„Nem kiléptem a papságból, engem elzavartak”

Nagy-Cseh Péter Mihályt még Cseh Peti atya néven ismerte meg a nyilvánosság. Hosszú idő után adott újra interjút, amelyből kiderül, hogy továbbra is lelkesen építi az egyházat, amely szerinte nem római, hanem krisztusi.

– Korábbi aktív médiajelenlétedet követően hosszú ideje nem találkozhattunk veled a nyilvánosság terepein, pár napja viszont felbukkantál egy videóban az utca embereként, majd a hétvégén lefutottál egy félmaratont.
– Maratonra készültem, de féltávnál úgy éreztem, bölcsebb lesz megállni. Emlékszem, már előző este nyugalom töltött el, hogy bárhol abbahagyhatom. A párom 7,5 km-t futott, én pedig 42,2-t akartam, de 27,2-nél úgy éreztem, most vagyok azon a határon, hogy ha még folytatom, akkor a kezdődő izomgörcs sérüléshez vezethetne.

– Katolikus papként váltál közismertté, szavaidból viszont kiderül, hogy párkapcsolatban élsz. Egy közös fotót is posztoltál a feleségeddel: mindketten „Jézus” feliratú pólóban futottatok. Annyit tudhattak rólad sokan, hogy évekkel ezelőtt konfliktusba kerültél a püspököddel, aki felfüggesztett a papi szolgálat alól, aztán nagy csönd következett.
– Igazából 2020 szeptemberétől, a felfüggesztésem óta olyan értelemben nem vagyok csöndben, mint mondjuk az előtte lévő években – amely időszakban az akkori pécsi püspök eltiltott minden nyilvános médiatevékenységtől. Miután el kellett hagynom a plébániát, onnantól kezdve a saját platformjaimon rendszeresen közzétettem verseket, írásokat, videókat, csak az újságok, hírportálok megkeresésére mondtam nemet. Tehát nem hallgattam el teljesen, inkább nem éreztem belülről azt, hogy eljött az ideje egy olyan beszélgetésnek, amiben olyan kérdésekre kell válaszolnom, amiken magamtól nem gondolkodok.

– Szerinted most itt az ideje egy ilyen beszélgetésnek?
– Igen.

– Hálás vagyok érte, hogy megtisztelsz bennünket a válaszaiddal! Kérlek, mutasd be, milyen úton érkeztél el az aktív papi szolgálattól a mostani élethelyzetedhez!
– A papi szolgálat alóli felfüggesztésem óta eltelt időszak külső történésekben is, de leginkább a belső bejárt útban egy nagyon hosszú és sokszor nagyon nehéz út volt. Fontosnak tartom elmondani:

én nem kiléptem a papságból, nem elhagytam a hivatásomat, engem elzavartak.

Körülbelül másfél évig próbáltam visszajutni, élt bennem a remény, hogy ez sikerülhet. Idefelé jövet próbáltam megfogalmazni magamban, hogy mi vezetett a felfüggesztésemhez. Arra jutottam, hogy amit Udvardy György a Pécsi Egyházmegyében 10 éven keresztül velem, illetve másokkal is művelt, arra én ezt a két szót tudom mondani, hogy hatalmi abúzus. Külső szemlélőnek talán nem olyan egyértelmű, de az a rengeteg megaláztatás, amit ő velem szemben elkövetett, az erősen romboló. Tudom, hogy általában az abúzus kifejezést más összefüggésben használjuk, de úgy gondolom, hogy velem ez történt.

– Ferenc pápa maga is utalt rá, hogy egyházi részről a szexuális visszaélések mellett foglalkozni kell a lelkiismereti és hatalmi abúzus problémájával is. Te akkor úgy gondolod, hogy a Pécsi Egyházmegye akkori püspöke, aki most veszprémi érsek, hatalmi visszaélést követett el ellened?
– Igen. És nem csak ellenem.

– Én kedves teológia tanárként ismertem meg, de nekem is volt vele szomorú tapasztalatom. Amikor a veszprémi hívek egy csoportjával való elmérgesedő konfliktusával szembesülve nyílt levelet írtam neki, válaszolt a megkeresésemre, de a szavai alapján úgy tűnik, más ember lett. Az általa felkínált személyes találkozási lehetőségre azonnal igent mondtam, mégsem kaptam immár másfél éve időpontot. A te történetedben az látszott kívülről, hogy adott egy lánglelkű fiatal pap, aki nagyon aktívan kívánja szolgálni az egyházát, jól kezeli a médiát, eközben az egyházi vezetésnek szinte csak a baja van vele. Mintha te gyakran előreszaladtál volna, és próbáltak volna fékezni, hogy lassabban, nyugodtabban… Lehet egy ilyen olvasata a történetednek?
– Persze, lehet ilyen olvasata.

