Renátó atyát nem kell bemutatnunk: előadásait, podcastjeit ezrek hallgatják, lelkinapok és táborok népszerű vendége. Életéről, hitéről, tanításáról kérdeztük, és arról, hogy hogyan került a karmelita rend kötelékéből a Kaposvári Egyházmegye egyik plébániájára.
– Népszerű előadó vagy, az ország legismertebb karmelita szerzetese, és most a hírek szerint mégis valahol a határ közelében vagy plébános. Mi történt?
– Köszönöm a felminősítést, mert – mondhatnám, hogy hála a Jóistennek, de – plébános nem vagyok: kisegítő lelkészként szolgálok. Aki ismeri a katolikus hierarchiát, az tudja, hogy ez a hierarchia legalja, és én ezzel jelen pillanatban tökéletesen elégedett vagyok. Azt hiszem, a történetből annyi mindenképp elmondható, hogy 2021 novemberében kényszerűen el kellett hagynom a karmelita rendet.
– Ez azt jelenti, hogy nem te szeretted volna elhagyni?
– A közösségi körülmények hatására kellett eljönnöm, nem egészen saját döntésből, bár a végső szót nekem kellett kimondanom. Így kerültem Homokkomáromba, Nagykanizsa mellé. Azért oda, mert ott van a Nyolc Boldogság Közösség, akikkel én már hosszú évek óta jóban vagyok, és mivel a karmelita rend elhagyása után nem nagyon volt hova mennem, ezért őket kérdeztem, hogy befogadnának-e egy időre. Aztán egy nagyon érdekes véletlen folytán a kaposvári püspök atya, Varga László meghallotta, hogy az ő egyházmegyéjében vagyok, és örömmel felajánlotta, hogy felvesz, és kisegítő lelkészként Homokkomáromba helyez, hogy ott a rendem elhagyásának nehézségeit túl tudjam élni, talpra tudjak állni, újra tudjak kezdeni. Ezért alakult végül így. Nagyon sokat segített nekem az elmúlt másfél évben a falusi csend, a nővérek, és a Nyolc Boldogság Közösség szeretete és befogadása, Püspök atya támogatása, a nagykanizsai Jézus Szíve Plébánia plébánosának és káplánjának támogatása, akikhez én egyébként jogilag tartozom, meg ahova bejárok misézni most is, hetente kétszer. Az elmúlt időszak nagyon sokat segített abban, hogy lezárjam az életemnek egy bizonyos szakaszát, és neki tudjak lendülni annak, ami most előttem áll.
– Azért elég éles váltás a szerzetesi közösség után egy plébánia. Hogy élted ezt meg?
– Eleinte elég volt nekem, hogy olyan helyen vagyok, ahol nem érnek fájdalmak, ahol nem ér bántalmazás. A plébániát úgy éltem meg, mint egy menekültszállást, ahova egy háború sújtotta országból eljövök, és örülök, hogy nem lőnek, és nem nézem, hogy mennyire komfortosak a körülmények, mert egyelőre örülök, hogy élek. Most, másfél év után már egyre kimondottabban érzem, hogy ez a plébániai közeg talán nem mindenben az én világom. Igazából megvallva sosem volt a lelkipásztorkodás közel a szívemhez. Szerzetesként pappá szenteltek, az egy dolog. Nem is volt ez soha ellenemre, de ha visszanézek, akkor én szerzetesként is minimális lelkipásztori munkát láttam el – lehetett volna többet, de én magam sosem akartam. Most meg érzek egy kis nehézséget, hogy jobban a lelkipásztori dolgokról szól az életem. Tehát nagyon nagy váltás volt: a túléléshez, az újjászületéshez paradicsomi állapot és maga a tökéletesség, a hosszú táv kapcsán viszont van bennem egy útkeresés. Érdekes, hogy a noviciátusban a Renátó nevet választottam – amit aztán felvettem a személyi igazolványomba is –, ugyanis újjászületettet jelent: most is egy újjászületési folyamatban vagyok benne, valahol a szülőcsatorna közepén.
