“Udvariasságból azt hazudtam…”

kegyes hazugság
sky.com

Valószínűleg többször hagyja el hamisság a szánkat, mint gondolnánk. Jó hír, hogy létezik néhány hasznos gyakorlat az igaz kommunikációban való fejlődésre.

“Hogy vagy?” Közhelyes kérdés, amit ezerszer elmondtunk már találkozásaink, beszélgetéseink bevezetőjeként. Nem kétlem, hogy néha tényleg érdekli a kérdezőt, hogyan van valójában a másik fél, de nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy gyakran fogalmunk sincs, mit mondjunk, mit üzenjünk. Ilyenkor pedig időhúzásnak, avagy bemelegítésnek megteszi egy átlagos hogyvagyozás is, amire aztán szintén érkezhet egy semmitmondó “Jól, köszi!”, “Hosszú”, “Elvagyok” felelet. Ebben az esetben nem maga a kérdés a hamiskás, hanem a szándék biceg. Mert ha tényleg érdekelne, hogy vagy, olyasmit kérdeznék tőled: “Legutóbb mesélted, milyen nehézségen mentetek keresztül a családoddal. Sikerült békésen rendezni a problémát?”, “Remélem, jól érzitek magatokat az új otthonotokban!” “Megoldódott valahogy az a munkahelyi konfliktus, amiről annyit beszélgettünk?” Ilyen kérdések megfogalmazásához nyilvánvaló előfeltétel, hogy ismerd a másikat, tényleg, nem csak úgy, látásból, felszínesen. A hogyvagyozás a baráti kapcsolatok távolodását idézi elő, ismeretséggé fokozza le a közvetlen egymás-hordozást, betagozódva a közösséginek nevezett média kattintásokból világhálózatot szervező logikájába.

A lájk, a szívecske, az “oké” kétségkívül energiát spórol számunkra, de a kapcsolataink időtartamát és értékét is jelentősen csökkentheti.

Ki ne ismerné aztán a helyzetet, amikor az étteremben a pincér arról érdeklődik, ízlett-e az étel… Érdekes, milyen sokszor mondjuk, hogy finom volt, rendben volt, még akkor is, ha dehogy volt ínyünkre, amit kaptunk. De hát illendőség, meg nem akarjuk megbántani. Pedig egy igenis illedelmes, de igaz visszajelzéssel akár segíthetnénk is az étterem fejlődését.

Magam is kerültem olyan szituációba, amikor arra kért valaki, hogy hazudjam a valóság ellenkezőjét egy idős embernek, vagy egy kisgyereknek. Mert úgysem érti meg, jobb neki, ha azt hiszi, hogy… Minden porcikám tiltakozik az ilyen kegyesnek nevezett átverések ellen. Nem elmondani valamit, árnyaltan hírül adni az igazságot, megőrizni egy titkot – gyakran helyénvaló lehet. Szeretetre hivatkozva becsapni másokat – feltételezem, nem ért ezzel egyet mindenki – számomra nem tűnik elfogadhatónak.

Ha valamiért helyesnek érezzük nem elmondani az igazságot, még mindig számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre. “Fogadd el, hogy ez nem rád tartozik.” “Időben meg fogod tudni.” “Nincs lehetőségem erről beszélni.”

Szép magyar nyelvünk gazdag választékkal segíti az igaz beszéd megvalósítását.

Párkapcsolatainkban – akár egy szakítás indoklásakor – is nagyon ügyesen képesek vagyunk füllenteni, terelni. Mert kényelmesebb, mert könnyebben megúszható(nak tűnik) a konfliktus. Pedig a válások sokasága alighanem megelőzhető lenne, ha igaz kommunikáció jellemezné a feleket. Sokan akár össze sem házasodnának, mert kellő időben bevallották, hogy eszük ágában sincs örök hűséget fogadni a másiknak.

Ugye, mennyivel igazabb, helyesebb úton jár, nagyobb távlatban boldogabb egy olyan ember, aki felbontott egy elhibázott eljegyzést, mint az, aki hazugságban leélt egy házasságot?

Mindannyiunkra leselkedik az “udvarias hazugság” kísértése, ott ólálkodik körülöttünk is a csápjaival, hogy csűrcsavaros logikával befondorlatoskodja magát a beszédünkbe, gondolkodásunkba, szívünkbe.

Ha valóban fontos számunkra az udvariasság, a tisztelet, a szeretet, akkor kerüljük el messziről a mellébeszélést!

Sok helyes, találó kifejezésünk van a figyelmesség, érdeklődés, akár kritika kifejezésére. Használjuk bátran ezeket, tanuljunk másoktól, fejlődjünk az igaz-mondásban minden nap, minden kommunikációs felületen, minden élethelyzetünkben!

Hirdetés
Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.