– És nem gondolod, egy kicsit érettebb fejjel, higgadtan visszatekintve, hogy sok voltál az egyházi rendszernek?
– Nem lehet, hanem biztosan így volt. Abszolút sok voltam, de erre azt tudom mondani, hogy az új bor új tömlőbe való. És ha egy vezető nem találja meg a vezetettjében az új bornak való új tömlőt, akkor azért szerintem ő a felelős. Visszaemlékszem arra a veled való beszélgetésemre, 2014 környékén járunk, amikor azt mondtad, hogy akkor Pál Feri és Böjte Csaba mellett én voltam a harmadik legismertebb magyar pap. Ott döbbentem rá, hogy ez talán tényleg így van. Ha helyes önértékelésből tekintek erre a helyzetre, akkor ha úgy fogjuk fel a magyar katolikus papságot, mint egy focicsapatot, akkor a legjobb játékosok egyikét nem tönkretenni kellene, hanem jól irányítani, beépíteni a keretbe.

Amit Udvardy György velem csinált, az tönkretétel volt.

De belátom, hogy nagyon sokszor türelmetlen voltam. Még azt is mondhatnám, hogy sokszor túlságosan vallásos voltam, a karizmatikusságon belül értve a vallásosságot. Akkor úgy gondoltam, hogy gyerünk, kövessük együtt Krisztust, legyünk olyanok, mint ő, mindenki olvassa rengeteget a Bibliát, evangelizáljuk szét a falut, mert meg kell menteni az emberek lelkét. Ebben volt egy olyan alapvető teológiai tévedés, hogy azt gondoltam, nekem ki kell egészítenem Krisztus művét, ez a túlbuzgóság pedig fanatizmussá vált bennem, ami kiégéshez vezetett. 2016 tavaszától 2020 őszéig szabályos kiégés zajlott le bennem, ami abból fakadhatott, hogy egy cselekedeteket középpontba helyező vallásosságban éltem, mintha egy nagy lépcsőn fel kellene másznunk Istenhez. Azt hittem, ebben nagyon elöl vagyok, a hívek között néhányan szintén jól haladnak, mások hátrébb tartanak. Beismerem, hogy sokszor spirituális gőg volt bennem. Elmondok egy konkrét esetet. Amikor Vásárosdombón szolgáltam, egy cigány család hozta a gyerekét kereszteltetni. Fölvettem az adatokat, megtörtént a lelkipásztori beszélgetés, amiből kiderült, hogy nincs olyan személy, aki alkalmas keresztszülőnek. Mondtam, hogy az egyházjog szerint a keresztelést meg lehet tartani, de keresztszülő nem lehet az, akit ők szeretnének, csak keresztelési tanú. Ezt ők úgy értelmezték, hogy akkor nem lesz megkeresztelve a gyerek. Én meg mondtam, hogy de, meg fogom keresztelni. Az, akit hoztak keresztszülőnek, nincs megbérmálva, nincs érvényes egyházi házassága, így be fogom írni keresztelési tanúnak, és a gyereket megkeresztelem. Ezt sehogy nem értették meg, én meg hajthatatlan voltam. Felálltak és elmentek. Egyik alkalommal a falu határában futottam, majd hazatérve találkoztam az egyik rokonnal, aki régóta kérlelt, hogy kereszteljem már meg azt a gyermeket. Bementem a plébániára, lefürödtem, beültem az imaterembe az Oltáriszentség elé.

Ott ültem csöndben, és egyszer csak valami áttört bennem: mi ez a hülyeség?

