A Szemlélek idei mentorprogramjában egy fiatal pszichológust kísértünk el a közíróvá válás útján. Az ő cikkeiből idézünk.
VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban 2022 általunk legfontosabbnak tartott témáival foglalkozó írásainkat rendeztük egybe és idézzük fel.
A cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek az idő múlása miatt már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói éppúgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!
Katalin azon egyáltalán nem kivételes, mégis különleges személyek közé tartozik, akik egyszerre értik és gyakorolják a pszichológia tudományát, ezzel együtt elkötelezett keresztény életet élnek. Vannak, akik szemében ez a két lehetőség mintha ütné egymást, pedig nagyon is illeszkedik a teológia a lélektanhoz.
Nem véletlen, hogy miközben médiaszakmai szempontból igyekeztünk segítséget nyújtani a gondolatok formába öntéséhez, magunk is rácsodálkoztunk, mennyi „ziccer” fekszik képzeletbeli asztalunkon kihasználatlanul.
Mennyi panasz, mennyi hárítás, sértődés lenne orvosolható azáltal, ha jobban ismernénk emberlétünk lelki érzékenységét, sokszínűségét, működésünk sajátos logikáját.
A következő nyolc írás mind elérhető magazinunk felületén a címre kattintva, Asztalos Katalin egy-egy írásából pedig néhány elgondolkodtató részletet szemlézünk az alábbiakban.
Létezik gyógyír a papok kiégésére?
„Azok a férfiak, akiket a Krisztus-követés példáiként állítanak elénk, olyan krízisekkel küzdenek meg magányosan, nap mint nap a plébániákon, amiből mi talán csak annyit észlelünk, hogy papjaink fáradtak, motiválatlanok, kedvetlenek. A hivatás szereppé válik számukra, amiből hiányzik az az érzelmi többlet és az a hitelesség, amivel valódi példaként motiválhatnának Krisztus követésére. (…)
A papi szerep nagymértékű változását az egyháznak rendszerszinten kell újradefiniálnia: a megváltozott státusz, a hívők számának csökkenése felveti a kérdést, hogy az élet mely területein van szükségünk papokra. Mi az a többlet, amit egy pap tud, és a többi hivatás nem fed le (például miben különbözik a lelkibeszélgetés a pszichológusi tanácsadástól)?
A papi célok újradefiniálása nemcsak a társadalomban betöltött szerepüket egyértelműsítené, hanem megelőzhetné a kiégést is. A jelenlegi helyzetben, amikor az egyház népszerűsége alapvetően csökken, amikor egyre több templom áll szinte kihasználatlanul,
elérhető célok elé kell állítani a papokat, hogy megelőzzük a kiégésüket.”
Az érintés különleges ereje
„Lényegében az érintés az az első kommunikációs eszköz, ahogyan mások kapcsolatba léphetnek velünk. Így adhatják tudtunkra, hogy fontosak vagyunk, hogy várnak, szeretnek minket.
Az érintés korai tapasztalatai elraktározódnak az érzelmi agyunkban, és befolyással vannak későbbi életünkre. Gyakran az érintés az utolsó kommunikációs eszközünk is. Aki kísért már haldoklót, tudhatja, milyen fontos fogni szerettünk kezét halálos ágyán, kifejezni ezzel szeretetünket, támogatásunkat. Érintéssel kezdődik az életünk, és jó, ha így is ér véget – hogy érezhessük, hogy jó, hogy voltunk, és hogy kapcsolódásra, ezáltal szeretetre teremtődtünk. (…)
A Szentírásban nem véletlenül fontos az érintés szerepe, ahogyan a test gyógyítása is: Jézus nagyon gyakran érintéssel gyógyít. Nemcsak beszél, hanem hozzá is ér a vakhoz, a bénához, a lepráshoz. Mert az érintésében benne van, hogy én téged mint embert érintésre, vagyis szeretetre méltónak tartalak.”
Ha félsz döntéseket hozni, élni is félsz
„Nehéz dolgunk van a 21. században a döntések meghozatalával: rengeteg lehetőség áll előttünk, és ha döntést hozunk valami mellett, ezer meg ezer másik lehetőségről mondunk le. Mérlegelünk, okoskodunk, próbáljuk optimalizálni a lehetséges veszteségeket… Csak közben egy dolgot felejtünk el: bízni abban, hogy nem minden rajtunk múlik. Kevesek vagyunk ahhoz, hogy tökéletesen vezessük az életünket, és elkerüljünk minden veszteséget. (…)
A döntéseink által valójában szeretni tanulunk.
Aki „döntetlenre játszik” az életében, a szeretetben való fejlődés elől menekül.
Úgy pedig nehéz boldognak lenni.”
Szereted-e annyira magadat, mint Isten téged?
