Érdemes arra összpontosítani, hogy mi hogyan hirdetjük az evangéliumot ahelyett, hogy mások miért rosszul.
Régebben sokszor előfordult velem, hogy valami jó kis ítélkező igét odamondtam vagy írogattam egy embertársamnak. Gondoltam, attól biztos jobb ember lesz, vagy látja, én mennyire szentéletű vagyok. Ja, nem. Csak simán felfuvalkodtam.
Jelen világunkban nincs pusztítóbb elmebetegség a gőgnél.
Azt szólja a száj, amivel tele van a szív, a kommentszekciókban pedig feketén-fehéren látszódik, hogy kiben mi van, vagy éppen mi nincs.
Hála Istennek, az igék szeretetből, a szeretetért vannak, és azért, hogy minket a szeretet állapotába juttassanak – semmi esetre sem azért, hogy embertársainkat riogassuk, manipuláljuk, erőszakoskodjunk velük. Abban a pillanatban, hogy valaki erőszakkal, a másik ember tisztelete nélkül szólja az igét, kimegy abból Isten ereje, nem lesz benne szeretet.
„S ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgy, hogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.” (1Kor 13,2)
Minél inkább közeledünk Krisztushoz, annál jobban szeretjük az embereket, annál tapintatosabbak és irgalmasabbak leszünk, de annál határozottabbak is abban, hogy mi a szeretet. Annál inkább akarjuk elérni az embereket az Ő szeretetével, annál inkább leszünk bolondja az Evangéliumnak. Nincs más út, csak a Szeretet útja. Jézus Krisztus az Út, az Igazság és az Élet, Jézus Krisztus a Valóság, az Út és az Élet. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.
Minél jobban megismerjük az Igazságot, aki Ő maga, annál inkább megértjük és igazulunk meg általa.
Ha valaki azt érzi magában, hogy ez nem így van, akkor ő nem Hozzá közeledik. Ha nem erről szól az egész napunk, minden mozdulatunk, akkor vagy nem Őt követjük, vagy túl nagy a követési távolságunk. Ha minél többet olvassuk a Bibliát, és nem ezt érezzük, akkor elvétettük a célt. Akkor még nem a Bibliát olvassuk, hanem az önigazulásunkat keressük. Akkor még meg akarjuk magyarázni, miért vagyunk mi igazából keresztények. Akkor még ott, belül nem a szeretni akarás, nem a szeretetté és szabaddá válás, és nem a belépés az Ő nyugalmába és békességébe a cél.
„Az Úr ugyanis a Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által.” (2Kor 3,17-18)
Onnan tudjuk, hogy nem a szeretet felé megyünk, hogy nem az növekszik bennünk, hogy bizonyos területeket nem akarunk szabaddá tenni magunkban. Nem engedjük be a házunk minden szobájába az Úr lelkét, pedig csak az tudja kitisztítani és kitakarítani. Mi egyetlen dolgot tudunk tenni: az ajtó előtt állót beengedjük, mert zörget, megállás nélkül. A börtönünk ajtaján, aminek a kulcsa nálunk van. Ő az egyetlen ajtó, amin keresztül ki tudunk jutni abból a sóvárgó görcsből, amit az önző énünk okoz.
Az örömhír átadásának első lépése, hogy figyelek rád, mert szeretni akarlak. Mert Ő szeret engem.
Akarom, hogy érezd te is azt, hogy öröktől fogva, mindörökké szeretve vagy! Akarom, hogy tudd: nem lesz több halál, nem lesz több szenvedés, hogy örök élet vár Rád! Akarom, hogy tudd, hogy Ő erővel ruház fel téged! Akarom, hogy megszabadulj minden kötöttségtől, sóvárgástól, minden olyan vágytól, mely elpusztít téged!
És mikor itt, belül erre a helyre kerülök, hazaérek. A helyre, ahonnan indul, ahonnan útra kelhet az Ige.
„A tanítás célja a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és őszinte hitből fakadó szeretet. Ettől némelyek eltértek, és üres fecsegésre adták magukat.” (1Tim 5-6)
