Az egyház megújulása ti vagytok – köszönjük a gondolataitokat!

Különkiadással jelentkezik Komment-tár rovatunk: Hodász András nemrég közös gondolkodásra hívta az olvasókat, most a felvetése kapcsán érkezett visszajelzésekre reagál.

A Komment-tár-sorozat küldetése, hogy rendszeresen merítsünk az olvasói reakciók bőséges terméséből, újraolvassuk az esetleg szem elől tévesztett vagy elfeledett észrevételeket.

Nem a legjobb hozzászólásokat gyűjtjük egybe, és szerkesztjük cikké, nem is azokat, amelyekkel leginkább egyetértünk – a válogatás célja továbbra is a közös gondolkodás, a párbeszéd támogatása.

Hozzászólni ér, sőt nagyon örülünk minden építő megjegyzésnek!

Mint az várható volt, olvasóinkat megmozgatta az Egyház válságáról öt pontban értekező cikkem. Már akkor is írtam, hogy nincs nálam a bölcsek köve, a felvetéseket vitaindítónak szántam, és lehetősége van bárkinek hozzátenni a saját szempontjait, vagy éppen cáfolni az enyémeket. A legfontosabb megállapítás talán az lehet, hogy bár rengeteg komment érkezett mindkét irányból – kiegészítő és ellenkező hozzászólás is –, lényegében

senki nem kérdőjelezte meg, hogy olyan helyzetben van most Krisztus Egyháza, amiben megújulásra van szükség.

Álljon itt néhány reakció, tematikus csokorba szedve!

Voltak, akiket megérintett, elgondolkodtatott, sőt továbbgondolásra késztetett a cikk.

“Ez az öt pont szerintem még csak a felszínt kapargatja. Tünetei valaminek, de a probléma mélyebben van. Például tegyünk fel pár kérdést: Milyen tulajdonságai vannak annak a hívőnek, amilyenné a lelkipásztor formálni akarja a híveit? Mit jelent a lelkipásztorkodásban a nemcselekvő cselekvés? Szárazság esetén az számít-e, hány kút van, vagy az, hogy milyen mélyek? A pap csak “dolgozik” az Eukarisztiával, vagy szemlélődik-e a jelenlétében? Technikailag helyesen akarunk kommunikálni, vagy keressük a csendben az Igét?”

“Bizony nagy hiba, hogy nincsenek jó közösségek. Az emberek megosztottak. Egymást kibeszélik, rosszindulatúan elítélik, nem fognak össze, és nem kíváncsiak a másik életére. Nincsenek olyan atyák, akik összefognák a híveket, hogy boldog keresztényeknek érezhetnék magukat.”

“Nagyon jó gondolatok. Számomra e fentiek mellett, a nyitott templomok lennének hívogatóak. Tudom technikailag is nehéz megoldani, védeni a fosztogatásoktól, de sokunknak a zárt ajtók tapasztalata elmulasztja a betérés, csendesség lehetőségét. Hány régi vallomás írta le, hogy “éppen betérőként” élte meg megtérését.”

A nyitott templom valóban jó lenne, nem is lehetetlen, de mind technikailag, mind anyagilag nehézkes megoldani. Nem csak arról van szó, hogy mit lophatnak el rossz szándékú emberek, sokkal inkább a rongálás, a megszentségtelenítés veszélye tart vissza sok plébánost ettől. Az ideális az lenne, hogy a plébánia foglalkoztat egy teremőrt, aki egész nap ott van (ez nagyon sok perselypénzt jelent), vagy a kevésbé hatékony, ámde kevésbé költséges riasztórendszer is megoldás lehet.

A következő hozzászóló talán nálam is sötétebben látja a helyzetet:

“Örülök Hodász atya írásának. Valóban válságban az egyház, recsegve-ropogva működik. Kezdjük ott, hogyha egy férfi elvégzi a szemináriumot, még nem lesz automatikusan lelki atya, sem jó pásztor. Akkor sem, ha doktorátusa van. A legtöbb atya teljesen alkalmatlan. A legfontosabb tulajdonság az empátia. Ha az nincs, akkor hiába zengedeznek a Szeretet Himnuszról. A klerikusok legnagyobb bűne, hogy felsőbbrendű embereknek képzelik magukat, osztják az észt a pulpitus mellől, de egy egyszerű kérdésre sem tudnak válaszolni. Olyan tulajdonságaik vannak, mint a farizeusoknak. Pontosan, éppenhogy farizeusok. Álszentek, képmutatók. Az egyház nekik sokszor karrier lehetőség. A püspököket mindig hosszú ideje szolgáló plébánosokból kellene kiválasztani.

Nincs a püspököknek megfelelő tanácsadók. Csupa rossz tanácsadókkal veszik körül magukat, meghozva így a lehető legrosszabb döntéseket. Ne hivatalnok papjaink legyenek, akik ülnek a bagolyváraikban, és nem is tudják, mi folyik körülöttük.

