A fentiekkel jellemezte teológiatanára a fiatal Márton Áront, aki a legviharosabb időkben volt Erdély püspöke. Halálának évfordulóján a XX. század magyar egyháztörténetének meghatározó alakjára emlékezünk.
Márton Áront 42 éven át folyamatosan megfigyelték, a hírhedt román titkosszolgálat közel 80.000 oldal anyagot gyűjtött róla. Károly román király és Ceaușescu kommunista diktátor is ravasz embernek tartotta, pedig egyáltalán nem volt rá jellemző az alakoskodás. A Magyar Királyságból lényegében kitiltották az üldözöttekért elmondott beszéde miatt. A kommunista időkben is
lelki iránytűje és oszlopa volt nem pusztán az erdélyi magyarságnak, hanem minden őszinte igazságkeresőnek, származástól és vallástól függetlenül.
Márton Áront 1938-ban nevezte ki a pápa gyulafehérvári püspöknek. Európa felett a világháború felhői gyülekeztek, ezért fontos volt, hogy szót érteni tudó és akaró személy kerüljön ebbe a nehéz pozícióba. Már szentelési beszédében lerakta ennek alapjait:
„Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkozniuk kell.
Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hétféle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék.”
Amikor a második bécsi döntés következményeként Észak-Erdély Magyarországhoz került, ő a székhelyén, Dél-Erdélyben maradt. 1944-ben, amikor útlevéllel Kolozsvárra látogatott papszentelésre, szembesült a zsidóság deportálásával. A szentelési nagymisén a városi polgárság és az állami hivatalosságok előtt a következőket mondta:
„Krisztus papjának elutasíthatatlan
kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze.
Kötelez erre (…) a keresztény cím, amelyet annyiszor használnak fel igen különböző értelmezéssel jelszó gyanánt. (…) Aki a felebaráti viszonyt az emberek egyik csoportjától bármilyen meggondolások alapján elvitatja, magára vonja az ítéletet.”
Bátor kiállásának helyi és országos visszhangja is volt. A Szociális Testvérek Társasága szerzetesközösség, amely különösen sokat tett az üldözöttekért, azonnal sokszorosítani és terjeszteni kezdte a beszéd szövegét, Kolozsváron pedig sok – addig bizonytalan – ember kapcsolódott be az üldözöttek csöppet sem veszélytelen segítésébe. A kormányzat részéről is megérkezett a válasz: megüzenték, hogy román állampolgárként jobban teszi, ha továbbiakban meg sem próbál a Magyar Királyságba belépni. (Halála után, 1999-ben ezért a bátor kiállásért kapott elsőként „Világ Igaza” címet olyan emberként, aki nem személyes, embermentő tettekkel, hanem erkölcsi kiállásával segített az üldözötteken.)
Reálisan látta azt a veszélyt is, amit a háborúval megérkező kommunista uralom tartogatott. Tiltakozott a vallásszabadság megnyirbálása, és a túlnyomórészt románok alkotta görögkatolikus közösség erőszakos ortodoxiába olvasztása, valamint püspökeik letartóztatása ellen. A válasz nem sokáig késett: félve az emberek haragjától, a kommunista titkosszolgálat 1949-ben krimibe illő módon elrabolta, majd mondvacsinált ürügyekkel életfogytig tartó kényszermunkára ítélte.
1955-ben, az enyhülés jegyében ki akarták engedni börtönéből, de cserébe azt kérték, hogy működjön együtt a rendszerrel. Alkudozásra, árulásra azonban nem volt hajlandó. Azt mondta:
vagy feltétel nélkül megy Gyulafehérvárra, vagy engedjék vissza a börtönbe.
A hosszú taktikázás sem tudta megtörni, ami a hatóságoknak is egyre kínosabbá vált, így hazaengedték.
A következő két évben folyamatosan látogatta a közösségeket, buzdította az embereket az igazság melletti kiállásra. A kommunista vezetés az 56-os magyarországi események fényében ezt végül már nem tűrte el: 1957-ben házi őrizetbe helyezték, és tíz éven át nem mozdulhatott ki a püspökségről.
Megtörni azonban így sem tudták.
Pontosan tudta, hogy a hatalommal kötött kompromisszumok semmit nem érnek:
ha egyszer enged, nem számíthat hálára, csak újabb és újabb követelésekre. Egy lehallgatott beszélgetésből ismert számunkra, milyen szánakozva látta, hogy mi történik a magyar püspöki karral: először – a kádári hatalom mellett kiállva – az 56-os eseményeket vizsgáló ENSZ-jelentést kérdőjelezték meg, majd a kiközösített békepapokkal együtt tisztelgő látogatásra mentek Moszkvába. Ebben a számukra kilátástalan helyzetben a kényszerű kompromisszumot választották – viszonzásul azonban csak a megaláztatást szenvedték el, és szinte semmit sem kaptak.
Nemzetközi nyomásra végül engedett a román vezetés, Márton Áron tíz év után ismét szabad lett. Szavakkal nehezen leírható, hogy az erdélyi magyarságnak a püspök megjelenése mit jelentett a fojtogató Ceaușescu időszakban.
Egyenes ember volt, de sohasem engesztelhetetlen vagy gyűlölködő.
Ceaușescu, a román diktátor időnként összehívta az egyházi vezetőket, főként, hogy velük is ünnepeltethesse magát. Egy ilyen alkalomra Áron püspök így emlékezett vissza: „A többiek helyeselték s tapsoltak, s mivel nem csatlakoztam az örvendezőkhöz, az Elnök Úr kérdően nézett rám, de nem szóltam semmit. Gondoltam megvárom, amíg többet tudok. (…) megállapította, hogy mindketten ‘oltyánok’ vagyunk, ti. az Olt mellett születtünk. Valami nagyon ravasz embernek tartanak – gondoltam magamban –, mert a Pátriárka is ezt mondta”.
A hatóságok püspökké szentelésétől kezdve megfigyelték: a román kommunista titkosszolgálat, a Securitate nagyszámú ügynökkel, részben a legközelebbi munkatársainak beszervezésével, és a dolgozószobájába helyezett lehallgatókészülékkel gyűjtött róla anyagot. Hatalmas mennyiségű, közel 80.000 oldalnyi feljegyzés készült, ezzel akarták kompromittálni, de Áron püspök a hivatalos tárgyalásain sem mondott mást, mint a lehallgatott beszélgetéseiben. Ez a mennyiségű iratanyag szomorú rekorderré tette őt: a román állambiztonság a legveszélyesebb embernek tartotta.
A hetvenes években több alkalommal járhatott Rómában; a püspökök előtt szót kapva a következőket mondta:
„A hierarchia feladata, hogy szavát felemelje, amikor az igazságot vagy az emberi személyiség méltóságát és alapvető jogait támadás éri.”
Ezek nem üres szavak voltak, hanem életének és pályájának összegzése is, ezt tette minden rendszerben és időben.
Utolsó pásztorlevelében, nagybetegen így írt: „Szeretett Híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.” 1980. szeptember 29-én volt égi születésnapja, s bár hivatalosan – még – nem szent, azonban vitán felül a XX. század egyik legnagyobb magyar hitvallója, sőt olyan ember, akitől felekezettől és politikai nézettől függetlenül minden ember tanulhat. Márton Áron püspök közös kincsünk marad mindörökre!
Székely András
