Aki sikereket ér el munkájában, nemcsak önmagának tesz jót, hanem a közösségnek is, amelynek tagja.
Semmi közöm Karikó Katalinhoz – gondolom, miközben a bérletemet keresve kotorászok a táskámban, mindjárt itt az elsőajtós, egy csomó tennivaló pörög a fejemben, mi volt ma, mi lesz holnap, á, megvan a bérletem, nagy nehezen feljutok a buszra, zötykölődünk haza, mindenki pörög tovább a saját fejében némán, néz ki a fekete ablakokon, október elején munka után már sötétedik.
Semmi közöm Karikó Katalinhoz, mégis melegséggel és büszkeséggel tölt el a hír, miszerint ő az első magyar nő, aki Nobel-díjat kapott. (Hát, nem számítottam erre, amikor 2021-ben, egy tavaszi napon épp a pólóm ujját tűrtem fel, hogy a vállamba adják az első Pfizert…)
Az a benyomásom, hogy a magyarság nemcsak a nyelvünkben és a szimbólumainkban, de az életünket átszövő láthatatlan hálózatban is megjelenik. Látszólag például nincs közöm egykori gimnáziumi magyartanáromhoz, két teljesen különböző karakter voltunk, személye, tanítása, egy-egy helyzethez való hozzáállása mégis döntően befolyásolta személyiségem fejlődését.
Minden nap találkozunk valakivel, aki valamerre terel minket, akaratán kívül is. Folyamatosan formálunk másokat, és formálódunk mások által.
Aztán találkozunk azokkal, akikkel hosszú távon is együtt szeretnénk maradni: szövetségek jönnek létre, barátságok, szerelmek, munkahelyek. Kezdetben csak te és én vagyunk egy kapcsolatban, aztán az a kapcsolat ügy lesz, a mi közös történetünk.
Ugyanez igaz a munkahelyre, ahol megbecsülik a munkavállalókat: kezdetben csak én vagyok, aki másokkal együtt dolgozom ennél a cégnél, később viszont a munkám minőségével már nemcsak magamat, de a cég értékeit is képviselem.
Aztán ott vannak a nagyobb közösségek: egy osztályban, egy csoportban, egy felekezetben – ha valóban részt veszek annak működésében – a kudarc és a siker egyaránt közös ügyünk lesz. Ha valaki elesik közülünk, az nekem is fáj. Ha valaki meghaladja saját képességeit, elér egy magasabb célt, az nekem is példaértékű és motiváló.
Persze minél nagyobb a közösség, sokféleségünk miatt annál kevesebb lesz bennünk a közös vonás. Karikó Katalin személye és története látszólag annyira messze áll tőlem, hogy szinte érthetetlen, miért vagyok mégis büszke arra, amit elért – hiszen sosem volt közünk egymáshoz. Azonban abba a ténybe, hogy mindketten magyar nők vagyunk, senki nem köthet bele. És nekem ez már elég ahhoz, hogy azt érezzem:
kitartó, szívós munkával, a kudarcokból való újra és újra felállással el lehet érni – ha nem is bármit, de – valamit, ami közelebb visz magamhoz és a kitűzött céljaimhoz.
Azt hiszem, ennek a tízmilliós közösségnek a részeként természetes, hogy hat rám, mi történik az országban. Hogy mi történik a Parlamentben. Az utcán. Vidéken. Vagy épp Stockholmban, október 2-án, hétfőn.
És talán természetes, hogy ugyanazon a hétfő estén, tartva hazafelé egy fárasztó nap után, arra gondoltam: amit ez a számomra ismeretlen magyar nő elért, attól nekem pár órára mégiscsak szebb lett az életem.
Fodor Katalin
