A Szemlélek ismét cikksorozattal jelentkezett a Telexen: október elejétől hat héten keresztül foglalkoztak írásaink a Szinódussal és a katolikus egyház megújulási folyamatával – ezekből a cikkekből idézünk.
Gégény István: És akkor Ferenc pápa úgy döntött, hogy megváltoztatja a katolikus egyházat
„Ami évszázadok óta markánsan meghatározza a világegyház működését – vagyis nem magyar sajátosság! –, az a klerikalizmus. Eszerint egy püspöknek, papnak, pláne bíborosnak, pápának igaza van – akkor is, ha nincs. Egy felszentelt személy nem tévedhet, nem hibázhat – vagy ha mégis, elhallgatjuk, félrenézünk, ha valaki jogos kritikával él, keresztényüldözést kiáltunk. Így működik a klerikális egyházi rendszer, a gyümölcsei pedig ott szerepelnek számszerűen is megannyi nemzeti egyház statisztikai kimutatásában”.
„Ferenc pápa azonban nem számokra gyúr, nem statisztikai sikereket kíván elérni. Amikor megmossa a menekültek lábát, amikor beül beszélgetni a nemi identitások széles skáláját reprezentáló fiatalok közé, amikor követet küld Kijevbe, Moszkvába, Washingtonba, mindig ugyanaz a belső hajtóerő mozgatja: vajon mit tenne Jézus a helyemben?”
„2021-ben érkezett el az ideje, hogy a sok különálló szinodális – együtthaladó, meghallgató, odafigyelő – cselekedet koncepcióvá forrjon egybe. Ekkor hirdette meg a Vatikán a szinodális folyamatot, amiről akkor még maguk a szervezők is azt hitték, hogy 2023-ig fog tartani.
A pápa kiadta a jelszót: tessék mindenkit meghallgatni!
Ennek jegyében először plébániai szinten – elméletileg a világ összes katolikus plébániáján – megkérdezték a katolikus híveket, hogyan érzik magukat az egyházukban, mit tartanak jónak, hol fáj, min változtatnának, merre tovább.”
„Ferenc pápa vezetésével a Vatikán leginkább váltót szeretne állítani: ne menjünk tovább arra, menjünk inkább erre. Könnyen lehet, hogy amint XXIII. János pápa csupán elindította a II. Vatikáni Zsinatot, majd halála után VI. Pál vezette azt végig, a mostani katolikus egyházfő sem jut tovább a változás elkezdésénél. Ám akinek elege van abból, amit az egyházi vezetők többsége és a szokáskeresztény, politikai keresztény hívek részéről – nem csak Magyarországon – megtapasztalunk, annak bőven akad oka az örömre, legalább a reménykedésre. Egy pápa ugyanis nem csinál nyarat az egyházban, de ha elég sokan elég sokfelé a világban csatlakoznak hozzá, csapatban már van esély egy hitelesebb, szeretetközvetítésre alkalmasabb, megértőbb egyházat alkotni, megtapasztalni.”
„az a hatalmas hajó, aminek a katolikus egyházat tekinthetjük, rendkívül lassan mozdul, még lassabban fordul új irányba. De most tényleg mozgolódás van. Ezt igazolja az is, hogy a korábban csak püspökök részvételével zajló szinóduson immár szerzetesek, szerzetesnők, civil nők és férfiak is részt vehetnek. Ha pedig odafigyelünk erre a szinodális folyamatra, ha közben bátran feltesszük a magunk kérdéseit, megfogalmazzuk vágyainkat, aggályainkat, ha nem hagyjuk békén saját egyházi vezetőinket, hogy ők hogyan is állnak a megújulás terén, azzal máris megvalósítottunk valamit abból, amit a szinodalitás jelent.”
(a szerző teológus, újságíró, a Szemlélek lapigazgatója)
* * *
Kamarás István: Vagy elsorvad, vagy másképpen folytatja a magyar katolikus közösség
„A valláskutatókat és a mindenkori valóságra kritikusan reflektáló hívőket nem lepte meg a népszámlálási eredmény, a hatalmon lévő állami és egyházi vezetőket, valamint a körükhöz tartozó ideológusokat ezzel szemben sokkolta. (…)
Majdnem felére csökkent a vállaltan katolikusok száma Magyarországon az elmúlt húsz évben, és majdnem hasonló arányban csökkent a reformátusoké is, derült ki a 2022-es népszámlálásból. (…) Már 2014-ben figyelmeztették a kutatók az illetékeseket, hogy a vizsgált 22 európai ország közül hazánk már az élbolyban van a semmilyen felekezethez nem tartozó 16–29 év közötti fiatalok arányát tekintve. Csakhogy a valláskutató – József Attilát parafrazálva – „hasztalan vonít”.
