Nem csinálnak semmit, mégis kiégnek a papok

Hodász András papi hivatás
shutterstock.com

Miközben a házasságok válságának okairól egyre több szó esik, a papi hivatásban megmaradás nehézségeiről még mindig nem beszélünk társadalmi szinten. Pedig nagyon is kellene.

Tegye fel a kezét, aki találkozott már olyan atyával, aki tele volt energiával, sugárzott belőle a lelkesedés, a prédikációi lendületesek és élvezetesek voltak, és ha valaki kérdéssel fordult hozzá, boldogan segített. Egy szó, mint száz, sütött róla, hogy a helyén van, és örül annak, hogy pap lehet. (Remélem, vannak most kezek a magasban.) És most gondoljunk azokra a pillanatokra, amikor ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltuk. Atyákra, akik magukba fordulva éppen csak a kötelezőt végzik el, majd visszavonulnak a plébánia magányába. Akik évek óta csak korábbi prédikációikat ismételgetik. Akik lehetőleg kerülnek minden helyzetet, amikor valaki valamit kérhetne tőlük. Ha megszólalnak, dől a panasz a szájukból. Éles kritikával illetik az egyházat, a híveket, és úgy általában mindent. Akik már nem gondolkodnak, hogy milyen új programmal gazdagíthatnák a plébánia életét, szóval látszólag elvesztették a motivációjukat, kihunyt a szemükben a láng.

Arról már többször írtunk ezen az oldalon is, hogy évről évre csökken a szemináriumokba jelentkezők száma, de mi a helyzet azokkal, akik a szolgálatban vannak? Sajnos

manapság már nem ritka, hogy fiatal papok néhány évvel a felszentelés után súlyos kimerültségről panaszkodnak,

elvesztik a kezdeti lelkesedésüket, és jól láthatóan krízisbe kerül a hivatásuk. Ha ez a “lelkesedés-vesztés” nem csupán átmeneti, ráadásul súlyos mértékű (azaz súlyosan befolyásolja a hétköznapi helytállást a hivatásukban), gyanakodhatunk, hogy a kiégés jelenségével van dolgunk, amit komolyan kell vennünk, mert szakszerű segítség nélkül súlyos depresszióhoz és más mentális problémákhoz, vagy akár kilépéshez vezethet.

Mi is a kiégés? A szakirodalom szerint olyan fizikai, érzelmi, mentális kimerülés, amely a reménytelenség és az inkompetencia érzésével, a célok és az ideálok elvesztésével jár, és amit a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív hozzáállás jellemez.

A hívek mindeközben csak annyit érzékelnek, hogy az atya “szúrós” lett, állandóan morog, kritizál, és finoman szólva nem azon pörög, hogy mit lehetne a plébánián fejleszteni, megújítani. Mivel sokszor megkapom, hogy egy papnak mi baja lehet, hiszen egész nap nem csinál semmit, ebben a cikkben megkísérlek felsorolni néhány szempontot, ami a jelenség mögött állhat. Én sem értettem ugyanis, amíg meg nem tapasztaltam a saját bőrömön.

Kezdjük talán azzal, hogy papként hasonló lelkesedéssel indulsz neki a szolgálatnak, mint amit a friss házasok érezhetnek az esküvőjük napján. Tudod, mert hallottál róla, hogy vannak a papi életben nehézségek, de mindent elnyom a kezdeti lelkesedés illuzórikus önbecsapása: nekem minden tökéletesen fog menni. Én jól fogom csinálni. Nem lesz baj. Aztán

amikor először érzed, hogy legszívesebben otthagynál mindent, elgondolkodsz, mi történt valójában a két végpont között.

Hogyan jutottunk idáig, hogy az illúzió összetört? Ez a törés azért is különösen fájdalmas, mert nem pusztán egy munkáról van szó, amibe, ha beleunok, keresek helyette másikat. A hivatásom az identitásom része, ezért a krízis a lelkem legmélyéig hatol.

A probléma az első nappal kezdődik a szemináriumban. A szeminárium, ami arra hivatott, hogy felkészítsen a papi életre, elsősorban teológiai-spirituális képzést nyújt. Azonban kikerülve a plébániára azzal szembesül a lelkes atya, hogy egy halom olyan dologban kell helytállnia, amire semmilyen képzést nem kapott. Záporoznak a kérdések és megoldandó problémák a plébánia felújítástól kezdve a harang évi rendes karbantartó-forgatásán keresztül (eltörik, ha éveken át ugyanott üti meg a harangnyelv a köpenyt), a hajléktalanok ellátásán át a nyugdíjas klub, az ifi hittan és a házas csoport programjainak, alkalmainak megszervezésén túl konkrét életek, házasságok, kapcsolatok megmentéséig, természetesen a könyvelési, plébániafinanszírozási problémákat sem kifelejtve. És még a kérdések ötödét sem említettük.

Óhatatlanul szembesülünk azzal, hogy mindenhez nem érthetünk, ami szépen lassan kialakítja az elbizonytalanodás és az inkompetencia érzését. Hála Istennek, sok plébánián lehet támaszkodni lelkes önkéntesekre, akik megoldanak rengeteg mindent helyettünk, de ehhez legalább azt kell tudnom, hogy mit kérek tőle, és én sokszor azt sem tudom, mert a problémát sem értem. Emellett a felnőtt élet alapvető szükséglete, hogy azt érezzem, sikeres vagyok abban, amit csinálok. A papi életben nemcsak azért nehéz ez, mert a feladatok nagy részével kapcsolatban a fent említett inkompetencia érzéssel küzdök, hanem mert tipikusan olyan feladataink vannak, aminek az eredménye nem látható, sikeressége nem mérhető. Az emberek eljönnek hozzánk a problémáikkal, de ritkán jönnek vissza elmesélni, hogy rendbe jött az életük. Egy prédikációnak, egy hittanórának a sikeressége nehezen meghatározható. Nem egy asztal vagy szék, amit az asztalos megcsinál, és utána gyönyörködik a munkája eredményében. Ám

ez még mindig csak pár szempont, ami a papokat veszélyeztetettebbé teszi a kiégés tekintetében.

