A mai világban divatos azt gondolni, hogy minden határ, minden szabály az egyéni szabadságunkat csorbítja. Ez a gondolat egyre inkább megjelenik a gyereknevelésben is.
Egyre nagyobb teret hódít a liberálisnak mondott, szabadelvűségen alapuló gyereknevelés, és egyre megvetettebbé válik a poroszos, vagyis a tekintélyelvű. Mindeközben éles viták folynak arról, hogy „bizony van helye néha egy-egy atyainak”, vagy hogy „miért kezelhetetlenek a mai gyerekek az iskolában” vagy éppen arról, hogy „hol kezdődik a gyermekbántalmazás”.
Egyik irányzatra sem lehet kijelenteni hogy az lenne a „jó”, mindkettőről van véleményünk, és saját belátásunk szerint a lehető legjobbat próbáljuk nyújtani gyermekeinknek. A megoldás talán az arany középút lenne…
A határok jelentősége
Az 1960-as, ’70-es években kezdett terjedni a nézet, miszerint a gyermek „kis felnőtt”, és ennek megfelelően kell nevelni. Hogy szinte olyan mértékű döntési lehetőséget kell biztosítani számára, mint a felnőtteknek. Ennek az elképzelésnek egy szélsőséges példája, mikor már a gyermektől kell engedélyt kérni a pelenkázásához.
Pedagógiai és pszichológiai kutatások azonban mára kimutatták, hogy
a lelki biztonság és a szabad felnőtté válás nagy mértékben függ az egészséges nevelési határok kialakításától.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy állandó szigorral és utasításokkal álljunk gyermekünk háta mögött, csupán azt, hogy az ő testi-lelki épsége, és a család kiegyensúlyozott mindennapjai érdekében bizonyos dolgokat engedünk, másokat nem.
Nem hagyjuk például, hogy a tűzhelyen forrásban lévő levest magára rántsa, vagy a gyógyszeres dobozban kotorásszon. Kényes egyensúlyt kell megtalálnunk a gyermek korához képest egészséges szabadság, döntési lehetőségek, és a szabályok, határok kialakítása között. Ahogy nő a gyerek, úgy kell a határokat is tágítani: egy kiskamasz számára például már nem szabadság az, ha reggel eldöntheti, hogy a sárga vagy a piros pólóját húzza fel.
Popper Péter klinikai gyermek-szakpszichológus a 70-es években végzett kutatásában a fiatal bűnelkövetők életét vizsgálta. Arra volt kíváncsi, miért jut el egy fiatal odáig, hogy megszegi az állam szabályait. A vizsgálat során kiderült, hogy az érintett fiatalok jó és rossz anyagi és szociális körülmények között élő családokból is jönnek, tehát nem a szegénység vagy a nélkülözés az ok. A kutatás eredménye szerint
azokban a családokban, ahonnan a bűnelkövető fiatal kikerült, felborult a ‘szeretni és korlátozni’ egysége.
A vizsgált gyerekeket vagy csak korlátozták minimális szeretetet adva nekik, vagy imádták őket – korlátok felállítása nélkül.
A biztonság fontossága
A „Nem!” teljesen természetes reakció a gyermek részéről, hiszen – ahogy erről már korábban is írtunk – a saját akarat megjelenését jelzi. Ez fogja majd biztosítani, hogy felnőttkorában saját elhatározásából, maga irányítsa az életét.
Kevés szó esik azonban arról, hogy a kisgyermekek egészséges fejlődésében mennyire fontos a határokkal való találkozás – és természetesen azok feszegetése.
Ha a határok stabilak és állandóak – a szülő uralja a helyzetet -, kialakul a biztonságérzet.
Ha pedig a felnőtt gondoskodásában jól érzik magukat, akkor jobban el tudnak merülni kisgyermekkori életfeladatukban: a képzelet és a játék világában, mely egyaránt fontos a kiegyensúlyozott lelkivilág kialakulása szempontjából.
Ezzel szemben ha nincsenek határok, akkor a gyermek keresni fogja azokat, mert elveszettnek érzi magát, ha semmiféle rendszer, viszonyítási pont nem áll rendelkezésére. Értelmes szabályok, viselkedési korlátok és rendszeresség hiányában szorongóvá, nyugtalanná válik, nem lesz képes jól eligazodni a környezetében, és folyton rosszalkodni kezd, hogy kikényszerítse a szabályozást a felnőttektől.
A következetesség szükségessége
Dr. Henry Cloud és Dr. John Townsend pszichológus és családterapeuta szerzőpáros szerint a jellemet az fejleszti igazán, ha a gyermek találkozik tettei, viselkedése valós következményeivel. Ettől fontos azonban elkülöníteni a szülő neheztelését, a szeretet megvonását, vagy a bűntudatkeltést, hiszen azok nem eredményeznek változást, vagy ha mégis, akkor csupán rövid időre, az érzelmi nyomástól való megszabadulás érdekében.
Így a határok kijelölésének talán legfontosabb pontja a következetesség. Ha a megalkotott szabályokat nem tartatjuk be, gyermekünk nem fogja azokat komolyan venni. Sőt, elég gyorsan eljön a pillanat, amikor minket, szülőket és azt, amit mondunk, sem fogja komolyan venni. Ha azzal fenyegetjük, hogy ha nem teszi el a játékát, akkor kidobjuk, ám a sírás hatására meggondoljuk magunkat és végül kiszedjük a szemetesből, akkor többé hiába mondjuk, nem fogja nekünk elhinni.
Egy ismerősöm, aki gyermekkorában sajnos bántalmazásnak volt kitéve, az emlékei miatt saját gyermekénél kerül mindenfajta büntetést. Hároméves kislányát azonban már annyira nem tudja fegyelmezni, hogy nevelési tanácsadóhoz kell járnia. Már sétálni sem meri elvinni, mert gyermeke nem ismeri azt a szót hogy „nem”, vagy hogy „nem szabad”.
Fontos, hogy gyermekünk számára olyan elvárásokat fogalmazzunk meg, melyeknek teljesítésére képes, és annak mértékével megegyező következmény elé állítsuk.
Nálunk például az a szabály, hogy a kisfiam akárhány játékot elővehet, bármekkora káosz és rendetlenség lehet a szobájában, de estére mindent a helyére kell pakolni. Ami elöl marad, azt „bezsákolom”, és eljuttatom a rászoruló gyerekeknek. Először nem vette komolyan, így fájó szívvel, de összeszedtem a játékokat. Volt aznap este sírás, méregbe gurulás és könyörgés is, sőt még másnap is, de nem engedtem belőle. Azóta minden este rend van…
Minden család olyan, mint egy hajó. Zötykölődik a tengeren, ki van téve az időjárás viszontagságainak, és az utasok akkor érzik magukat jól, akkor érzik magukat biztonságban, ha van valaki, aki a környezet szeszélyessége ellenére erős kézzel fogja a kormányt, és jó irányba vezeti a hajót. Szülőként nincs más választásunk: hajóskapitánnyá kell válnunk. Az olykor szigorúnak tűnő döntések pedig meg fogják hozni gyümölcsüket.