„hazánkat illetően (…) egy dolog egyértelműen kirajzolódik. Hiába a kötelező hit- és erkölcstanoktatás, hiába duplázódott meg az egyházi fenntartású gimnáziumok, és négyszereződött az egyházi általános iskolák száma, hiába özönlöttek óriási összegek az egyházakhoz,
szó sincs keresztény Magyarországról: a hazai politikai kereszténység látványosan megbukott.
Az adatok alapján úgy tűnik, hogy éppen a katolikusok találják meg legkevésbé egyházukban azt a közeget és fogódzót, amellyel hitüket a felebarát (és a kollektív felebarát, vagyis az egész társadalom) szolgálatában akarják és tudják megélni, működtetni.”
„A jövendőbeli egyházhajó többünk szerint nem lehet páncélozott cirkáló, sem luxusjacht, sem sétahajó, sem pedig lélekvesztő. Emberek halászaivá átképzett halászok hajóinak egyre gyarapodó flottájának kell lennie.”
(a szerző szociológus, az MTA doktora)
* * *
Beer Miklós: Migráció, cölibátus, pedofilügyek: megannyi kérdésre kell választ keresnie Ferenc pápa szinódusának
„Az utóbbi tíz évben – ha csak Ferenc pápa szolgálati idejére gondolunk – olyan világméretű problémák elé került a világ, amelyekre reagálnia kell egyházunknak. Nem meglepő, hogy Ferenc pápa már évek óta arra hív, hogy merjünk álmodni egyházunk jövőjéről, keressük együtt a reformok útját, hogy hiteles legyen az egyházunk, és képes legyen betölteni missziós küldetését.”
„Ferenc pápa, mint a világ lelkiismerete, körleveleiben következetesen felhívja a világ figyelmét erre a drámai helyzetre: Laudato si’, Fratelli tutti és most a napokban a Laudate Deum írásában.
Milliók éhezése és a háborús konfliktusok is megállíthatatlanul generálják a migrációt. Mi a keresztény megközelítés, mi lehet a válasz erre a drámai folyamatra? Mit vár az Úristen tőlünk? Merünk-e őszintén beszélni erről?”
„Olyan közösségekről álmodom, ahol minden közösségnek van saját papja, ahol az „Eucharisztia ünneplése” rendszeresen megvalósul. Ehhez viszont szükség van a pap személyének újraértelmezésére.”
„A cölibátust nem lehet kötelező feltételként megszabni a papi szolgálathoz. Ez az életforma személyre szóló kegyelmi adomány, ahogyan a szerzetesi hagyományban nyilvánvaló.”
„nem hunyhatunk szemet a szexuális identitászavarral küszködők egyre nagyobb táborának problémája felett sem. Mit tegyünk? Mit kell tennünk? Újra és újra fel kell tennünk a kérdést: mit tenne most Jézus Krisztus? Az elváltak helyzetének felülvizsgálata is egyre sürgetőbb feladat. Részt vehetnek-e szentmisén, áldozhatnak-e? Ha igen, mi a feltétele? De egyáltalán a bűnbánattartás gyakorlata is kérdéseket vet fel: őszintén kell beszélnünk a keresztelés értelmezéséről. A katekumenátus „intézménye” egyre inkább aktuális. A gyermekkeresztelés és más lelkipásztori gyakorlatunk felülvizsgálata is időszerű lenne.”
„A jövő egyházáról álmodva számomra alaptanítás a XVI. Benedek pápa által megfogalmazott egyházmodell – a kerygma, a liturgia és a diakónia egymást feltételező szerves egysége (Deus Caritas est 25.), a Biblia-körök, a felnőtt katekézisek, a lelkigyakorlatok éppúgy fontosak, mint az Eucharisztia ünneplése, és a különféle hagyományos imaalkalmak (szentségimádás, rózsafüzér, keresztút), hogy a napi emberi kapcsolatokban, találkozásokban megnyilvánuljon az önzetlen segítségnyújtás, gondoskodás, szolidaritás.”
