Kiállod-e a szeretet próbáját?

Életünk végén nem az eredményeink számítanak majd, hanem hogy mennyi időt töltöttünk szeretettel, szeretetben.

A Szemlélek tematikus évet hirdetett 2022-re, amelynek célja a békés társadalmi párbeszéd előmozdítása, a keresztény értékrendhez igazodva.

Ennek a kezdeményezésnek a keretében olyan személyeket mentorálunk, akik saját szakterületükön már tapasztalatra tettek szert, de a nyilvánosság terepein még nem bontakoztatták ki képességeiket.

Asztalos Katalin pszichológus írása is a Szemlélek mentorprogramjának részeként készült.

„Az összetartozás érzése, mely szükséges feltétele szívünk megnyílásának, akkor születik, amikor együtt haladunk, amikor rászorulunk egymásra, amikor kísérjük egymást, függetlenül attól, hogy gyengék vagy erősek vagyunk-e, alkalmasak-e vagy nem. Az összetartozás nem fog felsőbbrendűséget szülni bennünk, ha a lélek szabadsága felé haladunk. Nem kirekeszti, hanem befogadja azokat – a gyengéket, a szükségben szenvedőket, a másság stigmáját viselőket –, akik titkos erejüknél fogva képesek megnyitni az emberek szívét, együttérzéshez és kölcsönös bizalomhoz vezetve őket. Ez az összetartozás a hála öröméneke lesz mindannyiunkért.”
(Jean Vanier)

Gimnázium után kerültem el önkéntesnek az olaszországi Bárka közösségbe, ahol szellemi fogyatékkal élő emberekkel osztoztam a mindennapjaikon: együtt reggeliztünk, dolgoztunk, takarítottunk, énekeltünk. Nagyon élveztem a kintlétet, csodáltam az ott dolgozó emberek elfogadását, szeretetét a lakók felé. Meghatott, mennyire fontosnak tartják, hogy minden emberi élet értékes, és hogy valóban azt érezhettem: nehéz tulajdonságaik ellenére ezeket az embereket igenis lehet szeretni.

Láttam, hogyan formálódnak azok, akiket a társadalom vagy a saját családjuk kivetett magukból, mert szégyellték őket, vagy egyszerűen csak nem bírtak velük.

Láttam, hogyan nyílnak meg egyre jobban az elfogadó szeretet légkörében, láttam, hogyan nyugszanak meg feszült mozdulataik, megérezve, hogy részesei lehetnek egy olyan közösségnek, melyben fontosak, szeretik őket.

Pedig

nem volt mindig könnyű szeretni őket,

sőt olykor baromi nehéz volt. Idegesített, hogy hozzám értek, hogy a számba nyúltak, idegesített, hogy minden nap ugyanazokat a kérdéseket tették fel – mégis, amit tőlük tanultam, az a mai napig elkísér.

Furcsa mozdulataik, torzabb arcvonásaik elsőre gyakran taszítónak tűnnek – nem akarunk közel menni hozzájuk, nem akarjuk megérinteni őket. A velük eltöltött idő során azonban minden torz vonás és minden furcsa mozdulat megszelídült. Megértettem, hogy ugyan a fogyatékosságuk a szembetűnő, a látványos, sok tekintetben mégis egészségesebbek nálunk. Őket nem érdeklik a társadalmi elvárások, nem félnek kimutatni a szeretetüket, nem szégyellnek bocsánatot kérni. Érzelmeik megélésében sokkal szabadabbak, mint mi, „egészségesek”.

Szeretni és szeretve lenni vágynak, ahogy mi is, ám velünk ellentétben ők ezt nem félnek kifejezni.

Kezdettől fogva a teljes valómra mondtak igent. Nem volt fontos, honnan jöttem, milyen nyelvet beszélek, milyen a társadalmi státuszom, szép vagyok, vagy sem. Örültek, hogy jöttem, hogy barátok lehetünk. A kérdés csak az volt, hogy el tudom-e őket fogadni, és tudom-e őket szeretni, minden “nehézségük” ellenére.

Kiállom-e a szeretet próbáját?

Szeretni tanultam tőlük – megtanultam, hogy a szeretet lehet tudatos döntés. Hogy minden nap újra és újra mondhatok igent arra, aki mellettem van, még akkor is, ha néha az őrületbe kerget. Megtanultam, hogy az emberi lélek mennyire szomjúhozik a szeretetre, és hogy így vagyok ezzel én is, hiába nem mutatom ki. Megtanultam, hogy jelen lenni egymás életében – akár rövid ideig is – nagy ajándék: minden kapcsolatomért hálás lehetek.

És lényegében a végén más úgysem számít, mint ott, a Bárkában. Nem azt kérdezik majd, milyen eredményeket értem el, hány diplomám van, hanem azt kérdezik, hogy tudtam-e szeretni.

Asztalos Katalin