Püspök a pedofíliabotrányról: “Minden nemzedéknek megvan a maga keresztje”

Úgy érezte, a lehetetlennel áll szemben, amikor arra a plébániára helyezték, melynek papját – Írországban elsőként – pedofíliával vádolták meg.  Brendan Leahy most Limerick római katolikus püspökeként az egyházban tapasztalható bántalmazásokkal foglalkozva beszélt személyes érintettségéről, de elmondta azt is, miért fontos a reverenda felső gombját jól begombolni.

A püspök, aki lelkipásztori élete során sokszor éreztette közelségét áldozatokkal és elkövetőkkel egyaránt, az Új Város Online-on megjelent interjúban azt mondta, bármilyen fájdalmas is a tükörbe nézés, szükséges a továbblépéshez.

“(…) amikor az egyházban kitör egy pedofíliabotrány, az olyan, mint a villámhárító: magához vonzza mindazt, amit az emberek valaha életükben az egyházról hallottak. Előtör a múltból sok seb, azok is, amelyeknek semmi közük nincs a pedofíliához. Erről eszembe jutott, hogy Chiara Lubich egyszer arról beszélt, hogy az elhagyott Jézus olyan, mint egy villámhárító. Hisz magára vett minden negatívumot, becsapást, a lehetetlen helyzeteket, a segítség hiányát… és mindent elemésztett saját magában, szeretettel, így átalakítva mindent szeretetté. Sebbé vált, hogy minden sebet begyógyítson. Megértettem, hogy ebben a helyzetben legalább egy kicsit úgy élhetek, mint Ő. Hozzá hasonlóan én is „villámhárítóvá” válhatok, hagyva, hogy átjárjon a sok rossz, és aztán, mint Jézus, mindent letehetek az Atya Isten kezébe, a szeretetébe vetett hittel.”

“(..) az egyházat nem csupán a tevékenységeink gyümölcseként, hanem inkább az elhagyott Jézus iránti szeretetünkkel teremtjük meg.”

“Éreztem a belső késztetést, hogy osztozzak a némán kiáltók fájdalmában, akik azt érzik, az intézményes egyház becsapta őket.

(…) zarándoklatot szerveztem az egyházmegye egyik történelmi kegyhelyére, mely emlékeztetett az evangélium megtestesülésének hosszú történelmére hazánkban. Ott egy nyilvános ima során lehetőségem nyílt rá, hogy felidézzem, milyen szörnyű mindaz, ami az utóbbi időben az egyházban történt, és bocsánatot kérjek Istentől és a megsebzett emberektől. Egyben kiemeltem, hogy most a Feltámadt Krisztusban arra kapunk meghívást, hogy megújítsuk, jobban mondva megjavítsuk az egyházat, és a szívekben újra meggyújtsuk a remény lángját.”

“Ferenc pápa buzdításai nyomán

erősen vágyom rá, hogy kilépjek a perifériákra, hogy odalépjek a migránsokhoz, a hajléktalanokhoz, a börtönlakókhoz, a drogosokhoz stb., a korunkban népszerű kifejezéssel élve a szegények előnyben részesítését éljem meg.

Az utóbbi években azonban egyre inkább rájöttem, hogy a szegények felé fordulás egy – elnézést a szóért – menő dolog lenne részemről, ami egyfajta vigasszal töltene el, hogy rendes vagyok, egy odaadó, segítő szándékú ember. Viszont, ha az egyházban tapasztalható bántalmazásokkal foglalkozom, személyes érintettséget tapasztalok.

Saját bőrömön élem át a szégyent, hisz tudatában vagyok, hogy én is benne vagyok ebben a végtelenül fájdalmas egzisztenciális perifériában,

mely a megsebzettekkel megsebez, elgyengít és összezavar.”

“Ha az egyház helyzetét nézem, nem csaphatom be magam azzal, hogy egy egyszerűen emberi és felszínes hurrá-optimizmussal beszéljek a dolgokról, mert valós nehézségekkel kell szembenéznünk. De a Szeretet-Istenbe vetett hitem miatt úgy gondolom, Istennek terve van, és fontos, hogy higgyünk ebben a tervben, ne bátortalanodjunk el a nehézségek láttán.”

“Lehet, hogy Afrika valamelyik részén ebben a pillanatban az egyház óriási vitalitást él meg, míg más földrészeken ez az elbátortalanodás ideje. De ugyanarról az egyházról beszélünk. Mindennek ellenére, az egyház halad előre. A szinodalitás kultúrája például szemmel láthatólag sokkal jobban megy, mint ötven évvel ezelőtt. És azt is megjegyezhetjük, hogy bár fájdalommal tölt el miket, hogy az egyháznak szembesülnie kell a hibáival, korlátaival és visszaéléseivel, ez a tükörbe nézés is egy lépés előre. Minden nemzedéknek megvan a maga keresztje.”