A megjelenés után öt nappal 9,6-os értékelésen áll Till Atilla legújabb alkotása. Egy alacsony költségvetésű filmről beszélünk, de többet ér, mint sok százmilliós alkotás.
A műsorvezető-filmrendező október 31-én bemutatott És mi van Tomival? című filmje mély betekintést nyújt az alkoholizmus és a függőség világába. Elsőre talán egy újabb sötét tónusú drámának tűnik, amely a függőséggel küzdők elkeseredett harcát mutatja be, de ahogy halad a történet, egyre világosabbá válik, hogy a film nem pusztán egy maréknyi alkoholista egyéni drámájáról szól, hanem azokról a társadalmi és családi dinamikákról is, amelyek egyszerre izolálnak és elhallgattatnak.
Kimondott és ki nem mondott valóság
Minden egy premierbulival kezdődött, aminek késelés lett a vége – erős felütés, akár a házi pálinka. A szaga sem jó, de amikor az ember lehúzza, nem érzi rögtön az ízeket, csak később azt a maró érzést, ami után szíve szerint soha többé nem inna – aztán persze lehúzza a második felest is. Ilyen felessel indult Till Attila legújabb filmje, amiről érdemes beszélni. Márcsak azért is, mert szőnyeg alá söprés helyett végre nyíltan szól a mindennapi alkoholizmusról, amely jelen van a családok életében, amely ott van a párkapcsolatokban, az anya-gyerek kapcsolatokban, a munkahelyeken – ott van mindenhol.
Az És mi van Tomival? című film kimondja azt, amit csak kevesen mernek,
hogy még a legközelebbi hozzátartozók sem látják igazán, milyen küzdelmek zajlanak egy alkoholista emberben – számukra ez ugyanis nem több „gyengeségnél” vagy „megszokásnál”. Ezt látjuk a két alkoholbeteg főszereplő, Sanyi (Thuróczy Szabolcs) bábművész és Pali (Polgár Tamás) liftszerelő egy napján keresztül.
Az alkohol nem élvezeti cikk?
A cselekmény alapja a keresés. Miután Sanyit és Palit nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy egyik társuk, Tomi nem jelenik meg a csoportos foglalkozáson – ahol az alkoholbetegek találkoznak, hogy kilábaljanak valahogy a függőségből –, elindulnak, hogy megkeressék. Közben belelátunk a mindennapjaikba, megismerjük múltjukat, szeretteiket, felsejlik, hogy miért is olyan nagy a kísértés, ha alkoholról van szó. A film egyik legfontosabb üzenete, hogy az alkoholizmus nem csak egy rossz szokás, vagy egy rossz döntéssorozat következménye. Till Attila filmje olyan világot mutat be, ahol az alkohol sokkal inkább a menekülés egyik eszköze. A történet egyértelművé teszi, hogy Sanyi és Pali (vagy a valóságban bármelyik alkoholbeteg)
nem szórakozás vagy kikapcsolódás miatt iszik, hanem elfojtott feszültségek, szorongások, teljesíthetetlen családi és társadalmi elvárások miatt,
amelyek fokozatosan felőrlik őket. Az alkohol a feszültség és a belső konfliktusok elnémításának eszköze – az alkoholizmus az alkoholisták számára is a mindennapi élet fájdalmas része. Till Attila a függőséget állandó belső konfliktusként ábrázolja, amelyet a társadalom hajlamos figyelmen kívül hagyni.
Egy függő – egy tucat érintett
Ahogy halad a film, egyre világosabbá válik, hogy a függőség nemcsak a függők életére gyakorol hatást, hanem körülöttük mindenkire. Nem számít, hogy várandós nőről, kisgyermekes édesanyáról, rokonról, barátról vagy munkatársról van szó, mindenkit érint a környezetében élő alkoholista betegsége. Vagyis mindenki érzékeli, hogy valami nincs rendben, valamin sürgősen változtatni kell, de egyikük sem képes igazán szembenézni a valósággal. Ehhez ugyanis felelősség kell. A film aprólékosan és őszintén mutatja be, hogyan válik a függőség lassan egyre nagyobb teherré mind a függő, mind a környezete számára. Till Attila rendezése hitelesen mutatja meg, hogy
a függőség nemcsak fizikai és lelki romlásban nyilvánul meg, hanem érzelmi elszigetelődésben,
a családi kapcsolatok megromlásában és társadalmi kirekesztettségben is. Majd a történet egy ponton elér oda, ahol már világossá válik: egy alkoholbeteg saját erejéből nem képes kilábalni a függőségből. A film ezen a ponton a segítségnyújtásra és annak különböző formáira helyezi a hangsúlyt, ugyanakkor szembesít minket a magyar társadalomban uralkodó közönnyel is. Egy anya például úgy támogatja alkoholista fiát (történetesen Tomit), hogy vakon bízik benne, mi több, ötmillió forintot ad neki segítségképp – persze a fiú egy éjszaka alatt elveszíti a pénzt. A segítségnyújtásnak tehát számos arca van, és ebből valamennyi megjelenik a mozivásznon, köztük talán a legfontosabb a pszichológiai segítség. Amikor Sanyi szakemberhez fordul, elindul valami, aztán persze elgyengül, de akkor is elindul a kilábalás útján. Érdekesség, hogy a filmben megjelenő pszichológus, Kapitány-Fövény Máté a film társ-forgatókönyvírója is, aki a civil életben is klinikai szakpszichológusként dolgozik.
Az utolsó szalmaszál
Egyértelmű, hogy a közösség, a barátok, a család – mindenki látja a problémát, de senki nem tud vagy nem akar segíteni. Ez a hiányérzet pedig fájdalmasan ismerős lehet mindazoknak, akik valaha találkoztak egy függőség által érintett emberrel: látjuk a romboló folyamatot, de mégsem nyúlunk oda, hogy megállítsuk. Till Attila rendezése az utolsó szalmaszál megtalálásának reményében nyújt betekintést a velünk élő alkoholbetegek világába, ahol minden apró sikerélmény azonnal elhalványul a függőség árnyékában. A film azonban nem kínál egyértelmű megoldásokat, mintha ezzel azt üzenné: az alkoholizmus és a függőség nem fekete-fehér történet, nem lehet egyszerűen megoldani vagy elintézni annyival, hogy „akaraterő kérdése.” Mert a függőség legyőzése nem csupán az egyén akaratán múlik, hanem a közösség támogatásán, az empátián és a megértésen is.
