkatonaként sem volt példaértékű a magatartása. Élete második vallásközeli élménye egy verekedés közben történt, amikor egy férfi a háta mögül nekiszegezte a kérdést: „mit csinálsz te?”, Róbert durván visszaszólt, és csak akkor látta, hogy a helyi plébános próbálta őt megfékezni. Az atya reakciója egyszerű volt és lényegre törő: szerda délután találkozunk a plébánián.
Ráncsik Róbert még nem volt húszéves, amikor a szentgotthárdi pap a lelkivezetője lett, és szelíden egy jobb útra terelte. Már a papi szemináriumi jelentkezés gondolatát fontolgatta, amikor „baj” történt.
– Tudtam, hogy pap akarok lenni, szolgálni akartam Istent, a plébános atya is mindenben támogatott. Ekkor találkoztam egy lánnyal, és erről beszéltem a lelkivezetőmmel. „Megismertem egy lányt” – mondtam az atyának, mire ő bölcsen annyit felelt, hogy „ez nem baj”, mondván, nem biztos, hogy Kata elbizonytalanít a papi hivatásban. Majd erre hozzátettem, hogy „szerelmes vagyok”. Az atya erre csak annyit mondott, hogy „ez nagy baj”.
Róbert egy hete, hogy döntsön, és végül Kata mellett maradt, akivel ma is keresztény házasságban élnek, két gyermeket felneveltek. De a hívás iránti vágy nem múlt el: Róbert, hogy világi hivatással üldözze a bűnt, rendőrnek jelentkezett. Szentmisére már nem járt, viszont őrizte a keresztény lelkületet. Hosszú évekig élt így, amikor a gondviselés újra közbeavatkozott. Nagyobbik lánya súlyos beteg lett, az orvosok azt mondták, hogy kevés ideje van. Ennek hallattán Róbert alkudozni kezdett Istennel: imáiban azt kérte az Úrtól, hogy adja vissza a lányát, és ő leszerel, nem lesz többé rendőr, mi több, a katolikus egyházat fogja szolgálni. Isten meghallotta Róbert imáját: a lánya életben maradt, ő pedig hamarosan leszerelt és beiratkozott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, illetve a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolára, hogy teológiát tanuljon. A felsőfokú tanulmányok mellett egy gyár biztonsági szolgálatánál dolgozott, szentmiséken végzett szolgálatot, és kórházlátogatóként lelki beszélgetéseket vállalt a betegekkel.
– Férfiasan bevallom, hogy nehezen viseltem a kórházi körülményeket, ezért egy év után megkértem a lelki vezetőmet, hogy adjon számomra új feladatot. Ekkor megkérdezte tőlem, hogy miért nem csatlakozom a börtönmisszióhoz? Mire én csak annyit válaszoltam: rendőr voltam, engem a börtönben megesznek.
Róbert bekapcsolódott a börtönlelkészség munkájába, és vállalta hivatásos múltját. Hamarosan pedig – az akkori börtönlelkész távozáskor – ő vette át a feladatait.
– A fogvatartottakkal több módon találkozom, csoportosan és egyénileg is. Csoportosan hittanórát, bibliakört szervezek nekik, illetve amikor csak tehetem, igeliturgiát tartok. A nagyobb ünnepeken meghívom Székely János szombathelyi püspököt, hogy celebráljon szentmisét a börtönben, valamint minden alkalmat megragadok, hogy szentmise legyen az intézményben – mondja a börtönlelkész, aki egyéni lelki beszélgetések alkalmával is rendszeresen találkozik a fogvatartottakkal. Az elítéltek a nevelőkön és a belső kommunikációs rendszeren keresztül is kérhetnek időpontot Róberthez egy-egy lelki beszélgetésre, vagy akár személyesen is, amikor végigsétálnak a zárkák között, és megszólítja a rabokat.
– Nagyon mély beszélgetések kerekednek ezeken az alkalmokon, látszik, hogy a beszélgetések alatt feloldozásra vágynak a bűneik alól, és én természetesen segítek nekik abban, hogy mielőbb részesülhessenek a bűnbánat szentségében. Megérintő jelen, amikor együtt imádkozunk, amikor áldást osztok – magyarázza Róbert, akit köt a börtönlelkészi titoktartás. – Kilencéves tapasztalattal mondom, hogy igenis, bent,
a börtön falai között is szabad lehet, aki a Szentlelket hívja.
Kicsit olyan ez, mint az első pünkösdkor. Az apostolok féltek, nem tudták, hogy mi lesz velük, majd leszállt rájuk a Szentlélek, és bátorságot gyűjtöttek. A rabok is félnek, nekik is szükségük van a Szentlélekre! Jézus értük is meghalt a kereszten! – zárja a beszélgetést Ráncsik Róbert, aki immár felszentelt diakónusként folytatja hivatását, és minden módon arra törekszik, hogy eljuttassa a fogvatartottakhoz az Evangélium örömhírét: „aki engem követ, nem jár sötétségben „. (Jn 8,12)
Vermes Nikolett