„Ferenc pápa a megválasztása pillanatától kezdve következetesen a párbeszéd kultúráját gyakorolta és szorgalmazta. A szinodalitás ennek az igénynek a megjelenítése.
Elvileg tudatában vagyunk annak, hogy egyikünk sem birtokolja a tökéletes igazságot. Minden gondolkodó ember a saját fogalmi rendjének, egyéni látásmódjának függőségében közelít az igazsághoz. Ez érvényes a világ globális megismerésére éppúgy, mint az Istennel való kapcsolatunkra, a vallási horizontra is. Éppen ezért nagy reménységgel tekintek a szinódus munkájára, hogy valóban isteni vezetéssel, a Szentlélek irányításával érjük el egyházunk belső reformját.”
(a szerző római katolikus püspök)
* * *
Laborczi Dóra: Kétezer éve bezárt ajtók nyíltak meg most a nők előtt a katolikus egyházban
„A mostani szinódus az első, ahol nők is beleszólhatnak az egyház jövőjét érintő kérdésekbe: a szinódus 365 szavazati joggal rendelkező résztvevője közül 54 nő – kétségkívül megállapítható tehát, hogy kétezer éve zárt ajtók nyílnak most a nők előtt, amikor a katolikus egyház jövőjéről szóló döntésekbe is beleszólhatnak.
A nők számára ez tehát egyértelmű előrelépés. Az elmúlt három hétben a – nem nyilvános – szinódus küldöttei olyan kérdésekben tettek javaslatokat, mint a nők szerepe az egyházban, a meleg párok megáldása, vagy a papi nőtlenség kérdései. Ezek az ülések konkrét javaslatokról szóló szavazással zárulnak, amelyeket aztán a pápa elé terjesztenek, hogy az elkövetkező években megfontolja azokat. Ahelyett, hogy egyetlen témára összpontosítanának, a szinódus leginkább azzal az átfogó kérdéssel foglalkozik: hogyan lehetne a katolikus egyház befogadóbb?
Mivel világszerte és felekezettől függetlenül létező tendencia, hogy a templomba járó, aktív hívek nagy része nő, a szinódust megelőző, azt előkészítő folyamat is fontos lehet a nők szempontjából.
A találkozót megelőzően világszerte éveken keresztül felmérések formájában kérték ki a katolikus hívek véleményét.
És amíg például Németországban valóban megkérdezték a híveket, és az derült ki, hogy – még ha sok kérdésben nagy is a szórás – valóban sok területen szeretnének változást, elsősorban a nők szerepét tekintve az egyházon belül; addig idehaza hasonló, egyházi szinten szervezett felmérés nem indult el. (Ennek orvoslására jött létre a megujul.hu)”
„Konzervatív körökben is nagy port kavartak a szinódus azon napirendi pontjai, amelyekben konkrét lépéseket szorgalmaznak a nők előrelépése, valamint az LMBTQ+ katolikusok és más, az egyház által marginalizált személyek „radikális befogadása” érdekében. Öt konzervatív bíboros a világ minden tájáról öt kérdést nyújtott be Ferenc pápának, amelyekben aggodalmukat fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy a szinódus zavart kelt a katolikus tanításban, például a nők felszentelésével és az egyházi tekintéllyel kapcsolatos kérdésekben. Több mint ezer ember adta aláírását a nyilatkozathoz, amely arra figyelmeztet, hogy a Ferenc pápa által kinevezett női résztvevők közül néhányan „eretnek tanokat hirdettek és a katolikus hittel ellentétes nézeteket vallanak”.
Tekintettel erre az ellenállásra és a zsinaton a nők számára felajánlott viszonylag kevés szavazatra, a női ordináció bevezetéséhez hasonló monumentális változásra nem számíthatunk – inkább fokozatos, ám annál nyilvánvalóbb változásnak lehetünk szemtanúi.
