Tegnapi cikkünk apropóján ragadott klaviatúrát a Felvidéken élő Puss Sándor jezsuita szerzetes – írását változtatás nélkül, a párbeszéd jegyében tesszük közzé.
„Az elmúlt napokban sokat hallottunk, olvastunk Suhajda Szilárd történetéről. Egyéni életútja hatalmas indulatokat váltott ki, beszédtémává vált, hegymászói ambíciói morális kérdéseket vetettek fel” – olvashattuk. Ezen eszmefuttatás margójára írva engedjenek meg pár tisztázatlan kérdésre választ keresni. Asztalos Katalin írásából kiindulva szeretnék rámutatni néhány félreértett (i)gazságra, jobbik esetben féligazságra.
Örömmel fogadjuk a Szemlélek olvasóinak írásait, amelyek azt igazolják, hogy folyamatosan épül, fejlődik körülöttünk az a közösség, amelynek tagjai gondolkodni, érvelni, társadalmat építeni vágynak. Az olvasói levelek tartalmával nem mindig értünk egyet, de az erre méltó, párbeszédképes gondolatoknak szívesen adunk teret a Szemlélek felületén.
Örülünk a véleményeknek, várjuk a hozzászólásokat!
„…láthatjuk, hogy célok nélkül élni nem érdemes – oda vezet, ahol most vagyunk. Alkoholizmushoz, depresszióhoz.” Ez igaz, viszont annak az állításnak is igazat kellene adnunk, hogy csak olyan célért érdemes élni, amiért meghalni is érdemes. Ezek szerint Szilárdnak a családja csak másodlagos volt, elébe helyezte a hegyet.
Nem volt hajlandó saját életcélját föláldozni családja érdekében?
Mert a család nem elég jó, nem elégséges életcél egy sportoló számára? Nincs attól szebb élmény, mint amikor egy apára a fia felnéz… majd pár év elteltével az apa nézhet fel fiára. Kérdéses, fia fel fog-e tudni nézni apja emlékére?
„Tehát vegyük fel a saját hátizsákunkat, amit kaptunk, és induljunk fel mi is a saját Hegyünkre, mert élni csak úgy érdemes, hogy tudjuk, mi felé haladunk. Különben csak vánszorgunk…” A magyar családbarát társadalomban nem tartom jó ötletnek az ilyen sportteljesítmény-hajszolást többre becsülni, mint egy család érdekeit. Attól tartunk, hogy sosem lett volna boldog édesapa, aki nem érhette el egyénileg kitűzött vakmerő célját? S lehet, nem is ez volt az utolsó nagy életcélja. Nem lett volna egyedül, aki a család érdekében valami „nagyobbról” lemond.
A családért is kell tudni áldozatot hozni
– épp erre büszke, és joggal, a magyar nép. Tán mostanság már csak a világbajnokságokra, olimpikonjainkra legyünk büszkék? Azokra ne, akik hazájukat védve áldozták (és áldozzák) életüket? De legyen az akár egy önkéntes tűzoltó, aki a lángok között leli halálát.
„Két jelentős társadalmi probléma jut eszembe: a válások magas aránya és az alkoholizmus, amiben Magyarország előkelő helyet foglal el.” Ez is csak részben igaz –
nem a válások számával van a gond, hanem a sok érvénytelenül megkötött házassággal,
amelyek értelemszerűen váláshoz vezetnek. Nem lenne szabad bárkit bárkivel összeadni, csak mert szeretik egymást. Aki boldog akar lenni, az ne házasodjon – mondjuk mi, papok a jegyeseknek.
Csak aki a másikat akarja egy életen át boldoggá tenni, az kész a házasságra.
Talán nem lett volna szabad Szilárdot sem olyan könnyen átengedni a „jegyesoktatási szűrőn”. Én papként nem adnám hozzá feleségül egy olyan hívemet, nőt, aki csak a harmadik helyen áll vőlegénye élete értelmének sorrendjében (számolva Isten elsődlegességén).
„Milyen eszmékben, értékekben lehet hinni, bízni, miért érdemes kiállni, küzdeni, »harcolni« a szó nemes értelmében?” Hát igen, ez találó kérdés. Amikor egy ember családot alapít, házasságot köt, sok mindenről lemond, önként és szabadon. Ha nem így van, ha nem így lenne, akkor sem lenne szabad kiszolgáltatni a házasság szentségét. Az egyház évszázados hagyománya előre látja, hogy jön majd egy Szilárd, jönnek majd a társadalmi félreértett viták, féligazságokkal erkölcsi döntését óvni igyekvő mentőövek.
„Nincs mibe kapaszkodni, nincs miben hinni, nincs, amiért élni és halni is érdemes. Az alkoholizmus, a céltalanság, a reménytelenség országa vagyunk.” Ismétlem, csak azért van értelme élni, amiért meghalni is érdemes lenne. De nem csak a család az ilyen érték, vannak más nemes értékek is – értékek, amelyek messze felülmúlják a sportteljesítményeket az emberiség értékskáláján. Hány és hány ember áldozza életét az orvostudomány berkeiben, de ilyenek a körzeti orvosok is, akik szinte oxigénpalack nélkül járják betegeiket az ország legeldugottam részein… és még sorolhatnám a pedagógiatudomány berkeinek hőseit, nem utolsósorban a G. Bernanos- („Egy falusi plébános naplója”, 1951) szerű hétköznapi hősöket. Tudok jezsuitákról, akik drogfüggő fiatalokat visznek fel hosszabb időre a hegyekbe, ahonnét egy más világszemlélettel térnek vissza – és tisztán. Lehet, nem nyolcezer méterekben bolyonganak, sokkal alacsonyabban, sokkal hétköznapiasabban, de tán sokkal értelmesebben és aktuálisabban is… Ha Szilárd ismerte volna ezeket a hegyi ösvényeket, tán őt is jobban lelkesítették volna.
„Haragszunk egy férfira, akinek céljai voltak, melyekért az életét is feláldozta. Sok ember számára minta volt a teljesítménye, a lelkesedése, a motiváltsága, az életszeretete.” Mózes 1. parancsa szerint Istent kellene szeretni, törvényeit – nem a puszta életet. Ami pedig a haragot illeti: a harag az nem a legkifejezőbb, hiszen az csak önmagunk büntetése lenne a másik hibája miatt. Nem haragszunk, csupán fogalmakat tisztázunk. A hegymászás volt az élete, ami miatt nemcsak életét, a családi életét is feláldozta. Pontosabban, nem a családja vált az „életévé”. Aki ezután hasonló ambíciók után vágyik, kérjük, ne alapítson családot.
„…mert élni csak úgy érdemes, hogy tudjuk, mi felé haladunk. Különben csak vánszorgunk…” Ahogy mondják, Isten útjai kifürkészhetetlenek, de még mindig biztosabb ezen az úton vánszorogni – mint, ha tán nem is biztosan, de fölöttébb kockázatosan a halálba rohanni. Ezzel most valóban nem a még mindig csak nagy „valószínűleg” elhunyt Suhajda Szilárdot akarom bírálni, csupán azt a lelkészt vagy közjegyzői hivatalnokot, aki áldását adta az ő házassági szándékára. És ezt is csak azért tettem, hogy megelőzzem újabb csonkacsaládok keletkezését.
Puss Sándor SJ