– Ahogy te is mondtad, hogy nem annyira lelkipásztori, klasszikus plébánosi szolgálat a tiéd, úgy én is azt tapasztalom, hogy ha mondjuk beírom a nevedet a Youtube-ra, akkor rengeteg előadást dob fel, ahol nagy termekben, sok ember előtt beszélsz. Téged szeretnek! Szeretnek hallgatni, mondhatni sztárelőadó vagy. Korábban is hallgattam tőled sok mindent, és ha meg kellene fogalmazni, hogy mi jellemző rád előadóként, a formabontó megfogalmazásokat emelném ki. Vannak nagyon jó témáid, és a témáiddal kapcsolatban nagyon meghökkentő mondatokat tudsz mondani. Miért szereted ezeket? Sok pap úgy ad elő, hogy szinte szó szerint a katekizmust ismétlik. Tőled meg nem ezt halljuk. Direkt keresed a botrányt?
– Nagyon jó kérdés, mert igazából az, hogy én úgy fogalmazok meg dolgokat, ahogy, az sohasem volt tudatos döntés a részemről, sohasem volt egy kommunikációs stratégia tudatos választása. Sokkal inkább valami olyasmi ez, ami abszolút én vagyok, ami nagyon belülről jön.
Sosem féltem attól, hogy sajátos módon közelítsek meg bizonyos keresztény, teológiai vagy spiritualitásbeli témákat.
Bár egyébként én az élet több területén nem tartom magam egy túlságosan bátor embernek, ezen a területen soha nem volt bennem aggály.
– Sosem lett ebből baj? Nem kerültél emiatt az inkvizíció látókörébe?
– Dehogynem.
– Fel is jelentettek az elöljáródnál?
– Ezek megtörténtek már, ezeken részben túl vagyok, részben most is zajló folyamatok. Tudom, hogy vannak személyek, akik nagyon konkrétan ellene vannak annak a látásmódnak, amit én képviselek. Azt gondolják, hogy ezzel a látásmóddal rosszat teszek az embereknek, felkavarom a lelkivilágukat, megbotránkoztatom őket, eltávolítom őket az igaz hittől vagy az igaz Istentől. Kezdetben nagyon fájt, hogy miért nincs közvetlen kommunikáció, miért nem keresnek meg és ülnek le velem egy kávé vagy sör mellé megbeszélni a nézetkülönbségeinket, düh és személyeskedés nélkül.
– Nem kerestek meg a kritikusaid?
– Egyetlen egy ilyen beszélgetésem volt valakivel, aki nagyon ellene van annak, amit csinálok. Egy lelkigyakorlat szerveződött volna, amire ez az illető azt mondta, hogy ha engem hívnak meg előadónak, akkor ő közbe fog lépni. A lelkigyakorlat szervezője megkért minket, hogy üljünk le, és beszélgessünk erről, de sajnos ez nem sok gyümölcsöt hozott, mert éreztem, hogy ő nem elvekkel háborúzik, és nem is ellenem háborúzik, hanem egy másik háborúja van, valószínűleg önmagával. Én ebben nem tudok kardot rántani, és nem is kell, mert nem teológiai elvek voltak a beszélgetés központjában, hanem ennél sokkal mélyebb kérdések.
– Milyen mélyebb kérdések lehetnek a teológiai elveknél?
– Szerintem az az ősi félelem, hogy az ember legjobban attól fél, hogy elveszíti, amit eddig biztosnak gondolt.
A bizonytalanságtól való félelem, kikerülni a komfortzónából, elméleti, teológiai vagy bármilyen komfortzónából, megnyílni arra, hogy megváltoztassam a gondolataimat valamiről, elismerni, hogy nem mindenben gondolkodtam eddig jól. Ez az ember legnagyobb félelme és szorongása.