A bólogató, meg tapsikoló udvartartást szeretik maguk körül. Hodász atya sokkal többre hivatott. Lehet, hogy liberális, de több a szív benne mint más 15 atyában együttvéve. Én őt tenném püspöki pozícióba, és nem a halvérű hüllő tekintetű hivatalnokokat. Ennyi.”

Belőlem nem lesz püspök, arra végképp teljesen alkalmatlan vagyok. 🙂 A pap sokkal inkább a hívekkel foglalkozik, hitoktat, szentségeket szolgáltat ki. Egy jó püspöknek jó szervezőnek, jó vezetőnek, jó gazdasági szakembernek, jó diplomatának kell lennie. Én egyik sem vagyok.

Nem kevesen vették komolyan a felhívást, és leírták saját öt pontjukat.

“Elég egyszerű az én 5 pontom, igazából az én drága jó András atyánktól tanultam. 1. Szeretet 2. Elfogadás 3. Emberi bánásmód 4. Tiszta liturgia 5. Nyitott plébánia (…)”

“Saját és szubjektív 5 pontom, amiben keveredik a vallásom és az egyházam kritikája, de úgy gondolom, hogy összetartozik:
1. Aránytalanul nagy bűnfókusz. Harcolunk a bűn ellen, van bűnbánatunk, gyónunk, böjtölünk, annak ellenére, hogy mi egy megváltott emberiség vagyunk. Keveset foglalkozunk azzal, hogy hogy kell szeretni, megbocsátani.
2. Szentségszolgáltató Egyház. Általános jelenségként azt vettem észre, hogy egy papnak sokszor csak arra van kapacitása, hogy misézzen, temessen, és a tartalmi pasztoráció elmarad.
3. Klérikus gőg, hogy a Papság a hívek és az Isten közötti lépcsőfok.

Néha az a benyomásom, mintha az Egyháznak nyűgje lenne a hívek, mert azokkal csak a munka és a baj van.

4. Uniformizált hit. Egy óriás Egyház nehezen tud személyes lenni. A hívek viszont mind különbözőek, akiket az Egyháztól személytelen, néha sok száz évvel ezelőtt elkészített élmények érik. Erre nehezen tudnak válaszolni, mert a válasznak is csak egyetlen, előre elkészített “módja” áll a rendelkezésükre. Nagy szerencse kell, hogy ebbe egy hívő belepasszoljon.
5. Absztrakt Egyház, aki a teológiában otthon van, de nem tudta/akarta megismerni azt az embert, akinek az üdvözítése az egyetlen feladata. Hallottam olyan papról, aki pszichológushoz jár a mentális problémái miatt.”

Ezek a pontok kifejezetten izgalmasak:

“(…) 1. Nagyon hiányzik a történelmi egyházak között a tényleges ökumené, a „legyetek egy” parancs megvalósítása, amelyben a feloldhatatlan ellentétek helyett arra a valóságra koncentrálunk, amelyik összeköt minket. Az ellentétek ítéletét pedig Istenre bízzuk.
2. A mai egyházban (mindegy, hogy a magyart vagy a világegyházat szemléljük) széthúzás van a papok között. Visszatetsző az egymásnak való üzengetés, beszólogatás, és sajnos egyes papok megnyilatkozásai is döbbenetet és szomorúságot okoznak. Jó lenne, ha az egységet maguk között kezdenék megvalósítani.
3. Magyarországon hagytuk szitokszóvá degradálni a kereszténységet. Hagytuk, hogy magát keresztény értelmiségiként aposztrofálók beszéljenek, tanítsanak, hozzászóljanak, véleményt fogalmazzanak meg, bírálva és sértegetve másokat, téves tanokat hirdetve a maguk svédasztaláról. Ezért – ahogy én látom – az érzékenyebb hívők inkább visszavonultak, csöndben vannak.
4. Elkezdtük szégyellni a Bibliát.
5. Nem imádkozunk. Nem imádkozunk, hiszen itt van nekünk a pszichológia, az mindent (is) jobban tud, bálvánnyá emeljük. Az öreg nénik és bácsik ügye az ima. Még jó, hogy vannak ők nekünk, megmentik az egyházat. (…)”

Sokan a lelki megújulásra helyeznék a hangsúlyt:

“Böjtölni szerdán és pénteken. A kenyér és víz jelenti a böjtöt és nem lehet kiegészíteni más jó cselekedettel, mert az természetes, ha jót teszel. A böjt gyümölcse az imádság. Ha imádkozol, sok mindent megértesz. Amit megértettél, azt magadévá kell tenni, és mindjárt más ember lettél. (…)”

“A felsoroltakból egyetlenegy pont megvalósulására lenne csak szükség: a hitelesség, vagy más szóval megtérés.

