Egy elsüllyedt óceánjáró nekrológja – sok-sok kérdéssel.
A „Boldogság netovábbja” kiégett és elsüllyedt – olvasom a Spiegel oldalán. A Felicity Ace nevű, még februárban kigyulladt óceánjárót napokig nem sikerült eloltani, majd amikor a tűz mégis csendesedett, a kiégett monstrumot megpróbálták bevontatni egy kikötőbe, de közben elsüllyedt.
A teherhajó épp a VW csoport 4000 gépkocsiját szállította az Egyesült Államokba – nemcsak „népautókat”, hanem Porsche, Audi, Bentley és Lamborghini modelleket is. A rakomány több ezer elektromos autót is tartalmazott, ezeknek az akkumulátorai is szították az eddig ismeretlen okból keletkezett tüzet. Más cikkekből kiderül, hogy az összesen mintegy 155 millió dollárt érő VW autók csak egy részét jelentették a rakománynak, amelynek összértékét 438 millió dollárra becsülik, ebből 400-at tettek ki a különböző gépkocsik.
Idáig a sajtóhír – és akár napirendre is térhetünk fölötte, hiszen a Spiegel közölte a VW megnyugtató bejelentését is: a cég kárát fedezi a biztosítás. A könyvelésben nyilván az elsüllyedt gépkocsik értéke jelenik meg veszteségként, ami bizonyára tartalmazza az alapanyagok, a munka, a fejlesztések és a biztosítás költségeit – de
vajon elszámol-e bárki is a megkárosított természettel és a kisemberekkel?
Az óceán elnyelte a roncsot, egyelőre eltűnt a szemünk elől, de előbb-utóbb kiszabadul belőle a rengeteg üzemanyag, aztán sorra az egyéb veszedelmes anyagok, és azok az óceán közelében élőkre jelentenek veszélyt – emberekre és minden egyéb élőre, tehát végső soron az egész emberi közösségre. Ahogy tavaly a Szuezi-csatornát napokig elzáró hatalmas konténerszállító, a Ever Given, vagy az évente ezerszám a tengerekbe potyogó konténerek is globális fennakadásokat, károkat okoznak.
Családanyaként, mondhatni gazdasszonyként egy sor kérdés merül fel bennem ennek kapcsán.
- Tényleg ennyit értünk el a fejlett nyugati demokráciában, hogy a haszon privát, a terhek jelentős részét viszont a közösség viseli? Egyébként ugyanezt tesszük például azzal, ha eldobáljuk a szemetet az utcán, vagy lerakjuk az erdőben.
- Tényleg szüksége van Amerikának az európai autókra? Egyébként ugyanígy hajmeresztőnek tartom, hogy itthon is láttam már Ausztráliából érkezett almát.
- Tényleg még mindig elhisszük a kapitalista közgazdaságtan ős-apjának, Adam Smith-nek, hogy a szabadpiacot a „láthatatlan kéz” szabályozza, hogy elég, ha mindenki a maga érdekét követi, abból máris előáll a közjó, és nincs szükség külső szabályozásra? Egyébként a skót gondolkodó nem ökonómiával kezdte pályafutását, hanem szatirikus írásokkal.
- Tényleg azt gondoljuk, hogy a versengés, a kis halakat elnyelő nagy hal, és hasonló gazdasági „törvények” a természetet másolják, tehát az embernek kell alkalmazkodnia a „farkastörvényekhez”? Egyébként Darwin éppenséggel kora kapitalista gazdaságtanát alkalmazta a természet megfigyelésében szerzett tapasztalatai magyarázatára, nem fordítva és ma már úgy tűnik, sok ponton félreértette az ökológiai rendszerek működését: a természetben nem könyörtelen versengés uralkodik, hanem együttműködés és alkalmazkodás.
- Tényleg azt gondoljuk, hogy az ember tökéletlenségére a technika fog választ adni? Egyébként a technikailag fejlett országokban más jellegűek, de legalább olyan súlyosak és gyakoriak a betegségek.
- Tényleg azt gondoljuk, hogy romlana az életminőségünk, ha kevesebbet fogyasztanánk? Egyébként a pozitív pszichológia – amely nem a betegség okait, hanem az egészséghez szükséges feltételeket kutatja – tanúsítja, hogy a kevesebb több, a lassabb tempójú élet pedig boldogabb, kiegyensúlyozottabb.
- Tényleg azt gondoljuk, hogy az anyag örök és a gondolataink az anyag fura működésének termékei? Egyébként az agykutatás ennek ellenkezőjét látszik igazolni, ugyanis az agyunk, az idegrendszerünk fizikai valóságát az alakítja, formálja, ahogyan gondolkodunk, amire az agyunkat használjuk.
Ha viszont a szellem formálja az anyagot, akkor valóban az a legjobb tanács, amit Pál ad az efezusi gyülekezet tagjainak:
„Újuljatok meg lelketekben és értelmetekben!
Öltsétek magatokra az Isten hasonlóságára, igaz mivoltban és igaz szentségben teremtett új embert! Ezért félre a hazugsággal! Mindenki mondjon igazat felebarátjának, mivel tagjai vagyunk egymásnak! Ha haragusztok is, ne vétkezzetek, a nap ne menjen le haragotok fölött! Ne adjatok alkalmat az ördögnek! Aki lopni szokott, ne lopjon többé, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek! Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el ajkatokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az alkalmas a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják! Ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét, aki pecsétjével jelölt meg titeket a megszabadulás napjára! Minden keserűség, indulat, harag, veszekedés és rágalmazás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt! Legyetek egymáshoz jóságosak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, ahogy Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!” (Ef 4,23-32)
Úgy tűnik – már lassan kétezer éve –, hogy még mindig nem értjük, mit jelent egymás tagjainak lenni. Hogy mindannyian itt a Földön EGY közösséget alkotunk. És ezért olyan fontos Ferenc pápa már hét éve (!) megjelent Laudato si’ kezdetű enciklikája, melyet nem a katolikusoknak címez, hanem a „bolygón lakó minden emberhez”, és az ötödik fejezetben így fogalmaz: „A kölcsönös függőség arra kötelez minket, hogy egyetlen világban, egyetlen közös projektben gondolkodjunk.” Képesek vagyunk-e erre? Akarjuk-e eléggé?