Főleg azoknak, akik mondjuk sokat tanultak, akiknek sok teológia van a fejében, nekik még nagyobb a kísértésük, hogy azt gondolják, ők tudják ezeket a témákat, és ha éri őket egy olyan hatás, egy olyan megközelítési mód, ami felkavarja az eddig biztosnak gondolt elképzelésüket, akkor ott két út nyílhat. Az egyik, hogy elgondolkodnak ezen, befogadják, és alázattal felülírják a gondolataikat, ha úgy érzik, hogy ez a helyes. A másik az agresszió. Ha ugyanis nem akarnak változni, ha nem akarják felülírni a gondolataikat, de mégis valahol a gyomrukban érzik, hogy felkavartak mindent, amit eddig igaznak gondoltak, és nem vállalják az ezzel való szembesülés feszültségét, akkor össze kell törni azt a tükröt, ami szembesítette őket önmagukkal. Ilyenkor jön a spirituális vagy a verbális agresszió.
– A katolikus egyház a külső szemlélő számára elsősorban dogmákból áll. Nem véletlenül használtam az inkvizíció szót az előbb. Hogyan lehet ebben a közegben nyitottnak lenni új felfedezésekre, megfogalmazásokra, és arra, hogy hagyjuk változni a véleményünket?
– Itt van egy szintváltás, ami nekem nagyon fontos a tanításomban, meg szerintem ez a kereszténység szívénél is ott van, hogy az elménkből lemegyünk a szívünkbe. Elméleti tudásból megyünk a tapasztalat világába. Az, hogy csak az a fontos, hogy betartsuk a törvényt, a szabályokat, és higgyük a dogmákat, továbbra is csupán az elme munkája lehet, és csupán egy elméleti jellegű tevékenység. Elhinni egy dogmát, ahhoz körülbelül ugyanannyi kell, mint hogy én a csillagászoknak elhiggyem, hogy az univerzum 13,8 milliárd éves. Van egy tétel, amit nem tudok bizonyítani, csak mások mondták, akik nekem hitelesek, ezért elhiszem. A katolikus dogmákhoz is lehet így hozzáállni, mert van egy dogma, én azt nem tudom bebizonyítani, de mások azt mondták, hogy higgyem el, ezért odateszem az ikszemet a kockába, hogy én ezt hiszem. De ha ez csupán az elmémben van, akkor nem fog tőle az életem átalakulni. A következő lépés, hogy bár helyes dogmatikai információk vannak a fejemben, azoknak le kell szállniuk a szívembe, azaz át kell írni tapasztalattá.
Tapasztalatból tudni, hogy Isten Szentháromság, ég és föld ahhoz képest, hogy a hitvallásban elmondom. Elméleti tételeket hinni, és tartani hozzá magam tapasztalat nélkül – az egy boldogtalan kereszténység. Ezek a keresztények csodálkoznak, hogy nem más az életük a nem hívőkhöz képest, sőt a nem hívők miért körözik le őket sok dologban. Ők csupán fejben hívők, és persze a fejből megélt hit előnye, hogy tökéletesen biztonságos: megkímélhetem magam a sötét oldalammal való szembenézéstől, megkímélhetem magam az önismereti munkától, mindentől megkímélhetem magam, mert csupán annyi a dolgom, hogy elméletileg tudnom kell, mi az, ami fekete, mi az, ami fehér, ki van kint, ki van bent, mi igaz, mi nem. Az ilyen hit megvéd a változástól, a szembenézéstől – mindentől megvéd és ezért népszerű. Egyébként ez nem új dolog, már az írástudók és a farizeusok is így éltek. Jézus mind a kettőre azt mondja, hogy ha nem múljátok felül őket, nem mentek be a mennyek