A kormány több keresztény felekezeti vonatkozású törvényt módosított – a változás hiába tűnik előnyösnek, a kedvezményezettek mégis óvatosan közelítenek hozzá.
A SZEMLÉLEK JELENLEG ŐRLÁNGON MŰKÖDIK
Szeretnénk folytatni a küldetésünket, ám ehhez olvasóink, a missziónkkal egyetértők támogatására is szükség van. Ebben az átmeneti időszakban ritkábban tudunk közzétenni tartalmakat, de reméljük, hamarosan újra lendületesen működhet a Szemlélek.
Ebben te is segíthetsz: ide kattintva támogathatod a békés párbeszédet, az értékalapú médiát.
Köszönjük, ha akár kisebb összeggel is, de rendszeresen támogatod a Szemléleket!
Bár kénytelenek voltunk őrlángra állítani a Szemlélek működését, az elmúlt időszakban számos jelzés érkezett hozzánk, amelyek szerint olyan segítséget kaptak nemrég a hazai keresztény egyházi szervezetek, amely a címzetteket is váratlanul érte. Szeretünk tiszta forrásból tájékozódni, és ezúttal nyitott hozzáállással találkoztunk:
az evangélikus, a református és a katolikus felekezet vezető képviselőivel is őszintén tudtunk egyeztetni a saját álláspontjukat illetően.
Maga a kiindulás a 2022. évi LXXVIII. törvény, amely valójában az egyházakat érintő egyes törvények módosítása. Ide kattintva bárki átolvashatja a dokumentumot, de a lényegi újítás – több egyéb részlet mellett – az, hogy az oktatási intézményt fenntartó egyházi szervezetek megkaphatják tulajdonként (korlátos ideig) azt az ingatlant, amiben oktatási tevékenységet végeznek, ha az adott épület az állam vagy az önkormányzat tulajdonában van. Az erre vonatkozó igényt 2023. február 28-ig kell jelezni az állam felé.
A legtisztább vizet az evangélikusok öntötték a pohárba. Fabiny Tamás elnök-püspök azt jelezte magazinunknak, hogy a legmagasabb szinten foglalkoznak a dilemmával, majd meg is jelent az evangelikus.hu felületén egy összefoglaló írás az országos presbitérium üléséről, amelynek vonatkozó bekezdését szó szerint idézzük:
„Az elmúlt napokban a világi médiában is jelentek meg hírek arról a törvényről, amely lehetővé tenné bizonyos állami és önkormányzati intézmények ingatlanjainak egyházi tulajdonba kerülését. Az országos presbitérium – áttekintve az egyház intézményei által használt ingatlanállományt, és megvizsgálva a rendelkezésre álló adatokat – úgy döntött, hogy nem él a törvényben felkínált lehetőséggel.”
Katolikus oldalról információink szerint szintén felsővezetői, püspöki körben tárgyaltak a törvénymódosítás által nyújtott lehetőségről, ám itt nem született egyértelmű reakció. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia egyik tagja azt jelezte felénk, hogy nem tudják, kinek az ötlete volt a törvénymódosítás, milyen valós igényre adott válasz lenne ez, de
jó alkalmat teremt a kezdeményezés arra, hogy ahol rendezetlen jogi helyzet van, ott leüljön tárgyalni az érintett önkormányzat és az egyházi iskolafenntartó – utóbbi esetben a szerzetesrend vagy az egyházmegye képviselője.
A legérdekesebb épp az, hogy ehhez semmi szükség nem volt egy ilyen törvénymódosításra, hacsak az nem, hogy az önkormányzatokat kihagyják a tulajdonosváltási döntésből. A katolikusok eddig is a párbeszéd útján jártak, ezt tartják helyesnek a jövőre nézve is.
Egy több iskolát fenntartó katolikus egyházi szervezet vezetője nem tartja reálisnak úgy tekinteni erre a törvénymódosításra, mintha a rendszerváltás utáni kárpótlás rendszerébe nyúlna bele az állam – noha az egyik módosítás épp azt a bizonyos 1991-es egyházi törvényt érinti. Szerinte az utóbbi évek folyamata, amelynek nyomán elszaporodtak az egyházi fenntartású intézmények, olyan helyzeteket idézhetett elő, amelyeket ilyen módon próbálhat rendezni a jogalkotó.
A hozzánk eljutó jelzéseknek volt egy közös nevezője: mindenki „úgy értesült”, hogy „a reformátusok” kérésére lépett a kormány.
