Minden segítő szakember veszélyeztetettnek számít. Az egyházi intézményrendszer magas falai mögé nehéz bejuttatni a támogatást, de nem lehetetlen.
A Szemlélek tematikus évet hirdetett 2022-re, amelynek célja a békés társadalmi párbeszéd előmozdítása, a keresztény értékrendhez igazodva.
Ennek a kezdeményezésnek a keretében olyan személyeket mentorálunk, akik saját szakterületükön már tapasztalatra tettek szert, de a nyilvánosság terepein még nem bontakoztatták ki képességeiket.
Asztalos Katalin pszichológus írása ennek a mentorprogramnak a részeként készült.
Gyakorló katolikusként több, hivatásában megfáradt pappal találkoztam, akik körében gyakori volt a függőségek (alkoholizmus, dohányzás) megjelenése, ezért még pszichológus hallgatóként egyik 2015-ös kutatásomban a papok kiégésével foglalkoztam. Kíváncsi voltam, mely tényezők segíthetik elő a kiégést ebben a hivatásban, és az is érdekelt, hogy milyen különbségeket tapasztalhatunk e téren egyházmegyés papok és szerzetesek között (a nemzetközi kutatások alapján ugyanis az egyházmegyés papok veszélyeztetettebbek szerzetes társaiknál, akiket, úgy tűnik, a közösségi életforma jobban védelmez).
A téma feltáratlansága alapvető akadálya a változásnak
Többen megfogalmazták félelmüket azzal kapcsolatban, hogy nem lesz egyszerű adatokat gyűjtenem a kutatáshoz: az egyház zártsága – bizalmatlansága – miatt darázsfészekbe nyúlok a témával. Gyorsan beigazolódott, hogy a félelmük nem volt alaptalan: amikor összeállítottam a kérdőívet, felkerestem az egyik püspök atyát, hogy segítségével készítsem el a kutatást, a főpásztor viszont nem engedélyezte, hogy az egyházmegyében élő papoknak feltegyem a kérdéseket. Attól tartott, hogy egy ilyen kutatás negatív fényben tüntetné fel a papjait. A téma érzékenységet mutatja az is, hogy
Magyarországon addig, és azóta sem végeztek hasonló vizsgálatot.
Végül egyesével hívtam fel és kértem meg papokat, vegyenek részt a kutatásomban: 36 egyházmegyés papot és 28 szerzetest tudtam elérni a kérdőívemmel. Nyilvánvaló, hogy az alacsony elemszám miatt a kutatás nem tekinthető reprezentatívnak – sőt, valószínű, hogy a leginkább érintettekhez el sem jutottam –, segítségével mégis némi fogalmat kaphatunk arról, hogyan jelenik meg a kiégés az egyházmegyés papok és a szerzetesek körében Magyarországon.
A felmérés szerint mindkét csoport közepes mértékben mutatta a kiégés jeleit, vagyis az egyházmegyés papok és a szerzetesek között is megjelent már a motiválatlanság, a túlzott igény a külső visszajelzésre, a személyes igények elhanyagolása, a fokozott erőfeszítés, az állandó fáradtság és fásultság, a lelkesedés hiánya.
Mindannyiunknak ismerős lehet az élmény, amikor egy vasárnapi mise után elgondolkodunk arról, valóban igaz-e a mondás: nem a pap miatt járunk misére.
Azok a férfiak, akiket a Krisztus-követés példáiként állítanak elénk, olyan krízisekkel küzdenek meg magányosan, nap mint nap a plébániákon, amiből mi talán csak annyit észlelünk, hogy papjaink fáradtak, motiválatlanok, kedvetlenek. A hivatás szereppé válik számukra, amiből hiányzik az az érzelmi többlet és az a hitelesség, amivel valódi példaként motiválhatnának Krisztus követésére.
A kiégés és elmagányosodás okai
Mi az oka annak, hogy papjaink között a kiégés és az elmagányosodás jeleit érzékelhetjük? Mi az egyház, és mi a hívők szerepe a prevencióban? Van-e egyáltalán szerepe ebben a hívőknek?