„Nem ez okozza a legnagyobb szenvedéseinket? Hogy mélyen legbelül nem hisszük el, hogy szeretve vagyunk? Hogy olyan könyörtelenül bánunk önmagunkkal, hogy önmagunkat ítéljük halálra, attól rettegve, hogy nem vagyunk igazából szerethetők? (…)
Gyakran a családunkból vagy más kapcsolatainkból hozzuk ezt az érzést magunkkal, ahol talán nem bántak velünk úgy, ahogy megérdemeltük volna. Lényünk legmélyét szégyenbe öltöztették. Meg kell próbálnunk beengedni ebbe a térbe Istent, hogy a vele való valódi kapcsolat gyógyír lehessen sebzettségeinkre, hogy ne csak megértsük, hanem valóban megtapasztaljuk, hogy lényünk önmagában véve szeretetre teremtetett a szeretet által.”
A pedagóguslét olyan, mint áldozatnak lenni egy bántalmazó kapcsolatban
„A pedagógus, aki lelkes egyetemistaként, tele hittel és elszántsággal, még meg akarta váltani a világot – vagy legalábbis tanítani akart, tudást átadni a jövő generációjának –, a rendszer miatt lassan elveszti önbizalmát és önértékelését.
A bántalmazó ezzel elérte célját: kiszolgáltatottá tette a pedagógusokat egy olyan rendszernek, amelyben nagyon nehéz emelt fejjel létezni.
Így érthető, hogy miért lehet a pedagógusokkal szinte mindent megtenni. (…)
Nehéz kilépni, de nem lehetetlen: az áldozatnak el kell hinnie, hogy nem azt érdemli, amit kap, hogy sokkal többet ér. El kell hinnie, hogy nem oké a munkába belebetegedni, kiégni. Nem kell elfogadnia, hogy egy elhivatott pedagógusnak nem számít, hogy mennyit keres, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy az alapvető szükségletek kielégítése a jó minőségű élet egyik alapfeltétele.”
Kiállod-e a szeretet próbáját?
„Láttam, hogyan formálódnak azok, akiket a társadalom vagy a saját családjuk kivetett magukból, mert szégyellték őket, vagy egyszerűen csak nem bírtak velük.
Láttam, hogyan nyílnak meg egyre jobban az elfogadó szeretet légkörében, láttam, hogyan nyugszanak meg feszült mozdulataik, megérezve, hogy részesei lehetnek egy olyan közösségnek, melyben fontosak, szeretik őket. (…)
Szeretni tanultam tőlük – megtanultam, hogy a szeretet lehet tudatos döntés. Hogy minden nap újra és újra mondhatok igent arra, aki mellettem van, még akkor is, ha néha az őrületbe kerget. Megtanultam, hogy az emberi lélek mennyire szomjúhozik a szeretetre, és hogy így vagyok ezzel én is, hiába nem mutatom ki. Megtanultam, hogy
jelen lenni egymás életében – akár rövid ideig is – nagy ajándék: minden kapcsolatomért hálás lehetek.”
Jézus és a szexualitás
„Talán nem is szeretünk belegondolni, hogy Jézus valóságos férfi volt, hiszen nehéz összekapcsolni az istenit az emberi mivolttal. De ha elválasztanánk e kettőt, akkor lemondanánk egy nagyon fontos üzenetről: arról, hogy mindaz, ami minket emberré tesz – a vágyaink, az ösztöneink is – Istentől valók, és számára kedvesek. (…)
A szexualitás megélése nem az aktussal kezdődik, hanem azzal, hogy tudok-e a másikra és önmagamra tisztelettel tekinteni. Észreveszem-e a vágyaimon túl, hogy a másik emberségében több, mint egy test? Minden sejtje lényeges, minden része emlékszik. Az a test, amihez hozzáérek, emlékek lenyomata, és az érintésem is megmarad, az emlékek összességének részévé válik. Nem mindegy tehát, hogyan szeretem a másik embert.”
Amikor örömhír születik mindenki szívében
„A karácsony a hiányosságainkra emlékeztethet minket – mindarra, amit nem kaptunk meg az élettől. Fájdalmunk kifelé tereli a figyelmünket, arrafelé, ahol jelen van mindaz, ami a saját életünkből hiányzik. Néha észre sem vesszük, hogy pótcselekvésekkel igyekszünk elnyomni fájdalmunk hangjait – talán annyira fáj, hogy nem is tudunk figyelni másra, csak magunkra. Ahelyett, hogy megélnénk, inkább túléljük a szeretet ünnepét… (…)
A sebzett szív megtanít, hogy alázattal legyünk az Élet felé. Mert
a megpróbált lélek tudja: nem megérdemeljük vagy kiérdemeljük az élet örömeit, hanem megtanuljuk elfogadni a sötétség és a világosság folytonos dinamikáját.
Szükséget szenvedve, sebzetten érthetjük meg igazán, mennyire nagy szükségünk van egymásra, így vehetjük észre, hogy a legnagyobb fájdalom közepette is tudunk adni, és rácsodálkozhatunk, hogy mélyről jövően kapcsolódunk a Megváltóhoz, és rajta keresztül embertársainkhoz.”