– Nem mi kértük – fogalmazott egyértelműen a Magyarországi Református Egyház általunk megkérdezett vezető tisztségviselője. Ő sem tudja, milyen pontos igény állhat a törvénymódosítás hátterében, ahogy arra sem volt kész válasza, hogy élni fognak-e a lehetőséggel. Arra hivatkozott, hogy az egyházszervezetük decentralizált, így ha megfogalmazódik is a tulajdonosváltás igénye, az a döntés egyházkerületi, de lehet, hogy gyülekezeti szinten fog megszületni. Innen is azt a megerősítést kaptuk, hogy
maga az elgondolás nem életszerűtlen, hanem egyfajta válaszlépés lehet az egyházi fenntartású iskolák elszaporodása során kialakult esetleges rendezetlenségekre.
A továbbra is fennálló dilemmát valójában az a mondat jelenti, amely az 1997. évi CXXIV. törvény 10. paragrafusának eddigi (1) pontja helyébe lép, és így hangzik: „A Kormány jogosult a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösségeket, belső egyházi jogi személyeket közcélú tevékenységük folytatásához szükséges ingatlan megszerzésében segíteni.”
Habár a kormány „jogosulttá” tette magát, úgy érzékeljük az egyházi vezetők jelzéseiből, hogy ők továbbra is a partnerség, a párbeszéd, az önkormányzatokkal való korrekt együttműködés útján kívánnak járni.
A dilemma mélyebb rétege maga az egyházi fenntartású oktatási intézmények elszaporodása, amelyről már a kárpótlási folyamatban katolikus részről aktív szerepet játszó Gyulay Endre püspök is kritikusan nyilatkozott a Szemléleknek. A századik életévéhez közeledő katolikus főpásztor szerint „nincs elég hitvalló pedagógusunk. De a dolognak van egy igazi rákfenéje: a szülők keresik a jó iskolát – nem erkölcsi értelemben, hanem a jó végzettség, jó továbbtanulási lehetőség tekintetében –, az intézmények pedig akkor kapják meg a fejkvótát, ha elegendő diákjuk van. Így aztán a felvételinél az a legfontosabb, hogy a létszám kilegyen, s a növendékek egy részének nemhogy mákszemnyi otthonról hozott hite lenne, hanem nem is érdekli őket ez a téma.”
Az ő szavait épp néhány napja erősítette meg Veres András püspök, aki szerint az egyházi intézményekben oktató pedagógusok közül „sokan nem állnak a hitnek azon magaslatán, hogy a tanításnak ezt a módszerét [a valódi keresztény szemlélet szabad felkínálását] gyakorolni tudják”.
Amennyiben valóban az egyházi oktatási intézmények túlzott elszaporodására adott válaszféleség lenne a törvénymódosítás, helyes lehet feltenni a kérdést: jól van ez így?
Kinek jó az, hogy a valóban elkötelezett hívő pedagógusokat alkalmazó, ténylegesen egyházi szellemiségű iskolák mellett névleg egyházi iskolákban hitüket talán nem is gyakorló pedagógusok tanítanak olyan fiatalokat, akiket – esetleg szüleikkel együtt – aligha érdekel az elkötelezett hitélet,
csak – Gyulay Endre püspököt idézve – valamiféle elitizmusra törekszenek? Seregély István érsek a Szemléleknek úgy fogalmazott: „annyi támogatásra van szükség csupán, amennyi keresztény van”.
Egyetlen kérdés maradt hátra: mit gondolnak minderről olvasóink?
Ez aztán a fifika!
Most már nemcsak a számtalan egyházi iskolát kell fenntartaniuk, hanem fenntarthatják az épületeket is!
Biztos kell nekik, mint púp a hátukra.
Amíg ez a sok feladat leköti őket, addig se fog konspirálni vagy függetlenedni az egyház.
De birtokolhatnak cserébe fenntartandó épületeket! Remek!
Attól tartok, hogy bármelyik felekezet igénybejentése az addigi tulajdonost, fenntartót – elsősorban önkormányzatot – hozhatja kínos helyzetbe, hisz az elmúlt években bizonyára a szűkülő anyagi forrásokat felhasználva tartották fenn az ingatlant. Az egyházaknak nem is szándéka az ilyen konfliktuskeresés. Csak akkor ezt nyíltan és érthetően meg is kell fogalmazniuk. Más szituáció volt az egykoron kisajátított egyházi ingatlanok visszajuttatása, de itt most másról van szó. Még az is feltételezhető, hogy ez a vitatható gesztus erősíteni kívánja az egyházi közösségek nagyobb szimpátiáját a jelenlegi hatalom irányába. Egyúttal tovább szűkíti az önkormányzatok lehetőségeit. Ezért tartom korrektnek az evangélikus presbitérium döntését is.