Egy lehetséges magyarázat a kiégésre a társadalom és a kultúra átstrukturálódása.
A papi szerep – a pedagógusihoz hasonlóan – az elmúlt évtizedekben rengeteg változáson ment keresztül, a hivatás gyakorlóinak nemcsak a létszáma, de társadalmi megbecsültsége is drasztikusan csökkent.
A robbanásszerű technológiai fejlődés következtében a korábban „zárt világok” kinyíltak, a hagyományos közösségek széthullottak, mert a működésükhöz elengedhetetlen szerepek (pl. a pap a spirituális világ kulcsának őrzője; a tanár a tudás képviselője; az orvos a gyógyító) erejüket vesztették. Régen a tudás a helyi pap és a tanító privilégiuma volt, mára – a modern technológiának köszönhetően – bárki számára elérhető. A televízió, majd az internet nem csupán az információáramlásban/-megosztásban vált meghatározóvá, de olyan virtuális közösségeket is teremtett, melyek átvették a valódi közösségek szerepét. A tudomány és a technológia térnyerése felülírta a vallást.
Mindezek mellett a paphiány miatt egyre több az ellátatlan terület, erősen túlterhelve ezzel a még szolgálókat: a kérdőívem felvételekor volt olyan pap, aki 28 falut látott el egymaga. Ráadásul egy plébánia vezetése nemcsak a hívek lelki vezetésével mint szolgálattal jár, hanem számos adminisztrációs, gazdasági vonatkozása is van. Így a megbecsültség hiánya és a feladatok sokszorozódása együttesen szerepkonfliktus kialakulásához vezet, a plébánia ügyei miatt érzett stressz a lelki elmélyüléstől, az egyéni töltődéstől veszik el az időt.
Papjaink gyakorlatilag 0-24-es készenléti állapotban élnek, ami önmagában a kiégés előszobájának tekinthető. Ugyanakkor hivatásuk szerves része a lelkigondozás, a gyóntatás, a jegyesoktatás, a gyászolók kísérése, támogatása is, ami elkerülhetetlenül érzelmi bevonódással jár. Viszont
ha a segítő személy túlságosan bevonódik egy-egy életkrízisbe, az érzelmi túlterhelést, kimerülést, kiégést okoz, a kiégés pedig hosszú távon depresszióhoz, alvászavarhoz, pszichoszomatikus betegségekhez vezet, sőt összefüggésbe hozható a függőségek megjelenésével is.
A kiégés kialakulását emellett nagymértékben elősegíti a társas támasz hiánya, a magányosság érzése is. Az embernek alapvetően nagy a társas szükséglete. Az egészséges psziché érdekében szükség van emberi interakciókra. Szükségünk van arra, hogy kifejezhessük érzelmeinket, megoszthassuk gondolatainkat, visszajelzéseket, vigasztalást, szeretet, figyelmet kapjunk, és tudjuk, hogy egy érintés, egy ölelés önmagában is jelentősen csökkentheti a stressz-szintünket. A papi cölibátus nemcsak a szexualitás hiánya miatt nehéz – sokan csak erre szűkítik le ennek jelentését –, hanem annak a lelki intimitásnak a hiánya miatt is, amit egy társkapcsolat nyújtani tud. A cölibátus intézménye a III. század óta folyamatosan változik, de elgondolkodtató, hogy eredetileg a szerzetesközösségben élők sajátja volt, nem pedig az egyházmegyés papoké. Míg egy szerzetes a nap végén a szerzetesi közösségébe tér haza, az egyházmegyés papot senki nem várja otthon. Az elmagányosodás elleni küzdelemre már van egy-két nagyon jó példa, ilyen a Kaposváron működő plébániai unió, ahol több pap vállal egymással életközösséget.
Mit tehet az egyház, és mit tehetnek a hívek a papok kiégésének megelőzése érdekében?