országába, mivel a mennyország az nem csupán a halálunk után ránk váró világ, hanem az a belső jelenlét, amit Jézus úgy mond, hogy én bennetek vagyok, ez a mennyek országa. Nem tudjuk a szív világát, a tapasztalat világát megközelíteni, ha nem múljuk felül az elmevallásosságot, a dogmatikai fekete-fehér gondolkodást, és a csinálós vallásosságot. Az elmevallásosság nemcsak magamtól véd meg, hanem a másik embertől, a meghitt kapcsolódástól is. Ugyanis nem kell szembenéznem azzal, aki nem úgy gondolkodik, mint én, mert az elveim alapján azt mondhatom, hogy ő a pálya szélén, kívül van, nem jöhet be és kész. De ami a legszörnyűbb: megvéd a szerető Istennel való kapcsolattól is, mert ezzel a szerető Istennel, amennyire boldogító együtt élni, olyannyira felkavaró is, mert ő még a saját maga által kreált határait is átlépi. Mindent átlép, mindent felhasznál, ha kell, hogy közvetítse a szeretetét és a jelenlétét. Ez is sarkos megfogalmazásnak tűnhet, de vállalom: Istennek fontosabb, hogy kapcsolódjon a teremtményeihez, mint hogy a teremtményei milyen kódrendszernek hívják ezt a kapcsolatot. Mondhatnám azt is, hogy Istennek fontosabb a szeretet, mint az igazság. Igazság alatt egy bizonyos kód- és szimbólumrendszert értünk annak leírására, hogy mi van Isten és ember között. Én továbbra is a keresztény kódrendszert tartom az enyémnek, és azt tartom igaznak, de nálam nem kizárja az összes többit, hanem valahogy magába integrálja, mert Istennek végső soron az a legfontosabb, hogy kapcsolódni tudjon hozzánk, és ennek érdekében mindent felhasznál. És nem csak kapcsolódni akar, hanem azt akarja, hogy ez a kapcsolat vele fejlődjön, és ez néha kiborítóan nehéz. Azt szoktam mondani, hogy Isten énekelhetné nekünk, hogy “énmellettem elaludni nem lehet”, mert állandó kihívások vannak benne: ami tegnap működött, ma már, lehet, nem működik.
Ez olyan, mint egy szeretetkapcsolat ember és ember között. Szakaszok vannak, fejlődés van. Aki nem vállalja ezt a fejlődést, mert a fejlődés szembesíti a saját sötét oldalával, annak könnyű menekülési útvonal az elméleti vallásosság. Ennél viszont a vallástalan bűnös élet is jobb,
mert Jézus azt mondta, hogy az utcanők és a vámosok megelőznek benneteket a mennyek országában. Ők legalább nem menekülnek a dogmatizmus elméleti világába, ezért lehet, hogy jobban a szívüknél vannak, mert teljesen össze van törve az életük, még ha nem is tudnak róla. Akkor ezen a résen, ezen a törésen keresztül Isten sokkal könnyebben eléri az utcanőt és a vámost, mint a farizeust vagy az írástudót. Ez azért megint egy evangéliumi dolog, azt gondolom.
– Mindaz, amit mondtál, elvezet minket a másik kedvenc témádhoz, az istenképhez. Rengeteg előadásod van a neten erről. Azt mondod, hogy sokan nem tudnak bensőséges kapcsolatban lenni Istennel, mert egy hideg, ítélkező, távolságtartó Istennel nem lehet bensőséges kapcsolatba kerülni. Az jött fel bennem most kérdésként, hogy hogyan látod, miért ment ennyire félre az istenképünk, hol rontottuk el, vagy a világ hol rontott el minket? Miért ilyen rossz az istenképünk?
