Balog Zoltán egykori miniszter, nemrég lemondott zsinati lelkészi elnök szerint a keresztény tanítás képviselete miatt üldözik a hazai kálvinistákat. Vajon mit gondolnak erről maguk a reformátusok?
– A boszorkányüldözés, a hisztéria akkor sem fog leállni, ha én nem leszek – fogalmazott néhány napja videóüzenetében az elmúlt hetek botrányos vezértémájának egyik főszereplője. – Az egyházat akarják olyan módon meggyengíteni, hogy elfogyjon a bátorságunk kiállni az evangéliumi igazságok mellett. Ebben az én személyem, az általam elkövetett hiba csak eszköz – erősített rá a református egyházi elöljáró abban a körlevélben, amelynek célba érkezését református lelkészek is megerősítették a Szemléleknek.
Ez az állítás azért döbbent meg igazán, mert – sokakkal együtt – élénk érdeklődéssel követem a kapcsolódó megnyilatkozásokat, de semmi nyomát nem találtam ilyen támadásnak, épp ellenkezőleg: talán soha nem áradt kívülről ennyi együttérzés, támogató figyelem a magyar reformátusság felé, míg a felekezet tagjai részéről épp a Balog Zoltán tettei miatti megtörtség, keserűség szavaival találkozhattunk. A dühös, indulatos, akár ítélkező megnyilvánulások a legkevésbé sem az evangéliumi értékek ellen irányultak/irányulnak, vagyis újra a püspök állításainak fordítottja tűnik igaznak:
az igazság, a szeretet, az árvák, a gyengék iránti elkötelezettség motiválja azokat, akik – elsősorban Balog Zoltán irányába – kritikával élnek.
Tényleg boszorkányüldözésként lenne értelmezhető, hogy püspöktársa lemondásra szólította fel Balog Zoltánt? Tényleg boszorkányüldözés, hogy az egyik református gyülekezet tisztségviselői az evangéliumi igazságok melletti bátor kiállásként hangot adtak megbotránkozottságuknak? Hisztéria lenne, hogy megindult a református közösségek eróziója, sorra mondanak le keresztelőket? És ha mindezekkel kapcsolatban Balog Zoltán „hibája” csak eszköz lenne, a tendencia, a „támadás” nyilvánvalóan jó ideje tartana, és most csupán felerősödne.
Józan ésszel is belátható, hogy mennyi valóságtartalma lehet a püspök kijelentésének, de megkérdeztem hazai reformátusokat is, ők hogyan értékelik Balog Zoltán állítását.
Egy lelkipásztor szerint, aki általánosságban pozitívan értékeli az egykori miniszter egyházi vezetői ténykedését, szórványosan léteznek ilyen jelenségek, például dühös posztok, de azok „belülről” is vannak. Megerősítette az elhatárolódások, kilépések tényét is. Túlzásnak tartja ugyanakkor, hogy bármiféle összehangolt támadás lenne folyamatban a hazai reformátusok ellen az evangéliumi értékek melletti kiállásuk miatt.
– Ez kommunikációs elem, hogy terítse a felelősséget. Az egyház pedig a világi média felől érkező minden véleményt, kritikát automatikusan támadásnak vesz, ennek történelmi okai vannak – reagált érdeklődésemre egy református médiaszemélyiség. Az ő szavai sem támasztják alá, hogy létezne bármiféle tényleges támadás, inkább a kijelentés mögött feltételezhetően meghúzódó szándékra ad indoklást.
Ugyanezt sejti a kijelentés mögött egy kevésbé visszafogottan fogalmazó lelkész. Úgy gondolja, a Fidesz soraiból érkező ember vélhetően saját maga is elhiszi, hogy folyamatos támadások zajlanak, ezért állandó védekezésre van szükség.
– Nem kell csodálkozni rajta, ha püspökként is támadásnak és aljas intrikának érez minden kritikát, sőt adott esetben kérdést is – véli a lelkipásztor. Szerinte Balog Zoltán ugyanahhoz a fegyverhez nyúl, ami a politikában láthatóan sikerrel működik: „kell egy ellenség, akitől félnetek jó lesz, és csak én vagyok képes megvédeni titeket”.
Ellenség, avagy boszorkány szerintem is létezik egyébként, azonban egy katolikus püspök szavaival élve, aki frappánsan summázta az elmúlt hetek tanulságait, „Balog Zoltán eltévesztette a házszámot”.