A papi szerep nagymértékű változását az egyháznak rendszerszinten kell újradefiniálnia: a megváltozott státusz, a hívők számának csökkenése felveti a kérdést, hogy az élet mely területein van szükségünk papokra. Mi az a többlet, amit egy pap tud, és a többi hivatás nem fed le (például miben különbözik a lelkibeszélgetés a pszichológusi tanácsadástól)?
A papi célok újradefiniálása nemcsak a társadalomban betöltött szerepüket egyértelműsítené, hanem megelőzhetné a kiégést is. A jelenlegi helyzetben, amikor az egyház népszerűsége alapvetően csökken, amikor egyre több templom áll szinte kihasználatlanul,
elérhető célok elé kell állítani a papokat, hogy megelőzzük a kiégésüket.
Nem elhanyagolható a bizalom kérdésköre sem. A kérdőívvel szemben megnyilvánuló bizalmatlanság, a kutatás elutasítása, a nem létező (vagy nem nyilvános) statisztikák az aktívan szolgáló papokról arra engednek következtetni, hogy az egyház nem akarja nyilvánosságra hozni az aktuális állapotokat. De vajon miért kell ilyen kényesen ügyelni arra, hogy az adatok ne legyenek hozzáférhetőek a külvilág számára? Miért olyan félelmetes a tény, hogy az egyháznak is vannak orvosolni való gyengeségei? Nem lenne-e hitelesebb egy olyan egyház, amelyik őszintén tud beszélni arról, hogy azok az eszközök, amelyekkel korábban elérte a híveit, ma már nem működnek? Miért nem képzelhető el, hogy mi is hibáztunk, és nem lehet (nem is kell) mindent a liberális eszmék és az LMBTQ-propaganda számlájára írni? Miért nem téma, hogy az állam és az egyház összefonódása milyen károkat okozott a mai Magyarországon? Miért nem téma az egyház hallgatása a nehézséget szenvedőket, a szűkölködőket érintő kérdésekben? És beszélhetnénk arról is, hogy miért hagyta magára az egyház azokat, akik a krisztusi értékeket képviselve a nyilvánosság elé mertek állni?
Amíg ugyanis egy problémáról nem lehet beszélni, mert tabusítva van, addig nem is lehet orvosolni azt. Hiszen
a valódi gyógyuláshoz vezető út ott kezdődik, hogy beismerjük: nehézségeink vannak, talán mi is hibáztunk, és szükségünk van segítségre.
A gyengeségek hárítása valami olyan státusz elvesztésének félelméről szól, ami sokkal inkább a hagyományokból maradt fent, mintsem a társadalom által megszavazott bizalom miatt.
Tehát mit tehetünk a kiégés megelőzése érdekében?
Legfontosabbnak a társadalmi bizalom helyreállítását gondolom, ahhoz pedig hitelességre van szükség, arra, hogy az egyház a valódi szükségletekre válaszoljon, hogy merjen – Krisztushoz híven – akár a hatalommal szemben is állást foglalni, kiállni. A társadalomnak olyan spirituális vezetőkre van szüksége, akik példát mutatnak, akik olyan életet élnek, amit érdemes követni. Mert igenis nagy szükség van hiteles, értékeket képviselő tanítókra, vezetőkre.
Ezenfelül támogatni szükséges a plébániai uniók létrejöttét, megelőzve az elmagányosodásból fakadó stresszt. Lehetőséget kell biztosítani továbbképzésekre, egyéni és csoportos szupervízióra, pszichológusi segítség igénybevételére. (Érdemes meghaladni azt a téves elgondolást, hogy a pszichológia és az istenhit nem fér meg egymás mellett, hiszen a pszichológia módszertana, elméleti kerete nagymértékben hozzájárulhat a papok lelki életének gazdagításához.)
Nem utolsósorban – sőt, talán kezdő lépésként –
fontos lenne felmérni és felvállalni a papok aktuális egészségügyi és lelki állapotát,
hogy megelőzhessük a kiégésüket: segíthessük őket egészségük megőrzésében, és abban, hogy ne veszítsék el motiváltságukat a hivatásuk gyakorlása során.
