A szemünk láttára omlik össze az eddigi egyházi struktúra

paphiány
unsplash.com

A járvány felerősítette a tényt: a klérus működésének korábbi modellje fenntarthatatlan Magyarországon. Egy út vezet előre, ez pedig az intézményi szintű, átfogó megújulás.

Lejtőn a mutatók

2021-ben 4,5 hónap alatt legalább 45 magyar katolikus pap hunyt el (a Magyar Kurír katolikus hírportál gyászjelentései alapján). Ez azt jelenti, hogy eddig havonta átlagosan 10 pap tért haza Teremtőjéhez – egy teljes évre kivetítve 120 fő.

Nagyjából ugyanennyi – a honi szemináriumok honlapjának adatait összevetve 115 – latin rítusú római katolikus növendék készül papi hivatásra hazánkban. Nem évente, hanem hat évfolyamon összesen, sőt, még a 0. és plusz (7.) tanulmányi éveseket is beleszámolva. A görögkatolikusok ehhez 33 főt adnak hozzá, a tanulmányaikat befejezett, de még fel nem szenteltek és diakónusok száma további 18. Működik továbbá egy missziós szeminárium Egerben, amelynek nem túl informatív honlapján 8-9 éves információk szerepelnek, annyit viszont sikerült kideríteni, hogy 2019-ben 15 fő volt az ott tanulók létszáma. Mindezt alapul véve a teljes “kispapság” létszáma – a külföldön tanulók kivételével – 181 fő, amit ahhoz érdemes viszonyítani, hogy 2019-ben 216-an voltak, és az azt megelőző években is csökkent ugyan a számuk, de csak évente 3-7 fővel.

A helyzet komolyságát jelzi (és némiképp a jelentős csökkenés mértékét is érthetőbbé teszi), hogy a veszprémi érsek 2020 nyarán felfüggesztette a helyi szeminárium működését. Egyes vélemények szerint további papképző intézményt is érdemesebb lenne bezárni, avagy más hasonló intézménnyel összevonni.

Szerettünk volna a szemináriumok honlapján és a Magyar Kuríron fellelhető információknál pontosabb képet kapni a hazai papnövendékek és az elhunyt papok számáról, de hiába kértünk tájékoztatást a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia sajtószolgálatától, válaszukban a 2021-es év megjelölését kivéve csupán betűk szerepeltek. Adatközlés helyett egyrészt egy vatikáni kiadványt ajánlottak figyelmünkbe, másrészt jelezték, hogy nincs pontos nyilvántartásuk az elhunyt lelkipásztorokról. Amennyiben ez tényleg így van, az azt sugallja,

mintha nem érdekelnék az alapvető információk a hazai katolikus egyházi vezetést.

Féljünk-e a számoktól?

A nyilvánvalóan a koronavírus járványa miatt is drámaian alakuló számadatok akár kétségbeesésre is okot adhatnának, ám Varga László kaposvári megyéspüspök egészen más perpesktívát vázolt fel a Szemléleknek a tények kapcsán.

– Ezek a számok azt mutatják, hogy nem halogatható tovább a megújulás. Egyáltalán nem látok okot az aggódásra, inkább a lehetőséget fedezem fel ebben a helyzetben. Nincs más választásunk: változtatnunk kell. Akkor eshetnénk talán kétségbe, ha Jézus spirituális kommandósokat választott volna maga mellé. De ő nem teljesítményben gondolkodott, hanem épp az emberi gyengeségen keresztül vált minden korban lehetővé a kegyelem közvetítése. Az egyház jövője elképzelhetetlen a laikus hívek aktívabb bevonása, egyházi szerepvállalása nélkül – fogalmazott a katolikus főpásztor. Az általa vezetett egyházmegyében bontogatja egyébként szárnyait az említett megújulás egyik követeként a plébániai unió intézménye is, amelyről az azt megvalósító fiatal papok ebben a cikkben nyilatkoztak részletesen.

Ugyancsak Varga László programhirdetéssel felérő beszédet mondott május 8-án az esztergomi bazilikában.

