Időszerű és hasznos lenne a keresztényeknek komolyan venni a gender-kutatásokat és kivenni a maguk részét ebből a munkából.
Izgalmas könyvet találtam nemrégiben a „láthatatlan nőkről”, pontosabban arról, hogy az adatok által uralt világunk a népesség felét figyelmen kívül hagyja.
Caroline Criado-Perez női szemmel tekinti át a mindennapi élet területeit és hívja fel a figyelmet arra, milyen káros következményekkel jár, ha az ’ember’ és a ‘férfi’ fogalma többnyire azonos – márpedig így van ez sok nyelvben és még többek fejében.
Sokak számára a nők ma is valamiféle furcsa, érthetetlen, sőt esetenként hiányos vagy „elrontott” embernek számítanak – sok nő is így tekint önmagára.
Írtunk már az ázsiai kislányhiányról, amelynek épp az ilyen szemlélet a fő oka, de nem kell ennyire messzire mennünk, hogy rádöbbenjünk, mennyire nincs egyenjogúság a fejlettnek nevezett világban sem.
Bele sem gondolunk, mit jelent és milyen következményekkel jár például a városok tervezésénél, az egészségügyben, az autóiparban vagy a tömegközlekedés kialakításánál az, hogy a döntéshozók túlnyomó többsége férfi és önkéntelenül is a férfiakat tekinti „az embereknek”. És hogy mindez milyen hatással van a családok életére, végső soron a társadalom egészére.
Nézzünk meg néhány példát a könyvből:
1975-öt az ENSZ a nők évének nevezte ki. Izlandon ezt egészen szó szerint vették a hölgyek, és az akció kezdőnapján, október 24–én a nők 90%-a sztrájkba lépett: nem ment el a munkahelyére, de más, nem fizetett munkát sem végzett, azaz nem főzött, nem takarított és nem kísérte a csemetéit óvodába-iskolába. Az oktatási intézmények többsége is zárva maradt, akárcsak a halfeldolgozó üzemek, bankok és sok üzlet, ahol a munkavállalók nagyrészt nők voltak már akkor is. Egy évvel később, a világon elsőként fogadtak el Izlandon törvényt az egyenjogúságról és ők választottak először női államelnököt, már 1980-ban. Jelenleg is évek óta Izland áll első helyen, ha a nők jogairól van szó.
Ennek az emlékezetes hosszú pénteknek – a nevét azért kapta, mert a férfiaknak szokatlanul hosszúra nyúlt ez a munkanapja – legnagyobb eredménye az, hogy felhívta a figyelmet a nem fizetett munkák fontosságára, jelentőségére. Hajlamosak vagyunk ugyanis csak azt munkának tekinteni, amiért fizetést kapunk. Bár a családtagokról való gondoskodás, a gyerekek, az idősek ellátása, ápolása, a bevásárlás, házimunka igen sokba kerül, ha gyerekvigyázót, házvezetőnőt (nini, erre nincs is férfi-szavunk!), ápolót fogadunk, mégsem becsüljük meg, hanem inkább evidensnek tartjuk, ha anya végzi.
Családanyaként ez ismerős számomra, találtam azonban nagyon sok meglepetést is a könyvben.
Nem gondoltam volna például, hogy a hóeltakarítást is lehet nő-barát módon végezni.
Stockholmban például már ötödik éve a járdák és bicikliutak élveznek előnyt e téren, mert sokkal többen – főként nők, gyerekek és idősek – közlekednek ezeken, mint az autóutakon. Az intézkedés jelentősen csökkentette az eleséses baleseteket, ami nem magánügy, hanem jelentős gazdasági tényező, gondoljunk csak a kieső munkára és az egészségügyi költségekre. Stockholm vezetését dicséri, hogy 2016 telén, amikor egyetlen délelőttön csaknem fél méter hó zuhant a városra és alig győzték a munkagépek, nem adta fel a takarítási tervet, pedig egymást érték a gúnyos cikkek, hogy a nők okozták a káoszt. Azóta azonban bebizonyosodott, hogy az új koncepció működik.
Akárcsak Bécsben, ahol a parkokat, buszmegállókat, aluljárókat tették és teszik „nő-barátabbá”, azaz babakocsival is könnyen járhatóvá, kisgyerekkel is használhatóbbá, női szempontból is biztonságosabbá. Ehhez nem csak a tiszta, gondozott nyilvános vécék tartoznak hozzá, hanem a jó közvilágítás, az átlátható terek is, ahol kisebb az esély kellemetlen meglepetésekre. Fontosak a pelenkázók is, de például
az egyenlőséget nem az jelenti, hogy a férfimosdókban is kialakítanak pelenkázó asztalokat, hiszen azokat nyilván kevesen fogják használni – hanem az, ha erre a célra külön helyiséget biztosítanak,
amit adott esetben férfiak is használhatnak. Ugyanígy teljesen fölösleges a piszoárokat gender-semlegesnek nevezni, aligha fogja ezeket egy nő használni, hacsak nem végszükség esetén vagy demonstratíve.
Sorolhatnám még a feminizmus gyakorlati szempontjait, de számomra a lényeg, amire mindez rádöbbentett, hogy valóban elszabotálják a gender-kutatásokat! Méghozzá azok, akik nagy hangon és látványos akciókkal azt akarják elhitetni, hogy a feminizmus köztéri betlehemek lerombolásáról, kvóták szerint „kirendelt” női tisztségviselőkről, gender-semleges öltözőkről és mosdókról, szabad abortuszról vagy katolikus nők pappá szenteléséről szól.
Éppenséggel ezek az erőltetett jelenségek akadályozzák meg, hogy mi, nők elfoglalhassuk végre a minket megillető helyet a világban, hogy azok lehessünk, akiknek Isten megálmodott bennünket: felszabadult, értékes és önérzetes lányok, nők, anyák. Mert
nem férfimódra akarunk élni, hanem valóban méltó társai szeretnénk lenni a méltó férfiaknak.
Harminc éve boldog házasságunk tapasztalata alapján mondhatom: jól van kitalálva, hogy férfinak és nőnek teremtett bennünket Isten, hogy így együtt legyünk az Ő képmása.