Mihez ragaszkodom? Mi ez a görcsölés? Mondtam a családnak, hogy jöjjenek, legyen keresztszülő az, akit akarnak. A konkrét egyházjogi passzust ezzel megsértettem, mégis felszabadulás indult el bennem. Pár hónappal később 3-4 napra szabadságra tudtam utazni anyámhoz és a bátyámhoz, 200 kilométeres utam volt egyedül az autóban, este, sötétben, nyugiban. Egyszer csak olyan érzésem volt, mintha Isten jelenléte leszállt volna az autóra, konkrétan mintha leült volna mellém az anyósülésre. Nagyon nagy megérintést kaptam, elkezdtek potyogni a könnyeim, nagy öröm, szeretet töltött be. Azt mondta akkor nekem Isten: ne azt mondd az embereknek, hogy higgyenek bennem, hanem arról beszélj nekik, hogy én milyen vagyok. Ez elindított bennem egy belső teológiai átformálódást. Addig, mint egy fociedző, arra fókuszáltam, hogy na, gyerünk edzeni, edzeni, hogy egyre jobbak legyetek. Onnantól a fókuszom átment arra, hogy az első helyen ez van: milyen Isten valójában. Az azóta eltelt években bennem zajló folyamatot úgy neveztem el, hogy a kegyelem evangéliumának a megértése. Szabadságot éreztem arra is, hogy amikor 2020 tavaszán a járványhelyzet miatt bezártak a templomok, elmaradtak a megszokott lelkipásztori szolgálatok, hosszú ideig nem voltak a közelemben emberek, feltegyem Jézusnak a kérdést: te így képzelted el a papjaid életét? Olyan épületekben laktam papként tucatnyi évig, ahol a hálószobától elmenve az irodáig meg vissza elfelejtettem, mit is akartam tenni. Gyakran óriási épületekben élnek a katolikus papok, teljesen egyedül.

– Akár ez az adottság is okozhatja szerinted azt, hogy számos pap, köztük fiatalabbak hagyja ott a papi szolgálatot, és mintha egyre többen döntenének így?
– Azzal kezdeném a választ, hogy

jelentősen megváltozott a teológiai nézetem az elmúlt négy évben.

Te most egyházias értelemben beszélsz a papságról, amire nekem az a reakcióm, hogy ez az egyház igazából egy vallási szervezet. Amikor a Facebookon létrehozol egy oldalt, ott is bejelölheted, hogy „vallási szervezet”. Amire én is sokáig egyházként hivatkoztam, az igazából egy vallási szervezet. Hogy mit tart Jézus egyháznak, arról van egy nagyon egyszerű, rövid mondata: ahol ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük. Ezt úgy értelmezem, hogy az „én nevemben” azt jelenti, hogy az én személyiségjegyeimben, az én jellememben, az én stílusomban, az én lelkületemben, abban, ahogy engem szívtől szívig megismertek a tanítványaim. Azt is mondja Jézus: arról ismerik meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy úgy szeretitek egymást, ahogy én szerettelek benneteket. Vagyis ha bárhol egy buszmegállóban várakozva két idegen ember valamilyen csoda folytán két percig normálisan beszélget egymással, szeretettel, bizalommal, emberi nyitottsággal, akkor ők ott Jézus nevében vannak egységben, mint két testvér – szerintem az ott az egyház, ami fölülről szállt le. Ehhez képest egy vallási szervezetet akár teljesen hitetlen emberek is létrehozhatnak. A Misszió című filmben láthatjuk, hogy jön Európából a pápa küldötte megszüntetni a jezsuita missziót, ami elindult Dél-Amerikában. Ez a megszüntetés pedig egy gyilkos kivégzéssorozat volt, nem csupán valamiféle szerződés visszavonása. És ha mi ketten most visszaugranánk az időben ugyanoda, neked is azt a szervezetet kéne egyháznak tartanod, mert ha nem, te is a kivégzettek között találod magad. Az egyház mint vallási szervezet olyanokat produkál ma Németországban, hogy aki nincs megkeresztelve, az is szerezhet evangélikus egyetemen teológiai doktorátust. Felmondja a szöveget, és megkapja a teológiai doktor címet. Ugyanez a római katolikus egyházban is jelen van: hogyan lehetett bíboros abból, aki gyermekeket molesztált, aki 100 millió eurókat csalt el? Hogy jutott el odáig? Hát úgy, hogy a hallgatás leple borította a tetteit, rengeteg ember falazott neki, és mindvégig szociopataként tört fel a csúcsra. Amikor engem Udvardy György felfüggesztett, azt mondtam neki az utolsó beszélgetésen: amikor idejöttél, mi nagyon örültünk neked ebben az egyházmegyében. Ujjongva fogadtunk, szerettünk téged. Most meg rengeteg embert tudok, akik azért ujjonganak, hogy te innen elmész. Utána nagyjából két évvel 3500-an kérték a Veszprémi Főegyházmegyében, hogy a pápa vonja vissza az érseki kinevezését. A vallási szervezet hozza létre az ilyen helyzeteket, hogy akik adott esetben fölül vannak, lehet, hogy alkalmatlanok arra, amivel megbízták őket, mégis a helyükön maradnak, tovább rombolnak. Az én egyházképem nem ilyen.