Ha a papok (és hívek is) őszintén, tiszta szívükből szeretnék Jézust, és a tetteik is ezt tükröznék, akkor minden más probléma megoldódna…”

A Szemlélek néhány hónapja felmérést is készített a politika és a vallás kapcsolatáról – a téma természetesen most is több kommentben előkerült:

“Ki a (párt)politikával az Egyházból! Az a püspök! vagy áldozópap, aki egy pártot, ill. pártszövetséget támogat, az a Diabolosznak (megosztó, szétszóró) dolgozik. Valóban tömegek hiszik el a melldöngetőknek, hogy ők a kereszténység letéteményesei, de bizony sokan vannak, akik komolyan veszik, hogy “Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21.24-27) Így ahelyett, hogy egy hívő közösség lenne, különböző pártkötődésűek vizsgálgatják egymást, elhatárolódva a másiktól.”

“Az egyház ne politizáljon, legyen pártsemleges, és legyen bűnmentes, példamutató, adakozó.”

És nem maradhat el az örök téma: a cölibátus.

“Minden ép személyiségű embernek a családalapitás a célja, ezért létezhetünk. A katolikus papi nőtlenség megszüntetése a legfontosabb reform. Gyanús szexuális identitásúvá teszi a papságot a nőtlenség.”

Ezzel kapcsolatban már sokszor leírtam a véleményem: jogos felvetés, beszéljünk róla, de ne tekintsünk úgy a cölibátus eltörlésére, mint valami minden problémát megoldó lépésre, mert akkor becsapjuk magunkat. Cikkemben nem véletlenül nem kapott helyet a cölibátus, ellenben öt másik súlyos válságtényező igen.

És a másik forró téma: a liturgikus zene.

“Tudom, nem ez a legfontosabb, de

olyan jó lenne modernebb, maibb dalokat énekelni a templomban, egyre nehezebben viselem ezeket a 100 éves, lassú és régies szövegű énekeket,

szerintem ebben (sem) változott semmi gyerekkorom óta.”

Voltak, akik vitatkoztak a megállapításaimmal – őket is hallgassuk meg! Természetesen a személyeskedő kommenteket most nem idézzük: egy vitában az érvek visznek előre, nem a másik személyének támadása.

“Egy dolog, amit sürgősen meg kellene tennünk az egyházakkal: amíg bizonyítani nem tudják, amit tanítanak, betiltani a működésüket.”

Szívesen bizonyítom az Egyház tanításait, ha előbb meg tudunk egyezni a hozzászólóval, hogy mi számít hiteles bizonyításnak. A teológia megállapításai ugyanis nem a természettudományok, hanem a filozófiatudomány területére tartoznak, így természettudományos bizonyítéknak nincs sok értelme. Ha pedig azt állítjuk, hogy csak a természettudományos, empirikus bizonyítás a hiteles és egyedül elfogadható, akkor előbb ezt az állítást kellene bizonyítanunk.

“A kommentek alapján csak megerősödött bennem a gondolat: Talán jó papoknak – amilyennek Önt is tartottam – nem kéne ilyen cikkeket írogatni…. ennyi idő alatt több embert is meg lehet gyóntatni, illetve felkészülni a szentségek hiteles kiszolgáltatására. “

A kommentelőnek azt tudom mondani, hogy bár fontos a gyóntatás, a szentségek hiteles kiszolgáltatása, az ilyen cikkek írogatása hozhat változást a nagy egyházban. Elindíthat párbeszédet, reformfolyamatokat. Szóval igenis szükség van erre is (de azért gyóntatok is!).

“Sajnos ezzel az állítással sem tudok egyetérteni: “Egy plébánia élete tökéletesen megfelelő azoknak, akik már a templom kapuján belül vannak..” – a templom “kapuján belül” vagyok, mégsem érzem, hogy otthon vagyok az Egyházban, hogy “kellek” valamire (az önkéntes templomtakarításon kívül).”

“Nem gondolom helytállónak azt a megállapítást, hogy „Egy plébánia élete tökéletesen megfelelő azoknak, akik már a templom kapuján belül vannak”. Ha így lenne, nem csökkenne sok helyen a templombajárók, vagy az egyházat is elhagyók száma.

A „Hitelesség válsága” véleményem szerint nem a jézusi tanítás válságát jelenti, hanem az azt hirdető papoknak az ezzel ellentétes magatartását „privát emberként”,

vagy az evangélium saját szájízük szerinti félremagyarázását a prédikációban.
Amíg az egyházon belül nincs „rend”, ne várjanak új híveket.”

Bárcsak komolyan vennénk ezeket a kommenteket! Nagyon fontos! Talán még több párbeszédre, odafigyelésre, meghallgatásra lenne szükség kölcsönösen a papok és a hívek részéről. Rengeteg probléma megoldódna vagy enyhülne, már attól, ha csak ki tudnánk mondani.

És a végére jöjjön a kedvenc kommentem, szerzőjének innen küldök egy szívecskét:

“Tucatpap vagyok,” :-)))) KIVÁLASZTOTT VAGY !!!!”

Köszönöm!

András atya

Isten fogadott gyermeke, pap, ember, szenvedélyes igazság-kereső.