A törvény szigorának helye van, de nem elsősorban az iskolákban.
A gyermekbántalmazási botrányok felderítésének köszönhetően egyre többet látunk abból, milyen romboló hatása van, ha egy kisgyermeket vagy kamaszt felnőttek bevonnak, beavatnak a saját szexuális életükbe. Az ifjúságvédelemben is az a tapasztalat, hogy a szexuális praktikákkal való korai találkozás mély, szinte gyógyíthatatlan sérüléseket, torzulásokat okoz a pszichében. De nem csak a szexualizált erőszak, a tettlegesség jelent ilyen veszélyt.
Tudjuk, hogy szavakkal is lehet verni, ahogy képekkel is lehet bántalmazni.
Éppen ezért mérgező a pornó látványa, különösen a kiskorúak számára.
Ahogy korábban hírt adtunk róla, az Európa Tanács ajánlásokat fogalmazott meg, amelyek alapján le is tilthatnak pornográf oldalakat, ha az üzemeltetők nem tesznek eleget a gyerekek és fiatalok védelmét célzó előírásoknak. A javaslat egy korábbi német parlamenti képviselőtől érkezett – talán nem véletlenül. Németország máig küzd azzal a hazug elmélettel, amelyet Helmut Kentler terjesztett a hatvanas évektől kezdve. Kentler szerint a korábbi gyermekvédelem voltaképp a gyerekek megfosztása a szexuális kielégüléshez való joguktól. Ezen teóriát semmilyen tudományos kutatás nem igazolta, Kentler saját – gyakorlatilag gyerekek megrontása útján végzett – kísérleteire hivatkozott, mégis hatalmas támogatottságot élvezett, és szemléletmódja mára átjárta a német szexuális nevelést óvodától a magasabb iskolákig. Pedig éppenséggel a szexuális bántalmazásnak ágyazott meg a felszabadulás jelszava alatt: ugyanis – ahogy mára kiderült – Kentler és a hozzá hasonló „szakemberek” szövevényes pedofil hálózatban kapcsolódtak egymáshoz. Az ügy felgöngyölítése még folyamatban van, de az eddig ismertté vált adatok is elborzasztóak.
Azonban már a Kentler-gate sem tudja visszagyömöszölni a palackba a kiszabadult szellemet, mára sok átlagos német iskolában a tananyag részét képezik nem csupán az önkielégítés módszerei és eszközei, de olyan praktikák is, amelyeket anyáink korosztálya a legősibbnek nevezett szakma sötét titkai közé sorolt volna. Ettől a „fejlődéstől” a vasfüggöny mögött mi lemaradtunk, de az új évezred technikája révén nálunk is eléri a gyerekeket minden információ. Erről tehát beszélnünk kell – de nem elsőként az iskolában, hanem főként a családban.
Az iskolák már így is – kénytelen-kelletlen – egyre több feladatot vesznek át a családoktól: illem, higiénia, társas érintkezés és a többi. De ha valami nem tanulható könyvből és iskolában, hát a bensőséges párkapcsolat, a családi élet bizonyosan nem.
Úgy gondolom, helyénvaló, hogy a biológiaórán az emberi testtel foglalkozva kitérünk a szaporodás mikéntjére is, és itt helye van bizonyos józan alapelvek kimondásának. De ahogy a nevelés minden területén, a párkapcsolat, családalapítás kérdésében különösen is igaz, hogy ezer szót felülír a látott példa, öntudatlanul is a gyerekként látott mintákat követjük. Ezért tartom nagyon fontosnak a jó gyerekirodalmat, a jó filmeket és meséket, amelyek az élet rendjét tükrözve jó mintákat adhatnak. Ezért
valóban nem mindegy, mit néznek, mit hallgatnak, mivel-kivel találkoznak a gyerekek az óvodában, iskolában.
Levente Péter, a gyerekek nagy ismerője, a magatartáskultúra megalapítója egy interjúkötetben úgy fogalmazott: ideális esetben azonos az édes-szülő a biológiai és a nevelő szülővel, de míg önmagában biológiai értelemben nemző apának, szülő anyának lenni viszonylag könnyű, addig nevelő-növelő apának-anyának lenni komoly feladat, és édesapa, édesanya valójában csak az, aki felelősséggel, becsülettel és becsületre neveli a gyermekét. Hajdan is előfordult, hogy egy gyermek félárván, árván maradt, és akadtak édes-mostohák. A mai valóság az, hogy nem ritkán egy jó pedagógus vagy más felnőtt válik édes-sé, a rohanó, elfoglalt, túlhajszolt, kizsigerelt szülők helyett.
Visszaértünk tehát az iskolához: ismét csak azt mondom, becsüljük meg a pedagógusokat, és bízzunk meg bennük! Ismerik a gyerekeket úgy általában, és ismerik a diákjaikat személyesen. Érzik, mikor, mennyit mondhatnak egy ilyen fontos és intim témáról. Hiszen a gyerekek azt tudják befogadni, amire már megnyílt az értelmük, a lelkük. Ha előbb vagy többet akarunk rájuk erőltetni, az mindig bajt okoz.
Ha segíteni akarunk, tegyük pedagóguscentrikussá az iskoláinkat, ezzel a gyerekeink nyernék a legtöbbet. Hadd tanuljanak önállóan gondolkodni, felelősen használni a világ lehetőségeit.
Nem az a segítség, ha aprólékosan előírjuk a tananyagot, hanem az, ha nagyobb szabadságot adunk az iskoláknak és a szülői közösségeknek
– ezt is jelenti a szubszidiaritás, tehát az az alapelv, hogy a problémákat a forráshoz lehető legközelebb kell kezelni. Nem központilag, hanem minél személyesebben, ott, ahol felmerülnek. Mérlegeljék, döntsék el az iskolák, kit hívnak meg, kit engednek be az órákra! Nem használ, ha megtiltjuk, hogy bizonyos témákról szó essen, az lehet a segítség, ha őszintén és bölcsen tudunk mindenről beszélni, mindig a gyerekek nyitottságának és érettségének megfelelően.
Fontos, hogy tudják, kihez fordulhatnak, fontos, hogy félelem nélkül elmondhassák, amit éreznek, tapasztalnak. Fontos, hogy ne tájékozatlan, érzelmileg kiéhezett áldozatokat neveljünk, akiket könnyen behálóznak a különböző függőségek, hanem tartást, önbecsülést, józan óvatosságot adjunk a gyerekeinknek, hogy ne higgyenek el bármit, hogy merjenek a saját fejükkel gondolkodni. Mert nem tudjuk őket mindig és mindenütt megóvni, ha ők maguk nem érzékelik a veszélyt. Ennek a mikéntjét és eszközeit nem kell a törvényeknek szabályozniuk, hanem a megfelelően szabad kereteket kell biztosítani, hogy azok, akik a gyerekeket ismerik, dönthessenek felelősen, tudatosan.
Ahol a törvény szigorának valóban helye van, az a reklámozás, a digitális biztonság, és a gyerekek ellen elkövetett bűncselekmények.
Németországban csak az utóbbi évben tízezerszám foglaltak le gyermekpornográf anyagokat, több hálózatot fedeztek fel – és nyilvánvaló, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa, ahogy az is látszik, hogy minden társadalmi réteget és korosztályt elért már ez a méreg.
Védjük meg tehát a gyerekeinket – de ne gondoljuk, hogy elég leadni a szavazatunkat, és azután elégedetten hátradőlhetünk! Nekünk kell jó úton járnunk, nekünk kell felelősen használnunk a szabadságunkat, hogy a gyermekeink követhessenek minket.