Asztalos Katalin
Kedves Katalin! Idős ember lévén nagyon sok mindent megéltem. Örök életre szóló emberi biztonságot nyújtó volt számomra,hogy az 1945/46.évtől három tanéven keresztül egy nagyon, nagyon helyén levő hitoktatónő vezetett be a hit- és erkölcs világának biztos fogódzó pontjába. De átéltem már általános iskolás koromban azt, amit később első munkahelyi felvételemet megalőző „káder-véleményként” egyetemi jellemzésként küldtek rólam: „Idealista szemlélete ellenére jó közösségi szellemű”. Hosszú életem folyamán a családomtól kapott örökségként mély lelki kapcsolatba léphettem paokkal, részben, mint gyóntatóimmal, részben, mint lelki vezetőimmel. Bár én közvetlenül soha nem tudtam megítélni, hogy szenvednek-e kiégéstől, mégis felvázodóódott előttem, hogy ha nem voltak kiégettek, mitől lehetett ez? Bizonyos nehéz helyzetek erőt is önthetnek emberekbe, a férfias helytállásra. Sok múlik a szemináriumi útbaigazításon is. Nagyon korán kezembe került P. Hunya Dániel SJ könyve, melyből plébániánkon több tucat volt a könyvtárban: „Nyáj a pásztorért!” Ebben nagyon szépen le van írva, hogy mit jelent és milyen kötelességekkel jár a hívek számára, illetve részéről a papok egyházi szolgálata, segítése. Nem a rátelepedés szintjén, hanem az őszinte családias szellemű körülölelés szintjén: „Te az enyém vagy! Ön az enyém, a családomé – életünkben és halálunkkor, sőt azután is.” De más forrásból azt is megtudtam, hogy mint spirituálisnak, mennyire szívügye volt pl. P. Hunyának kispapjai életének követése akkor is, amikor a szegedi szemináriumból kiléptek az ÉLETBE. Ezért hozta létre a Szt. Gellért UNIÓ -t. Még a karmelita nővéreket is megkérte, hogy imádkozzanak, azaz áldozataikat, melyet saját jó közösségi életükért hoznak, ajánlják fel a papokért is, hogy ki tudjanak tartani, hogy boldogok lehessenek hivatásukban… Sorolhatnám a módszer hűséges követésének tapsztalását egyik-másik plébánosom életében is. Igen, valamiféle papi közös létezés nagyon fontos, de vannak, akik nem szívesen adják fel teljes függetlenségüket a maguk plébániáján. Úgy hirtelen még egy témához szeretnék hozzászólni, ha jól értelmezem a felvetést. Úgy gondolom, hogy a pszichológia nem helyettesítheti 1:1 arányban a lelki kísérést. Ma már teljesen természetes, hogy igen, minden teológiai képzés a saját helyén rendkívül értékes segédtumánynak tartja a pszichológiát. Egy szerzetesrendbe pl. a belépés előtt kötelező a pszichológiai vizsgálat. Nemes Ödön SJ, aki szerzetesi nemzedékek nevelője volt, nagyon világosan leírta egyik jegyzetében, hogy miben különbözik a lelki gondozói feladat és a lelki vezetés spirituális szükségessége, feladatköre, a prioritások különbözősége.
Végezetül…, amikor terítékre teszünk egy-egy problémát, ha olykor nehéz is, de próbáljunk irgalmasak lenni az Anya Szent Egyházzal szemben is. Hiszen ma már igen nagy „halak” (egyházi problémák) kerülnek nagyon is a nyilvánosság elé, melynek következtében „boldog, boldogtalan” szabadon kifejezheti véleményét teljesen szakembernek érezve magát ezen a területen is, akárcsak a politikai „harcmezőn”. Pedig, ha már Egyházunk is fontosnak tartja a kendőzetlen szerepvállalást botlásaiban, akkor nagyon meg kell szívlelni pl. Ferenc pápa javaslatát: próbáljuk meg „eukarisztikus gyöngédséggel megsímogatni” akár az igen nagy vitás kérdéseket is. (Nem tudom, elmegy-e hozzászólásom, de nem baj, Iten olvassa!)