– Be tudnád mutatni részletesebben, milyennek látod az egyházat?
– Az egyházat szerintem nem lehet szervezeti alapon létrehozni. Egy római katolikus hívőnek érthetően hatalmas csalódás, ha egy pap, egy püspök, egy bíboros vagy egy pápa óriási botrányt okoz anyagi, erkölcsi, szexuális téren, mert az van a fejében, hogy a hívőnél szentebb a pap, a papnál szentebb a püspök, a püspöknél szentebb a bíboros, aki pedig legfölül van, ő maga a Szentatya. Olyan ez, mint egy spirituális futópálya. A profi sportoló 2 óra 10 perc alatt lefutja a maratont. Ha egyre jobban edzek, az én plafonom majd valahol 3 óra körül lehet. Ugyanezzel a logikával tekint sok hívő a papokra, hogy hát a plébános nagyon sokat imádkozik, őt kiképezték a szemináriumban, hát ő szentebb, mint mi. Évszázadokon keresztül házaspárokat, anyákat, apákat nem is avattak szentté. És hogy lehet az, hogy ennek ellenére a plébános megrontotta a ministráns gyereket? Ezt hogy rakja össze magában egy hívő? Hát úgy, hogy nem igaz az, hogy a pap, a püspök szentebb. Az igazság az, hogy az a vallási szervezet, ahol előre lehet jutni helyezkedési képességekkel, homlokegyenest ellenkezője az evangéliumnak.

– Hogyan lehetne ezt az általad körülírt egyházat építeni?
– Az egyházat nem lehet építeni, de a Római Katolikus Egyház nevű vallási szervezet tagjai is megélhetik az egyház momentumát. Egy vallási szervezet ugyanúgy lehet emberibb, démonibb, mint ahogy bármelyik szervezet a világon, mint egy párt.

Amit én egyháznak tartok, azt egyáltalán nem azonosítom a Római Katolikus Egyházzal.

A nícea-konstantinápolyi hitvallásban azt mondjuk, hogy hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházban. Ebben a felsorolásban nincs ott, hogy római. Észrevetted?

– Nem figyeltem meg eddig, de valóban nincs benne.
– Én ebben az egyházban hiszek. Az apostoli hitvallás, ami picit rövidebb, úgy fogalmaz: hiszem a katolikus anyaszentegyházat. Ott sincs az, hogy római. A rómaiság alatt történelmi tradíciókat értünk, egy alapvetően birodalomépítő logika megnyilvánulásaként.

Az egyház nem római, hanem jézusi.

– Mit szólsz ahhoz, hogy Ferenc pápa az épp most zajló megújulási folyamat, a szinodalitásról szóló szinódus kapcsán azt a kifejezést használja – gyakran a katolikusok, keresztények helyett –, hogy „Isten népe”.
– Szerinted van, aki nem tartozik bele Isten népébe?

– Egyetértek a pápával ebben is, amikor azt mondta tavaly Portugáliában: todos, vagyis mindenki. A kérdésed arra vonatkozik, hogy ez az odatartozás az istenképűség, a teremtettség által valósul meg, vagy amikor valakit megkeresztelnek?
– Nem erre gondolok. Hanem arra, amikor Jézus azt mondta, hogy elvégeztetett. Ott került bele mindenki Isten népébe. Azt mondta, hogy amikor fölemelnek engem a földről, ez a kereszt – csak János evangéliumában ez a szó nincs ott –, amikor felemelnek engem a földről, mindenkit magamhoz vonzok. Akkor kerültünk bele Isten szíve közepébe. Elvégeztetett. Minden örökre rendben van. Ott ért véget az idő. Ott ért véget a bűn. Nincs többé bűnös emberi természet. Nem vagy bűnös.

