Sűrű hétvégém volt: szombat este még a kopt karácsonyi liturgián vettem részt Pesten, vasárnap reggel már Lórév cirill betűs táblái köszöntöttek.
A Csepel-szigeti települést nyugatról a Nagy-Duna határolja, neve is innen eredeztethető: a dunai átkelő mindig meghatározta az itt élők életét, már a honfoglaló magyarok is itt keltek át a túlpartra méneseikkel. A ma háromszáz fős falu gyönyörű környezetben, tág mezők között, az ártéri töltés mellett helyezkedik el. Nem egy szokványos magyar faluban járunk: az ország sokáig egyetlen szerb többségű településén nemcsak a köszöntő-, de az utcanévtáblák is kétnyelvűek.
A Szent Miklós ereklyéi átvitelének szentelt, 18. századi kis templom felé veszem az irányt. Az épület nyitva van – karácsonyra készülnek, de még csak egy ember van itt. Bemutatkozik: Sólyom Andrásnak hívják, diakónus. Meglepődöm a teljesen magyar néven: bár vannak szerb eredetű felmenői, a szülei nem szerbek, így ő nem “beleszületés”, hanem döntés útján vált szerb ortodoxszá. A közösség hitelessége, szeretete, a liturgia szépsége fogta meg. A ráckevei szerb kolostorban is, ahogyan itt, Lóréven, Radován atyával együtt szolgál.
Körülnézek. A templom padlóján mindenhol szalma – igencsak szokatlan látvány. Megerősítik, amit sejtek: ez a különös díszletelem a betlehemi jászolra utal.
Lassan érkeznek az emberek. Sokan még vesznek pár szál gyertyát, és a templom előtti kis kápolnában meggyújtják. Bent egy kis kórus énekel.
Méltóságteli arcok, mindenki ünneplőben. Bár az idősebb generáció is szép számban képviselteti magát, feltűnően sok a gyerek. A szülők odaviszik a legkisebbeket is az ikonokhoz, ők is megcsókolják a két képet – így kerülnek kora gyermekkortól fizikai kontaktusba családjuk, őseik hitével.
Az egyik felolvasást egy kislány végzi, miközben egy jóval fiatalabb társa újra és újra felfedezőútra indul: néha felmarkol egy kis szalmát, amelyet odavisz a nagyapjának – a szentély és a szertartás nem igazán érdekli.
Radován atya vezeti a liturgiát, ő a helyi parókus. 22 éve él Magyarországon, 16 éve Lóréven. Lendületesen, de érzékeny jelenléttel mondja az imákat, Porfirije belgrádi szerb pátriárka karácsonyi üzenetét tolmácsolja prédikáció gyanánt.
Engedélyt kaptam, az ikonosztáz túloldaláról is fotózhatok. Megtisztelő a bizalmuk. Bent tágas a hely, az oltáron hatalmas menóra, míves kehely és egyéb díszes kellékek. A szőnyegen a kétfejű sas szimmetrikus képe – a történelem során számos birodalom választotta címerének ezt az először a Bizánci Birodalom által használt szimbólumot, de az ortodox egyházak is rendre használják.
A prédikációt követő felajánlási liturgia során az egyik ministráns egy termoszt vesz elő – kíváncsian figyelek: szentmisén egy termosz igencsak szokatlan látvány. De ő magától értetődő természetességgel önti egy díszes kancsóba a forró vizet, amit hamarosan a diakónus a kehelybe önt, a borhoz. Még így is gőzölög: ha a bor Krisztus vérévé változik, amely meleg, akkor nem lehet ez sem szobahőmérsékletű. Elbűvölő az ortodox liturgikus megközelítés akkurátussága!
A szertartás után Radován atya koccintásra hív. Szlávos akcentussal, de folyékonyan beszél magyarul. Meleg szavainak nem tudok, de nem is akarok ellenállni: örülök kedvességüknek, és követem őket a templom mögé.
A parókia tornácán rakijával és forralt borral kínálnak.
Beszélgetésbe elegyedek az egyik lánnyal, akitől megtudom, hogy a magyarországi szerb fiatalok aktív kapcsolatban vannak egymással – ő például Budakalászon jár szerb néptáncra. Mindig jó rácsodálkozni ezekre a sokszor láthatatlan, de aktív közösségekre, diaszpórákra, amelyek az ország társadalmi szövetének is valós részei, jelenlétükkel gazdagítják az ország kultúráját.
A koccintás után egy Budakalászról érkezett, de ide, Lórévre nősült, szerb résztvevővel kezdünk beszélgetni. Van egy kis ideje, még nem ütött fél tizenkettőt az óra. Lóréven ugyanis még ma is tartják magukat a fél tizenkettes ebédhez. Régen hajnaltól eddig dolgoztak kint, a szántóföldön, hogy aztán az ebéd utáni kis pihenőt követően délután folytatódjon a munkanap.
Újdonsült beszélgetőtársam történelmi gyorstalpalót tart nekem. A szerbek nagyon hamar megérkeztek Magyarországra, a 12. század közepén uralkodó II. (Vak) Béla király ugyanis Ilonát, I. Uros szerb nagyzsupán lányát vette feleségül. Míg fiúk, II. Géza kiskorú volt, Ilona kormányzott – erre az időre esett a ráckevei monostor alapítása is. A fő bevándorlási hullámok a törökök megjelenéséhez és az ország uralmuk alóli felszabadításához kötődnek, a 15. század közepén és a 17. század végén. A trianoni békeszerződés a magyarországi szerb közösség számára is komoly érvágásnak bizonyult, mert ők a bácskai és a bánáti szerbekkel tartoztak össze, a közéjük beékelődött határ fájón érintette őket.
A II. világháborúig alapvetően közösségen belül házasodtak, de ma már gyakoribbak a vegyesházasságok – ez óhatatlanul a természetes közösségi kapcsolatok lazulásához vezet. Jóllehet a délszláv háború idején is többen ide, a meglévő szerb közösségekhez menekültek, de csak kevesen maradtak itt. Számos más településhez hasonlóan korábban nemcsak Lórév, de Szentendre is szerb többségű volt – utóbbi időben már templomot is el kellett adniuk. Ma már csak egyetlen szerb monostorban élnek Istennek szentelt szerzetesek: a tolna megyei Grábócon nővérek. Emellett viszont 900 szerb diák tanul Magyarországon, kollégistaként, különböző szerb gimnáziumokban. Az EU-s érettségi több kaput tár ki. Lóréven is működik egy kéttannyelvű iskola – még Tökölről is járnak ki ide, a magyarok körében is népszerűek kislétszámú osztályaik.
A szerbek közössége a történelmi Magyarország szerves része, évszázadok óta élünk együtt. Hazafelé jó látni az elnyert pályázatokra utaló plaketteket a polgármesteri irodánál. A település nagyon rendezett, tiszta. Közben eszembe jutnak beszélgetőtársam szavai, hogy az élő hagyományok tartják össze a közösséget. Már elmúlt fél 12, ahogy átszelem a síkságot Ráckeve felé, magam elé képzelem az ünnepi asztalnál együtt ebédelő családokat.
Farbaky Tamás
(www.facebook.com/thsupertramp)