(a szerző evangélikus teológus, a Keresztény Kultúra blog és az Egyházfórum folyóirat szerkesztője)
* * *
Bölcskei Gusztáv: Nincs veszélyesebb az egyház számára, mint az, ha magát Krisztusnak látja
„Amikor ma az egyház helyzetéről beszélünk, és igényeljük, hogy ezt teológiai módon tegyük, akkor érdemes végiggondolni azokat az alapvető kijelentéseket, amelyeket önmagunkról tudunk mondani. Talán így jobban értjük magunkat, és jobban meg is tudjuk értetni magunkat. Le kell számolni azzal a fajta magától értetődőséggel, hogy az egyház úgy jelenik meg a társadalomban, mint aminek biztosított helye van. Az az elképzelés is, ami a születéssel való egyháztagságot jelenti, végérvényesen eltűnőben van. Az egyház egyház-létével kapcsolatban általános megfogalmazás, hogy ebben a világban való megjelenését két szélsőség fenyegeti: a szekularizáció és a szakralizáció.”
„Milyen lehetősége marad (…) az egyháznak(…)? A lehetősége az, hogy komolyan veszi azt a nem mindig könnyen befogadható, de könnyen félremagyarázható tanítást, amelyik a látható és a láthatatlan egyház összefüggéséről szól. A láthatónak a láthatatlanról kell bizonyságot tennie. Amikor azt mondjuk, hogy „credo ecclesiam”, akkor az ember a láthatatlan egyházba vetett hitét vallja meg, ugyanakkor vallja a látható egyház titkát is. Aki hit által a láthatatlan egyház tagja, az ugyanakkor a látható egyház munkájának és küzdelmének lesz részesévé. Ahhoz, hogy az egyház a saját, önmagában feladhatatlan lényegét elveszítse, sohasem külső veszedelem vagy külső hatalmasság kell, mert a külső kísértések, támadások és veszedelmek közepette érvényes rá az a mondat, hogy „fluctuat nec mergitur”: „hánykolódik, de nem süllyed el”.
„Az egyháznak alapvetően Urának kritikai tüzét kell elviselnie, és minden emberi kritika csak utalás lehet arra, ami ennek az Úrnak a kritikája, s ezt csak úgy lehet elmondani és gyakorolni, hogy közben a Krisztus kritikája alatt álló egyházzal az ember szolidaritást vállal.
A kritika soha nem lehet idő feletti, mindig konkréttá kell válnia. Lehet és szükséges, hogy egyik esetben a szekularizáció, másik esetben a szakralizáció ellen kell irányulnia. Egyik esetben azzal a félreértéssel kell szembefordulnia, hogy az egyháznak be kell hódolnia a korszellemnek, a másik esetben azzal a jelenséggel, hogy az egyház mindig „harminc évvel később lesz bátorrá”. Ez az a kritikai alapmagatartás, amely vállalja a konfliktusokat, és figyelmezteti az egyházat, hogy ne önmagát akarja biztosítani, ne önmagát akarja megtartani. Mert az egyház a legfontosabbal tartozik ennek a világnak, mégpedig azzal, hogy nem téveszti össze magát Urával, Krisztussal, hanem őrá mutat.
A legveszedelmesebb és legnagyobb kísértése az egyháznak – mindig is az volt és ma is az –, hogy magát a Krisztus helyén állónak tudja.
És amikor Krisztus nevében akar valamit tenni vagy szólni, akkor el is hiszi magáról, hogy tényleg ott van.”
„a keresztyéneknek soha nem szabad elfeledkezniük arról, hogy a végső igazság nem az ő kezükben van, hanem ők vannak a végső igazság, Krisztus kezében.”
„A hamis magabiztosság és tévedhetetlenség helyett a kételkedni is merő bizonyosság lelkülete ez, amelyik az igazságot nem úgy vágja a másik arcába, mint egy kesztyűt, hanem odanyújtja neki, mint egy magára ölthető, melegítő ruhát.
Számomra ezt jelentik Ferenc pápa szavai is, amikor így fogalmaz: „Mennyire messze áll Ő, aki csendben uralkodik a kereszten, attól a hamis istentől, akitől elvárjuk, hogy erővel uralkodjon és elhallgattassa ellenségeinket! Mennyire más Krisztus, aki egyedül a szeretettel áll elénk, mint e világ hatalmas, győzedelmes és ajnározott messiásai!” (Ferenc pápa homíliája a Hősök terén)
Aki így fogalmaz, tudja, hogy Isten beszédformája a kérés, nem a diktátum, nem az ellentmondást nem tűrő parancs. Kifejezi, hogy az egyház helye nem Isten és a világ között van, hanem ott, ahol hallja az egyház a teremtett világ sóhajtozását és kétségbeesett kiáltását, s ebbe a zűrzavarba hívja és várja a világ és az egyház Urát: Jövel, Uram, Jézus!