A szakirodalmak szerint a kiégés jellemzőbb azokra, akik emberekkel, emberi történetekkel foglalkoznak: tanárok, orvosok, szociális munkások, és természetesen ebbe a körbe tartoznak a papok is. Miért kimerítő élettörténeteket hallgatni? Miért megterhelő egy háromórás húsvéti gyóntatás? Gondoljunk csak bele, hogy egy kiadós sírás mennyire ki tud fárasztani minket. A szomorúság, a fájdalom testileg is megterhelő érzelmek. Amikor pedig papként beszélgetek valakivel, érzelmileg magam is bevonódok, hiszen nem ülhetek úgy, mint egy darab kő, miközben te elsírod magad. Az empátia segít, hogy átérezzem, amit érzel, azaz valóságosan is szomorú leszek, szorongok, vagy öröm tölt el attól, amit mesélsz. Ha pedig téged a saját szomorúságod elfáraszt, mit mondjak én, aki naponta számtalan élettörténetet meghallgatok? Papi életemnek egyik legintenzívebb élménye volt, amikor egyetlen napon belül volt két keresztelő, egy temetés, és két esküvő. Az érzelmi skála minden területét bejártam egyetlen nap alatt. Este úgy éreztem magam, mint akit kimostak. A külső szemlélő esetleg értetlenül állhat a jelenség előtt, hiszen mi mást csináltam, mint hogy néhány szertartást levezettem, mondtam pár rövid beszédet? Még a nyolcórás munkaidő sem jött ki. Az érzelmi hullámvasút azonban, amit bejártam azon a napon, teljesen kimerített.

És ha már a munkaidő: az aktív pihenés alapvető feltétele, hogy tudjam, hogy mikor dolgozom, és mikor van az a dedikált idő, amikor magamra figyelhetek. Azok, akiknek fix munkaidejük van, könnyebb a dolguk, hiszen tudják, hogy a nap melyik óráját tervezhetik pihenésre, és ez körülbelül minden nap azonos idő. Ráadásul nem véletlenül járunk be a munkahelyre, mert az a szimbolikus mozdulat, ahogy letesszük a tollat, kikapcsoljuk a munkahelyi számítógépet, hazamegyünk, és a kényelmes papucsunkba belebújunk, segít minket, hogy élesen elválasszuk a munkaidőt az én-időtől. Maga az utazás a munkahely és az otthon között segít átállni fejben a napi pörgésről az esti lazításra. Papként viszont a munka és a szabadidő összefolyik. Egy plébánián gyakran késő estig csoportok vannak, és van, hogy kora reggel már becsönget a hajléktalan, mert marja a gyomrát az éhség és az előző este elfogyasztott rossz minőségű alkohol. Nem arról van szó, hogy egy papnak semmi pihenőideje nincs, hanem hogy ez kiszámíthatatlan, változó, és összefolyik a munkájával, hiszen eleve a munkahelyén lakik. Képzeljük el, milyen lenne, ha az irodában kellene laknunk, és a főnök bármikor felhívhatna, hogy feladatot osszon ki. Ugye, hogy máris nem olyan könnyű pihenni? Ez a probléma a szabadnappal is: ha a pap nem megy el a plébániáról, akkor óhatatlanul megtalálja a munka, főképp azon hívek aktív segítségével, akik amúgy is úgy gondolják, hogy a pap nem csinál semmit, ezért szabadnaphoz sincsen joga. Belegondoltunk abba, hogy Magyarországon 1981-ig heti egy szabadnap volt, majd jóléti intézkedésként bevezették a szabad szombatot, azaz a kétnapos hétvégét, hogy óvják a dolgozó emberek egészségét, miközben az egyházban a mai napig csupán egynapos hétvége jár a papoknak? Ha a szabadnapomat azzal kezdem, hogy végre kialszom magam, mire felkelek, már a fele el is telt, és este természetesen sietni kell haza, mert másnap korán misézek. Szóval az az egy nap sem teljes értékű nap.

Sokszor hallom: atya, fáradt vagy, pihenj többet! Ez nagyon jólesik, csak lássuk meg, hogy nem olyan könnyű teljesíteni ezt a kedves kérést.

Egy cikkben ekkora témát kitárgyalni lehetetlenség, csak félbehagyni lehet. Én magam itt még csak meg sem kíséreltem részletekbe menően tárgyalni, vagy épp megoldási javaslatokat megfogalmazni. Talán azt majd egy későbbi írásban. Azonban felhívni a figyelmet, megnyomni a vészcsengőt talán lehetséges itt és most. A házasságok egyre súlyosbodó válságára a társadalom úgy reagált, hogy egyre több könyv, videó, blogbejegyzés született, amely a problémát komolyan véve megoldást keres és kínál. Olyan jó lenne felismerni, hogy a papok kiégése is közös ügyünk, foglalkoznunk kell vele, mert nem telik bele pár év, és már nem lesz, aki lelkes prédikációival útba igazítson minket az élet labirintusában.

Isten fogadott gyermeke, pap, ember, szenvedélyes igazság-kereső.