– A Katolikus Egyház ma sok gyermekét és sokak rokonszenvét elveszíti azért, mert nem látják meg benne az élő és feltámadott Krisztust. Azt, aki telve van szeretettel és irgalommal. Nem olyannak látják az Egyházat, mint amelyik a mennyei Atya személyválogatás nélküli szeretetét kínálja az embereknek. Sokkal inkább úgy tekintenek rá, mint egy emberi intézményre, a maga törvényeivel, rítusaival, tételeivel és szolgáival. Így aztán nem ismernek az Egyházból egyebet, mint a kérgét. Az Egyházhoz tartozók sokszor maguk is táplálják ezt a félreértést.

Önigazolás, morgás, ítélkezés, bűntudatkeltés, elégedetlenkedés és vádaskodás helyett, naponta tanúságot tehetnénk a feltámadott és köztünk élő Krisztusról,

akinek a szeretete és irgalma sokszor a keresztények szemében is botrányos – ezzel pedig azt üzeni az apostolutód, hogy lehet külső tényezőkre fogni a paphiányt, keresztényhiányt, ám se nem hasznos, nem is lenne igazságos így tenni.

Merre tovább?

Egy mondás szerint nem számra, hanem súlyra érdemes mérni az embereket, így van ez az egyházzal is. Nem a papok létszámának bármiféle alakulása a kereszténység fő mértékegysége, ám egy visszaeső tendencia fontos jelzés lehet. Például arra vonatkozóan, hogy valami nem működik, avagy úgy, ahogy eddig működött, nem mehet tovább. Erre utalt Alois testvér is néhány napja a frankfurti Kirchentag keretében elmondott beszédében.

Nyilvánvalóan el kell búcsúzni a fejnehéz, egymástól élesen elkülönülő papi és laikus kasztrendszerre épülő struktúrától, elmozdulva a közösségfókuszú modell felé. Mielőtt félreértené bárki, vagy a belemagyarázásra hajlamosak kiforgatnák az előbbi szavakat, jelzem: a klerikalizmusnak szerintem nem az antiklerikalizmus a feloldása. Minden papnak nagyon fontos – szentségi, különösen liturgikus szempontból kiemelkedő – szerepe van az egyházban. Ám a feudális, hajlongó, kegykereső “urizálás” aligha egyeztethető össze Jézus szándékával, inkább épp ellentétes azzal.

Láttam már papot lelkigyakorlatos házban mások után mellékhelyiséget takarítani, ami nemhogy ártott volna az illető “tisztelendőségének”, inkább kiemelte hivatása szolgálati jellegzetességét.

Már ma is érzékelhetőek a folyamatban lévő változás mozzanatai, különösen a nyilvános kommunikációt illetően, noha – talán a rendszer jelentős tehetetlensége miatt – érzékelhető recsegés-ropogás kíséri a megújulás ezen aspektusát. Míg a hivatalos egyházi médiumok rendre befelé üzennek, leginkább a működésük forrását biztosító feljebbvalóknak igyekeznek megfelelni, sorra jelennek meg, hatásukat tekintve akár messze túlszárnyalva az előbbi csoportba tartozó orgánumokat az olyan felületek és kommunikátorok, amelyek és akik bátran mernek új utakat keresni, a templomon kívüli tömeghez nem belterjes nyelvezettel üzeneteket közvetíteni.

Mit tegyünk?

A megújulásra törekvés két szélsősége, véglete a másokra (valamiféle döntéshozókra) várás, illetve az önfejű magánakciózás. A középút az aktív, önkritikus, szólni és tenni egyaránt merészelő, leginkább pedig Krisztussal összhangban lévő, az Ő indítása szerinti életmód lehet. Ez az út sok egyeztetést, párbeszédet, megosztást igényel, különösen pedig a fontos kérdések bátor megfogalmazását feltételezi (például merjük egymástól megkérdezni: merre tovább, féljünk-e a számoktól, mit tegyünk).

A másokra mutogatás, az elöljárók szidása, az egyéni vágyak előtérbe helyezése – mind zsákutca. Kevesebb a pap? Unalmas a prédikáció? Nem tudunk kapcsolódni a miseénekekhez, imádságokhoz? Nem találunk közösséget? Elszoktunk a gyónástól? Nem vonzó az egyházunk?

Biztos, hogy másokban van a hiba? Nincs esetleg valami, amin mi magunk tudnánk változtatni, amiben mi lennénk képesek fejlődni?

– A számok azt mutatják, hogy nem halogatható tovább a megújulás – mondja Laci atya. Akkor ne halogassuk, amit megtehetnénk!

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.