Március 1-én temették el az orosz kormányzattal szemben évek óta kritikusan fellépő Alekszej Navalnijt, aki szűk két héttel korábban hunyt el egy oroszországi büntetőtáborban, a szibériai Harp közelében. Bár az ortodox kereszténység szokásai szerint az elhunytért az egyháznak imádkoznia kellett volna a halálát követő harmadik és kilencedik napon, minden jel szerint ebben az esetben az orosz ortodox egyházban hivatalos tilalom alá esett a halottért mondott ima, azaz hivatalosan egyetlen imádságot sem mondtak Navalnijért, miközben vizsgálatnak vetették alá azokat a hívőket, akik bármely templomban az elhunytért fohászkodó imádságot kértek lelkipásztoroktól.
Regina Elsner, aki a keleti kereszténység szakértője a münsteri egyetemen, szintén fontos ténynek tartja, hogy egyetlen parókiának sem volt szabad jelentkeznie a gyászszertartás elvégzésére, hanem hivatalosan jelölték ki azt az egyházközséget, ahol sor kerülhetett a szertartás elvégzésére: természetesen olyan gyülekezetről volt szó, amely – Elsner szavai szerint – nem jelent veszélyt a rendszerre. A temetést végző papság rendkívül visszafogott keretek közé szorította az eseményt, egyetlen méltató szót sem mondott, és a búcsúztatás minden formájától eltekintett. A templomi kórus nem énekelhetett, liturgikus ének nem hangzott el közösségi formában. Ezzel egyidejűleg viszont az utcán a sorban álló hívők a kórus helyett is énekelni kezdték a liturgikus énekeket:
a hívő nép énekhangja minden tilalmat áttörő vallási magatartást szegezett szembe az átpolitizált hivatalos egyház csendbe burkolózó és szűk rejtekezésbe visszahúzódó némaságával.
A moszkvai patriarchátus egyetlen szót sem szólt Navalnij haláláról, ahogyan korábban fogva tartásának körülményeit sem méltatta említésre, sőt általában a személyének sem szentelt semmiféle figyelmet. A hívők körében azonban viszonylag élénk viták kezdődtek arról, hogy mennyiben tekinthető keresztény elkötelezettségűnek Navalnij, aki mind bírósági tárgyalásain, mind fogságából küldött üzeneteiben rendszeresen hivatkozott az Újszövetségre és a keresztény etikára. Az egyik vele készült interjúban, már szibériai fogságában például így fogalmazott: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságosságot, mert eltelnek vele. Mindig úgy gondoltam, hogy ez a boldogmondás többé-kevésbé cselekvésre szólít fel minket. És ezért, noha kétségkívül nem éppen van ínyemre a hely, ahol vagyok, nem sajnálom, hogy visszatértem az országomba, és nem bántam meg, amit teszek. Minden rendben, mert azt tettem, ami helyes. Sőt, bizonyosfajta elégedettség is van bennem. Mert
egy nehéz pillanatban azt tettem, amit az evangélium útmutatása kíván, és nem árultam el a parancsolatokat.”
Közismert, hogy Navalnij 2021 elején visszatért Oroszországba Berlinből, ahol mérgezéses tünetekkel ápolták. Tudta, hogy mi vár rá hazájában, mégsem a száműzetést választotta, és ahogyan fenti szavaiból is kitűnik, az evangélium motiválta döntésében.
Alekszej Navalnij mindössze negyvenhét évig tartó életében több állomás volt. Egyes korai állásfoglalásait később maga sem tartotta szerencsésnek, és kár lenne egész pályáját egyöntetű értékeléssel minősíteni. De tagadhatatlan, hogy saját szavai szerint idővel megtérésen ment keresztül, és keresztény hitével azt is kockáztatta, hogy idegenné válik saját szellemi közegében. „Az az igazság”, nyilatkozta egy alkalommal, „hogy keresztény vagyok, ami miatt többnyire nevetség tárgyává szoktam válni a korrupció ellen küzdő barátaim körében, mert a legtöbben ateisták, és egykor én is eléggé harcos ateista voltam. De most már hiszek, és a hitem sokat segít a tevékenységeimben, mert így minden sokkal, de sokkal egyszerűbb. Kevesebbet aggodalmaskodom dolgok miatt. Kevesebb a dilemma az életemben, mert van egy olyan könyv, amely többé-kevésbé világosan elmondja, hogy milyen lépéseket kell tennünk különböző helyzetekben. Nem mindig könnyű követni e könyv útmutatásait, de én nagyon próbálom. És, ahogyan mondtam, ezért könnyebben szerepet vállalok a politikában, mint sokan mások.”
Február 16-án bekövetkezett halálával Alekszej Navalnij számos olyan orosz keresztény szemében vértanú lett, aki elégedetlen mind az orosz kormányzattal, mind az orosz egyház és az orosz állam viszonyával. A vértanúság rendkívül súlyos minősítés, nem érdemes könnyelműen osztogatni, de nem vonható kétségbe, hogy
Navalnijt a keresztény igazság képviseletének igénye mozgatta.
