Nem válságban van a kereszténység, hanem fejlődésben.
Rómában írom e sorokat – abban a városban, amely évezredeken át a katolikus egyház központja volt. Intézményes szempontból továbbra is az, de az európai katolikusság nem csupán elvesztette központi jellegét, hanem aktuálisan kisebbséget jelent a világegyházban. A bíborosok legutóbb Argentínából származó pápát választottak, Afrika és Ázsia katolikus közösségei virágzanak, olyannyira, hogy a katolikusok létszámának mutatóját az öreg kontinens „mélyrepülése” sem képes negatív irányba eltéríteni: a számok is azt mutatják, hogy az egyház növekszik. Nem úgy, nem ott, ahol megszoktuk, de él és virul.
Miután október 31-én megemlékeztünk a reformációról,
ideje feltenni a nem visszafelé, sokkal inkább a jövőbe mutató kérdést: nem lehetnénk újra mind, keresztények, egyazon közösség tagjai?
A Ferenc pápa által 2021-ben elindított szinodális folyamat ugyan nem közvetlenül ezt a célt tűzte maga elé, de akár még e téren is jelentős előrehaladás történhet a következő években. A most lezárult szinódus első ülésszaka nyomán számos remény, aggály, elvárás, vágy fogalmazódott meg az emberekben. Nehogy túl nagyot sikerüljön újítani, de azért lehessen nőket is pappá szentelni, több teret adni a szexuálisan másként önazonos személyeknek, visszafordítani az oltár Trident felé… A lista szinte végtelen, hasonlóan az ilyen kérések megfogalmazóinak várható csalódottságához.
Mert a szinodalitásról szóló szinódus – eddig – látszólag kevés lépést tett a konkrét változtatások irányába.
Asztalborítás helyett egy asztalhoz ültek
egészen különböző kultúrájú, nyelvű, tapasztalatú, beosztású, életállapotú személyek, még csak nem is mind a katolikus egyház tagjai, és elkezdtek beszélgetni egymással. Aki szerint ez semmi, netán kevés, nézzen utána, miként zajlottak a korábbi szinódusok, hány édesanya és hány laikus vehetett részt azokon. Ráadásul ezek az asztalok ezúttal kör alakúak voltak. Egy szakértő szerint ennek az is volt a célja, hogy ne legyen „főnök” az asztalnál, legyen mindenki egyenrangú a társalgások során.
Ami összefoglaló jelentésként napvilágot látott október 28-án este, nem eredmény, inkább feladatgyűjtemény.
Házi feladat. A szinódusi atyák és anyák közössége szerint ugyanis még nem tartunk ott, hogy tartalmi változtatásokat javasoljon bárki. Egyelőre a forma reformációja szükséges, a szívünk megnyitása, amelyre összegyházi megtérésként is utalnak a katolikus vezetők.
Beszélnünk kell egymással, meghallgatni a másikat, aki kétségkívül más, mint én. Ő nem úgy látja, de ettől még nem rosszabb, kevesebb, mint én, csak más.
A Vatikán sajtótermében október 28-án este tartott médiabeszélgetésen mind Grech bíboros, mind Hollerich bíboros lelkesen, örömmel válaszolt a némileg csalódottnak tűnt újságírók kérdéseire. A nagy durranás elmaradt, semmi szenzációról nem számolt be senki – ami azonban ott volt az egyházi vezetők szavaiban, mosolyában, az igenis változás. Egy belső konfliktusokkal szembesülő, visszaélésekkel és azok szégyenével küszködő szervezet számos korábban egyet nem értő képviselője egyetértésre jutott a lényegi kérdésekben. Rácsodálkoztunk saját magunkra, meglepődtünk, hogy ilyen sokszínűen gondolkodunk, hogy ennyire másként is képesek vagyunk egységben lenni, ugyanarra haladni.
Reformációra van szükség, de nem harcosra, nem feltétlenül látványosra, nem konfrontatívra. Meg kell reformálni a szívünket, a közösségeinket, ehhez pedig hasznos lenne megismerni egymást, magunkat, a katolikus egyházat. Miközben rengeteg kincs van a kezünkben, gyakran a hiányainkra összpontosítunk. Ideje lenne aggódás, keresztényvédés, önsajnálat helyett Jézusra figyelni, és főként igazán, hitelesen szeretni másokat.
Ehhez azonban fel kell hagyni a kirekesztéssel, a címkézéssel, a félelemből fakadó reakciókkal, ezek helyett meghallgatás, figyelmesség, együtthaladás a megújuló, avagy gyökereihez visszatérő katolikus egyház receptje.
Körasztalokat elő:
kezdjük magunkon, saját közösségünkön a megújulást!