– Szerinted akkor gyónni sem kell?
– Nem kell gyónni. Az a szó, hogy kell, hogy szükséges, az egy dologra mondható ki, amikor Jézus azt mondja önmagáról, a Messiásról az emmauszi tanítványoknak, hogy ó, ti kishitűek! Késedelmes szívűek vagytok arra, hogy elhiggyétek, amit az írások megjövendöltek: a Messiásnak szenvedés által kell bemennie a dicsőségébe. Én nem azért születtem meg 1983-ban, hogy megváltsam a világot. Hanem azért születtem meg, hogy örüljek annak, hogy Jézus megváltotta a világot. Én a karácsonyfa tetején a dísz vagyok. Azért vagy, hogy örülj. Nem a tetteid miatt válsz valakivé, hanem azért vagy az, aki, mert Jézus meghalt mindenkiért. A második korintusi levélben olvassuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt. Krisztusban meghaltunk, vele föltámadtunk. Az efezusiaknak írt levélben pedig az szerepel, hogy az Atya Krisztussal föltámasztott benneteket és mennyei helyekre ültetett. Ez az Atya nézőpontja: ő téged teljesen szentnek, ártatlannak, egésznek lát. A kolosszei levél szerint Krisztusban lakik testi formában az istenség egész teljessége, és őbenne már ti is eljutottatok a teljességre. Tehát te is teljes vagy. Mi hangzik el minden gyónás végén?

– Azt mondja a pap: Isten megbocsátotta bűneidet! Menj békével! Mondtad ezt te is sokszor.
– Mondtam én is sokszor, szívesen elmondom neked most is, ha szeretnéd. De

hányszor kell még ezt hallanod, hogy elhidd, hogy Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével?

Ha szeretnéd még hallani, akkor tőlem mehetsz naponta kétszer is gyónni. De valójában nincs rá szükség, mert a kereszten minden bűnöd meg lett bocsátva, el lett törölve. Elvégeztetett. Minden, amiről az Atya azt akarta, hogy befejeződjön, az ott befejeződött és minden, amiről azt akarta Isten, hogy elkezdődjön, az ott elkezdődött, az már új teremtés. Új teremtés vagyunk. Nagy Szent Leó pápa mondja, hogy amit az ördög irigysége folytán elvesztettünk, annak sokkal nagyobb mértékét nyertük vissza Krisztus megváltása által. Mondok ehhez egy példázatot. Mész az utcán a kisgyerekeddel, fogod a kezét, és egyszer csak egy váratlan pillanatban valahogy kitépi magát a kezedből és belegurul egy gödörbe. Ott sír a gödör alján. Lemész érte, fölhozod, és utána nem oda rakod, ahonnan leesett, hanem fölemeled az arcodhoz és össze-vissza csókolod. Tehát magasabbra emeled, mint ahonnan leesett. Nem visszaállítod a korábbi állapotot. Krisztus nem visszaállította az édeni állapotot, hanem a Szentháromságba emelt be minket. Ugye a főpapi imában, János evangéliumának 17. fejezetében azt mondja, hogy azt a dicsőséget, ami az enyém volt, nekik adtam, hogy egy legyenek, mint ahogy mi egyek vagyunk, én és az Atya.

Egyetlen egység van, nincs két egység.

Róma püspökének, Moszkva püspökének, Konstantinápoly püspökének, az anglikán egyház fejének, vagy a Protestánsok Világszövetsége elnökének nem az az identitása, hogy én és az Atya egy vagyunk, hanem a pápának az az identitása, hogy 18 évesen beléptem a szemináriumba, római katolikus papnövendékként fölszenteltek, pap lettem, szolgáltam, püspök lettem, bíborossá kreáltak, és most Róma püspöke vagyok. Pont ugyanaz az identitása, mint Kaifásnak, hogy egy államot vezet. Ezért lehet az, hogy Moszkva püspöke, Kirill pátriárka jelenleg Putyint támogatja egy népirtó háborúban. Pedig

a keresztény világnak egy kiemelt hatalmas vezetője Moszkva püspöke, aki a teológiai hagyomány szerint apostolutód – ő most egy népirtó háborút nyíltan támogat.