Beszédes körülmény, hogy halálhírét még Pietro Parolin vatikáni bíboros-államtitkár is így kommentálta: „Nagyon sajnálom, […] szomorúságot okoz nekünk.” Az orosz egyház és az orosz állam viszonya mindig is kényes kérdést jelentett, legkésőbb azonban az Ukrajna ellen indított orosz háború óta éles teológiai kérdéseket is felvet, hiszen az orosz egyház lelkesen támogatja az Ukrajna elleni orosz agressziót és a háborút. Miközben sorra jelennek meg a moszkvai patriarchátus háborúpárti magatartásának teológiai elemzései és bírálatai, Navalnij alakja maga is a háború fénytörésébe került, és azok oldalára helyeződött, akik elfogadhatatlannak és botrányosnak tartják az agressziót (hogy fiatal korában maga sem gondolkodott világosan a háborús agresszióról, azt persze kár lenne tagadni).
A háború elmúlt két éve, úgy tűnik, olyan helyzetet eredményezett, amelyben reménytelenül elvesztették jelentésüket és összezavarodtak a szavak. Mit jelent ma a béke támogatása? Az orosz agresszor támogatását? Az agresszióval szemben tanúsított megadást? Ha így lenne, az a béke ijesztő karikatúrájával érne fel. És mit jelent a felelős keresztény magatartás? Némaságot? Behódolást? Ha igen, könnyen kiüresedhetne a keresztény erkölcs. Nemcsak az orosz ortodoxok egy részét, de az Oroszországban élő katolikusokat is szörnyű dilemmák kínozzák ezekben a kérdésekben. A 2021 elején Alekszej Navalnij miatt kitörő orosz zavargások idején a jezsuita Stephan Lipke, az orosz katolikus püspöki konferencia titkára például a következőket jegyezte fel naplójába: „Mindig is olyan országról fogok álmodni, ahol az emberek szabadon az utcára vonulhatnak és kifejezésre juttathatják meggyőződésüket. Olyan országról is álmodom, amely senkitől nem tagadja meg az igazságosságot. A dolgok természetesen nem lehetnek tökéletesek. De remélem, hogy legalább küzdeni és érveket felsorakoztatni lehetséges lesz a helyzet javulásáért – Isten segítségével. Még a legtompább és legszörnyűbb szovjet időkben is volt ellenállás az országban – úgy tűnhetett, hogy az emberek némán vonulnak a vesztőhelyre, de azért voltak olyanok, akik nem maradtak csendben. Ma nagyon fontos, hogy bátran elmeséljük egymásnak azok történeteit, akik nem féltek, s szavaikkal és tetteikkel szembeszálltak a bűnös rezsimmel.” A moszkvai székhelyű Paolo Pezzi érsek pedig így nyilatkozott: „Azt hiszem, kissé túlzás, hogy Alekszej Navalnij tényleg az a Robin Hood lenne, akinek Nyugaton tartják – ám az is sürgetően fontos lenne, hogy az állam meggyőző, konkrét válaszokat adjon a tiltakozásokra. Néhány túlzó megnyilvánulástól eltekintve az emberek nagy része békésen és kulturáltan vonult az utcára. Komolyan kellene venni az emberek elégedetlenségét – nem lehet figyelmen kívül hagyni, nem lehet úgy tenni, mintha nem létezne.”
Alekszej Navalnij különleges státusza egyértelművé teszi, hogy a méltó egyházi temetés hivatalos megtagadása nem csupán egy esetleges magánszemélynek szólt.
Az egyház hallgatása és jelentéktelen külsőségek megszervezésére támasztott igénye látszólag ugyan a politikától való távolmaradás jele, valójában viszont mindennél beszédesebb politikai állásfoglalás,
amelynek néma hangját csak még hangosabbra fokozza a háború támogatása és bátorítása. Lehet, hogy a némaság rövid távon helyes taktikának tűnik, de biztosra vehető, hogy hosszú távon megbosszulja magát. A moszkvai Victor Khroul, a közgazdaságtan professzora, az orosz katolikus értelmiség egyik meghatározó alakja (egy időben a Laikusok Pápai Tanácsának is tagja volt), pontosan erről beszélt, amikor három évvel ezelőtt az oroszok az utcára mentek Alekszej Navalnij miatt: „Még az eseményeket alig figyelemmel kísérő közömbös katolikusok is egyre aktívabbak lesznek, ahogy érezni kezdik az üldözések hatását – az egyházi hierarchia azonban fél attól, hogy bármit is mondjon. Bár nagyon
nagy szükség lenne az egyház erkölcsi véleményére, és a katolikusokban nagy igény van arra, hogy felhangozzon a nyilvánosságban az egyház hangja, a papok és a püspökök nagy része mintha kényelmesen arra jutott volna, hogy kevesebb kockázattal jár, ha teljesen csendben marad.”