A feszültség, a számtalan negatívum sokkal inkább abból adódik, hogy a hazai egyházi intézményrendszer megerőszakolt állapotban van, éspedig a politika, elsősorban – ám nem kizárólag – a kormányoldal részéről. Ezért is volt különösen beszédes reakció több lelkész részéről, hogy a politikai függés szimbólumának is tekinthető, állami részről érkező lelkészi jövedelemkiegészítés kapcsán tettek az áldozatokat segítő felajánlást.
A Balog Zoltán körül kialakult helyzet nem az egyetlen forrása a problémának, sokkal inkább lakmusza az eltúlzott pozitív diszkriminációnak.
A kegyelmi ügyet övező felháborodás, az elkövetők – „hibázók” – iránti népharag önmagában is érthető és jogos, de a mélyben ennél összetettebb problémahalmaz jéghegye lapul, aminek sokan talán csak a csúcsát érzékelik.
Akiknek a következő napokban döntést kell hozniuk arról, hogy ennek a nem partneri, hanem szervilispolitika-függő állapotnak az egyik előidézője, kulcsembere akár zsinati elnök, akár püspök maradhasson a magyar református egyházban, azt kell mérlegelniük, hogy fenn kívánják-e tartani az egyre több kárt okozó, éppen az evangéliumi értékek hiteles képviseletét nehezítő helyzetet. Rendben lenne, hogy – nemegyszer pökhendi módon megnyilvánuló, politikai érdekből akár gyilkosokkal, elnyomókkal is szövetkező – pártemberek szónokoljanak templomokban? Mit keres Balog Zoltán egy pápagyalázó, másokat emberi méltóságában rendre alázó, trágár pártpropagandista műsorában vendégként? Mit keres ugyanő református püspöki minőségében az állattal való üzekedéssel „tréfálkozó” Pesti TV adásában?
Nem boszorkányság, ami jelenleg a hazai reformátusok háza táján zajlik, hanem a jó és a rossz, a mindig tiszta evangéliumi értékek és a gyakran fondorlatos politikai érdekek csatájának lehetünk nem túl örömteli tanúi. Hogy meddig tart ez a kegyelminek semmiképp nem nevezhető állapot, magukon a magyar reformátusokon múlik, akiknek egy református lelkész sorai segíthetnek felismerni, mi a közös a mostani krízisben és a reformációban.
A Magyar Hangon Mintha emlékezetkiesésben lettek volna, akik támogatták Balog rakétaszerű egyházi karrierjét címmel jelent meg Zalatnay István teológus, filozófus, református lelkész írása, ebből idézünk:
„Az államfői kegyelembotrány elérte a református egyházat is. Ugyanaz történt, mint állami szinten – és mégis nagyon más. Más, mert ugyanaz történt az egyházban, mint az államban. És ha az egyház másolata az államnak, akkor elveszíti saját lényegét, egyetlen igazi tőkéjét: a spiritualitást, moralitást.”
„(…) ígérgetett. Hogy fog hozni sok-sok pénzt. És hozott is: ingatlanokat, intézményeket, pénzt, privilégiumokat. Aminek ellentételezése a politikai hűség, a segédcsapat szerep volt. Az, amitől a legszigorúbban óvtak az elmúlt évszázad kiemelkedő protestáns teológusai”
„Politikai pártok, nézetek megítéléséről lehet vitatkozni. Arról nem, hogy az egyház addig őrzi meg önazonosságát, amíg egyikkel sem azonosul. A trón és oltár szövetsége lassan abszurddá vált, ahogy a politikai fél legfőbb eszközévé egyre inkább a gyűlöletkeltést tette; de már késő volt, a szövetségen nem lehetett lazítani. (…) Pedig kiktől lenne (el)várható, ha nem lelkészektől, hogy pontosan tudják: sokkal könnyebb az emberekben félelmet, gyűlöletet kelteni, mint bármilyen pozitív érzést? Ez azonban az egyház számára elfogadhatatlan kell, hogy legyen, független attól, hogy milyen célból (vagy arra hivatkozva) történik.”
„Akik támogatták Balog Zoltán rakétaszerű egyházi karrierjét, mintha teljes történelmi emlékezetkiesésben lettek volna. Elfelejtették, hogy hogyan robbant ki a reformáció abból, hogy bűnbocsátó cédulákat kezdtek árusítani azért, hogy fölépülhessen a Szent Péter katedrális. Addig csűrték-csavarták a teológiai tanokat, míg legitimnek nem minősült a mennyei kincsek beváltása földi kincsekre.”