Néhány száz évvel ezelőtt Róma püspöke is hasonlót tett, de lehet, hogy nem is kell olyan sokat visszamenni az időben. Miért van ez? Azért, mert ezeknek az embereknek nem az az identitásuk, hogy én és az Atya egy vagyunk, hanem az, hogy Róma püspöke vagyok, Moszkva püspöke vagyok… És mit mondott Kajafás, az akkori fő egyházi vezető Jézusról? Ha hagyjuk neki ezt a nagy egységhirdetést, akkor majd jönnek a rómaiak, elveszik a templomunkat, a földünket és a népünket. Tehát Kajafás úgy tekintett a templomra, hogy ez az én templomom, ez a nép az én népem, a föld az én földem. És mi az érdeke Putyinnak, a kínai elnöknek, az amerikai elnöknek? Hogy a keresztények megosztottak legyenek. Ha teljesen egységben lenne Moszkva püspöke Róma püspökével, ahogy Péter és András apostolok együtt húzták a hálót, utána meg együtt evangelizáltak, akkor bármelyik pillanatban azt mondhatná Moszkva püspöke egy telefonnal Ferenc pápának, hogy figyelj, lebetegedtem, nem tudom megtartani a húsvéti liturgiát, repülj már át ide, tartsd meg helyettem. Hogyan tekintene bármelyik világi hatalmasság egy olyan közösségre, aminek a tagjai ilyen hatalmas egységben vannak? Ha húsvét előtt három nappal a pécsi püspök odatelefonál mondjuk az egri érseknek, hogy te figyelj, nem tudnál engem helyettesíteni, vagy az egyik segédpüspöködet átküldenéd erre a három napra helyettem a pécsi székesegyházba, az egri érsek nyilván azt mondaná, hogy persze, elküldöm valamelyik segédpüspökömet. A körön belül létezik ilyen egység, de az összes keresztény között azért nincs, mert nem az az alapidentitásuk, hogy én és az Atya egy vagyunk, hanem az az alapidentitásuk, hogy római katolikus vagyok. Én orosz ortodox vagyok. Azt mondja Pál apostol: ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt, tehát most már senkit nem tekintünk pusztán test szerint. Ha valaha Krisztust emberileg test szerint ismertük, most már őt sem úgy ismerjük. Innentől pedig bárkire nézhetsz úgy, hogy ő egy alvó Jézus. Az evangelizáció nem arról szól, hogy legyél jobb, tegyél jobb cselekedeteket, és akkor majd, ha elég jó dolgot tettél, megvallod a hited, és nemes erényeket mutatsz fel, akkor megkeresztelünk egy hároméves katekumenátus során, és azt mondjuk, hogy most lettél Isten gyermekévé. De addig mi volt az a személy? Krokodil? Mindenki Isten gyermeke onnantól kezdve, hogy elvégeztetett. A Krisztus megváltó művében van az új teremtés. A Szentháromság szívének az volt a végső és teljes kitárulása, az idő ott véget ért, nincs is idő többet! Nincs bűn, nincs idő!

– Miközben téged hallgatlak, próbálom elképzelni az olvasók reakcióit. Azt feltételezem, hogy lesznek, akik szimpatizálnak majd az általad elmondottakkal, ilyen egyházkép él bennük is. Nyilván lesznek olyanok is, akik megbotránkoznak, és azt mondják, még jó, hogy már nem vagy pap, hát miket mondasz. Te is tudod, hogy amit mondasz, nem egyeztethető össze a katolikus egyház tanításával, így nem is szállnék most vitába az elhangzottakkal. Bizonyosan felkavartad számos olvasónak az Istennel, egyházzal, vallással kapcsolatos eddigi álláspontját. Milyen tanácsot adnál búcsúzóul az olvasónak, aki elolvasta ezeket a gondolatokat, hogyan folytassa az életét?
– Erre az interjúra készülve úgy éreztem, hogy majd szeretném megosztani az egyik versemet. Szerintem ez az a pont. Felolvashatom?

– Persze.
– Ezzel válaszolnék a felvetésedre.

KI VAGY TE?

Nem egy hiánylény,
hanem dicsőségfény.
Nem puszta formalitás,
hanem isteni identitás.
Nem egy sírva hahotázó bohóc,
hanem egy megváltott bajnok.
Nem egy hivatali pozíció,
hanem az ízig-vérig jó.
Nem tárgyként használt kéj,
hanem Krisztusban új teremtés.
Nem bűnbarlang,
hanem nagy kaland.
Nem egy felekezet testrésze,
hanem mindenki testvére.
Nem egy lehulló hajtincs,
hanem csodaszép kincs.
Nem elveszett keresgélő,
hanem a mennyei dalt zenélő.
Nem egy mocskos szemét,
hanem szent szerelemlét.
Nem elmebeli fikció,
hanem démonokat pusztító.
Nem limlomos petróleum,
hanem maga az evangélium.
Nem a vallások ósdi kacatja,
hanem a szabad mezők illata.
Nem egy téveszme ördögi köre,
hanem az Isten szemefénye.
Nem egy társadalom kicsi kockája,
hanem az Örök Apu kívánsága.
Nem a magány hősies szobra,
hanem az Úr jegyese és titka.
Nem egy ostoba bolond,
hanem abból való, aki a Vagyok.

– Ez most amolyan hárompontos, továbbgondolós zárszó lett. Köszönöm neked a beszélgetést!
– Köszönöm én is!

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.