A tekintély nem előjog, hanem szolgálat

tekintély önismeret felelősség
unsplash.com

Felelősségvállalás és hitelesség nélkül nem jár senkinek.

***

VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!

***

Sok pedagógus panaszkodik manapság arra, hogy a mai gyerekek nem tisztelik a tekintélyt.

Tekintély alatt érthetjük azt, hogy bizonyos embereknek automatikusan joguk van az irányításhoz, joggal várják el az engedelmességet.

Egyenruhás testületekben, hierarchikus felépítésű intézményekben ez így működik. Az oktatásban is természetes volt, hogy a katedrán álló személy engedelmességet vár a diákjaitól. Ezt a fajta tekintélyt azonban ´68 óta igencsak megtépázták, sokat támadták – sokan pedig visszakívánják.

Úgy gondolom, a tekintély valóban ma is nélkülözhetetlen tényező az életünkben, de újra kell tanulnunk, felnőttebb módon értve és élve az autoritást.

A 68-as felfordulás heves kamasz gondolkodásmódja után lassan talán beérik egy józanabb, immár belülről fakadó tisztelet. Bár sok felszíni jelenség ennek az érlelődésnek az ellenkezőjére utal, mégis érzékelhető tendencia az is, hogy negyvenes, őszülő “kamaszok” gyerekei, a húszas éveikben járó fiatalok rendet, biztonságot, határozottságot keresnek. Felelősséget vállalva, bátrabban élnek, igyekeznek megadni azt a gyerekeiknek, amit ők maguk nem kaptak meg a szüleiktől.

Magam részéről nem siratom a pozícióknak szóló tiszteletet, az autoriter vezetést, hanem szolgálatnak, felelősségnek tartom a tekintélyt. A szülő tekintélyét az adja, ha felnőtt módon felelősséget vállal önmagáért és a gyermekéért. Ehhez hit kell, komolyság, önismeret és önbizalom. Pontosan ezek a tulajdonságok fejlődnek a társunk, a gyerekeink által elénk tárt tükörképet látva. Nem véletlen mondja

Süle Ferenc pszichológus: “a személyiségfejlődés ideális terepe a család”.

A tanár tekintélye is a szakmai tudásából, a felelősségvállalásából, emberi tartásából fakadhat. Ugyanezt gondolom minden közszereplőről, álljon bár színpadon, szószéken, szónoki emelvényen vagy a kamerák előtt. Akkor lesz tekintélye, ha hiteles, azaz összhang van a szavai és tettei között – beleértve az önkorrekció vállalását is. A hibáink felismerése és a bocsánatkérés nem csökkenti, sokkal inkább növeli a hitelességünket, a tekintélyünket! Nagyobb bajnak tartom a „tekintély védelmét” titkolózással, elsimítással, a tények szépítgetésével, mint magát a hibát, amit ilyenkor leplezni igyekeznek.

Arra a tanáromra tudtam felnézni, aki nem akart mindentudónak látszani, hanem egyenesen megmondta, ha egy kérdésre ő sem tudta a választ: akkor megkerestük közösen.

Egy kedves pap barátunk pár évtizeddel ezelőtt apa lett, és vállalva a cselekedete következményeit, kilépett a papi szolgálatból, hogy eltartsa a családját. Nagyon nehéz utat járt, de az én szememben nem csorbult a tekintélye. Nem tartom viszont tiszteletre méltónak azokat a feletteseit, akik arra biztatták, hogy maradjon, a gyermekét majd titokban támogatja az egyház.

Jesper Juul dán családterapeuta, számos nagyszerű könyv szerzője így fogalmaz: „Mindannyian személyes autoritással születünk. Kezdettől fogva magától értetődően kifejezzük a kívánságainkat, szükségleteinket, és a határainkat is érzékeltetjük már négy hónaposan. Ilyenkor még egyszerűen azt tesszük, amire a természettől fogva képesek vagyunk, de ezeket a képességeket hamar el is veszíthetjük, attól függően, hogy a szüleink hogyan viselkednek velünk.

A személyes autoritás kialakulásához saját értékességünk érzése, tudata szükséges, ami azonban nagyban függ a szüleim és más felnőttek interakcióitól. A gyerekek ugyanis – mivel meggyőződésük szerint szüleik szeretik őket – együttműködnek és elfogadják a szülők véleményét, hozzáállását, legyen az elismerés vagy feddés, dicséret vagy ítélet, fizikai vagy lelki erőszak.”

Jesper Juul szerint az egészséges önértékelés arról ismerszik meg, hogy az ember tudatában van: ugyanúgy joga van a létezéshez, mint az összes többi embernek a világon.

Sajnos a mai felnőttek között sokan úgy érzik, akkor és addig van joguk a létezéshez, ameddig hasznosak, sikeresek, és miközben igyekeznek a környezetük elvárásainak megfelelni, elveszítik a kapcsolatot önmagukkal. Ezzel azonban saját hitelességüket is aláássák.

Jesper Juul bátorít: „Sokszor élünk át válságos időszakokat, míg összeszedjük a bátorságunkat, hogy ismét visszataláljunk önmagunkhoz. Amikor ez sikerül, megváltozik a kisugárzásunk és hirtelen másképp viselkednek velünk az emberek. A személyes tekintélynek ezt az első lépcsőfokát elérve már kevesebb fájdalommal és kevesebb aggályoskodással élhetünk. Amíg áldozatként tekintünk önmagunkra, addig szerepek mögé bújunk, az egónkat növesztgetjük, a kapcsolatokat és a közelséget hatalomra és bizalmatlanságra cserélve. Ahogyan erre a környezetünk reagál, azt provokatívnak érezhetjük, de voltaképp azt igyekeznek tudtunkra adni: Ne játssz nekünk! A valódi önmagadat keressük!”

„Ma már nem építhetünk vezetőként egyedül a hatalmunkra, a büntetés-jutalmazás lehetőségére, hanem emberként kell fejlődnünk, ha azt szeretnénk, hogy tekintélyünk legyen.” – foglalja össze Juul.

Ez az írás eredetileg a szemlelek.blog.hu oldalon jelent meg.

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.