Azt remélem, hogy a napokban véget ért római szinódus bátorítás „Isten vándorló népe” számára, hogy keresztyénség csak az, aminek Krisztushoz van köze.”
(a szerző a Magyarországi Református Egyház Zsinatának egykori lelkészi elnöke)
* * *
Csiszár Klára: A szinódus belülről: megfogalmaztuk, mi a klerikalizmus, és hogy ennek a fajta egyháznak vége
„a szinódus arról szól, hogy hogyan tudunk egyházként egyre inkább jelen lenni a világ és az emberiség számára, hogyan tudunk érzékennyé válni a világban tapasztalható igazságtalanság láttán és milyen adekvát válaszaink vannak ennek láttán.”
„Az egyház komolyan foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan tudna mindenkinek otthonává lenni, mindenkit befogadni és elkísérni, és nem elítélni, kizárni. A szinodális egyház számára fontos ugyanakkor az emberiség és a világ sorsa is, mely mellett napjainkban sem haladhat szó nélkül. A világ helyzetét látva az egyház keresi azt az utat, hogy hogyan tud az ember és a teremtett világ méltóságának ügyvédje lenni sok más társadalmi szereplővel együtt.”
„A szinódus azt jelenti, hogy a katolikus egyház keresi a választ arra a kérdésre, miként töltheti be küldetését a mai világban.
A küldetését, ami nem más, mint Isten irgalmas, teremtő és felemelő szeretetének bemutatása, minden körülmény között. Leginkább pedig a legkilátástalanabb helyzetekben úgy, hogy az ember fellélegezzen, és egyre inkább önmaga, valamint a rábízottak számára olyan jó döntéseket hozzon, melyek egy békésebb, testvériesebb, igazságosabb együtt haladáshoz kellenek.
Ezzel együtt persze önmagára is tekint és igyekszik struktúráiban is megújulni, keresni a kiengesztelődés és a bocsánatkérés módját olyan helyzetekben, amikor ő maga sebzett meg embereket.”
„A Szinódus nagyon konkrétan megfogalmazta, mit jelent a klerikalizmus: valaki privilégiumokkal él mindenféle felelősségrevonhatóság nélkül. Ennek az egyháznak vége, hiszen útjában áll annak a missziós munkának, mely az emberekhez, különösen a szegényekhez és a kitaszítottakhoz, a megbélyegzettekhez, a méltóságukban megsértettekhez kíván a legközelebb lenni.”
„Komolyan vesszük az előttünk álló hónapokat, és jó lenne, ha ezt máshol is így tennék: a „házi feladatot” mindenkinek el kell végeznie. Mert az nem korrekt, hogy egyesek elvégzik, mások pedig majd elmondják, hogy mi nem jó benne. Teológusnőként ismerem ugyanakkor az érem másik oldalát is, ahol a nőknek nincs sok ráhatása az egyházi történésekre. Ahol nem kell közösen gondolkodnom egyházvezetőkkel azon, mely lépéseket kell megtenni a következő hónapokban a papképzésben, vagy abban, hogy mit jelent konkrétan szinodális egyházzá válni.”
„Az egyház természeténél fogva meg akar újulni, hiszen minden, ami él, változik.
A II. Vatikáni Zsinat nagy változásokat, nem utolsósorban tanbeli változásokat eredményezett a katolikus egyház számára, melyeket most következményeivel együtt kell bátran átgondolnunk. Annak érdekében, hogy a mai ember számára egyre érthetőbb, gyógyító és teremtő a krisztusi üzenet: az isteni logikában nem a halálé, hanem mindig az életé, a feltámadásé az utolsó szó. Mindenki, aki embereket elítél és megbélyegez, az a szinodális egyház és Ferenc pápa pontifikátusának fényében el kell gondolkodjon azon, hogy mennyire hű a katolikus egyház tanításához. Azok pedig, akik Ferenc pápa meghívását arra vonatkozóan, hogy részt vegyünk ebben a szinódusi folyamatban, megmosolyogják vagy elutasítják, el kellene gondolkodniuk a pápai primátus jelentőségén egyházunkban, és a pápához való hűségük kérdésen.”
(a szerző teológus, tanszékvezető professzor, a Linzi Katolikus Egyetem rektorhelyettese és a Hittudományi Kar dékánja, a XVI. vatikáni szinódus résztvevője)