– Röviden ezt nehéz megfogalmazni. Az érzelmi jellegű istenkép alapja az embernek a saját szüleivel megélt kapcsolata, illetve mindazok, akik a gyermekkorban közel álltak hozzá. Ezek tudják befolyásolni leginkább a gyermek istenképének negativitását, pozitivitását, ez általában mindenkiben keveredik. Azt hiszem, hogy itt van a dolog elrontva, de nem is csak egy pontban. Az ember törékeny, és ez a törékenység az emberiséggel egyidős. Nem szeretem azt a kifejezést, hogy bűnös emberi lény. A törékenységből fakad, hogy a szeretetet nem ott keresem, ahol van, és akkor ez lehet a bűn definíciója. A Teremtés könyve szerint kezdettől fogva így van. És most ne menjünk bele abba, hogy a gyümölcs megevése előtt vagy után, hiszen volt az emberiségnek egy nem törékeny időszaka – ez a történet szerintem nem arról szól, hogy mi volt akkor, hanem hogy mi a jelen. Az a jelen, hogy az emberi lény ilyen: törékenyek vagyunk, és kívül keressük azt, amit belül kéne keresnünk, mert nem találjuk a forrást, és kiűzetve érezzük magunkat az édenkertből, ami a belső világunk, és azt érezzük, hogy kívül vagyunk rajta. Ami egyébként a legnagyobb illúzió, mert nem vagyunk kívül rajta, hanem a kezdettől fogva benne vagyunk, csak elhittük, hogy kívül vagyunk. A gonosz lelkek megpróbálják elhitetni velünk, hogy szeparálva vagyunk az édenkertünktől, Isten jelenlététől. Soha nem voltunk szeparálva tőle, csak azt hittük, hogy szeparálva vagyunk tőle. Az ébredés az, hogy visszatérünk abba, amiben mindig is voltunk. Avilai Teréznél a belső várkastély nem az, hogy beköltözöl, hanem hogy rájössz, hogy mindig is benne voltál, kezdettől fogva, a Szentháromság kezdettől fogva benned van, csak eddig azt hitted, hogy nincs. Mivel az emberi lény ezt a belső teljességet nem belül keresi, hanem kívül, emiatt törékenyek vagyunk, és ez a törékenység megnyilvánul az apai és anyai szeretet törékenységében, és ez formálja az emberi lény istenképét leginkább, ezt hozzuk magunkkal, és ez a küzdelem az emberiséggel egyidős. Ehhez még hozzájön, hogy azok, akik tanítanak, sokszor már egy sérült apa-anya kapcsolatból jönnek, és negatívabb jellegű istenképpel rendelkeznek. Az a teológia, amit megalkotnak, az a szöveghasználat, akár egy prédikáció, amit alkalmaznak, ezt tudja csak tükrözni, mivel nem tudunk olyat továbbadni, amink nincs. Abban pedig meg fog nyilvánulni az értelmi jellegű istenkép negativitása. Hadd mondjak egy példát! Az én előadásaimból például a legtöbben nehezen nyelik le, hogy az isteni szeretet ingyenes, semmit sem kell tenni érte, és Jézus sem azért halt meg, hogy kifizesse értünk a szeretet árát a kereszten. Ha így lenne, akkor én most abbahagynám a kereszténységet, mert akkor ez egy horror Atya. Mert milyen Atya az, aki a fiának halála árán mondja azt, hogy akkor én most megbocsátok, és szeretem az emberiséget? Szerintem ez egy borzadályos istenkép. Viszont azoknak, akiknek kevés tapasztalatuk van az ingyenes emberi szeretetről, kevés tapasztalatuk van az olyan elfogadottságról, hogy gyermekkorukban a feltétel nélküli szeretet óceánjában úszhattak legalább valameddig – és ez nem azt jelenti, hogy a szülők ne mondták volna azt egyes tetteikre, hogy nem jó, de a személyük, a lényük, a személyiségük magja totálisan szeretve volt –, azoknak ez elfogadható istenkép lehet. Ez az, ami miatt nekem az ingyenesen szerető istenképpel rendelkezni szintén nem érdem, hanem hozom magammal, és megértem, hogy akinek nem ilyen istenképe van, aki nem tud mit kezdeni az ingyenességgel, mert az egész életében családtagjainak, szüleinek kellett megfelelnie, fizetnie kellett, jónak kellett lennie ahhoz, hogy megkapja a szeretetet, az persze, hogy Isten képére ezt fogja rávetíteni. És ha egy ilyen embernek azt mondjuk, hogy Isten szeretete ingyenes, az a legnagyobb fenyegetés számára, ráadásul befogadhatatlan, nem tud szembenézni vele, hacsak el nem kezd egy olyan utat, ahol a régi istenképe összetörik, feldolgozza a szüleivel való kapcsolatát, megnyílik egy teljesen új Istenre, és egy új önismereti úton elkezd járni. Akkor nagyon is meg tud nyílni – de a kettő közt ott a halál, ott a spirituális meghalás, ott a sötét éjszaka, a sivatag, a krízis. Szerintem ez az emberiséggel egyidős nehézség.
– Viszont van Biblia és van egyház, kétezer éve tanítunk. Mégsem állította ez helyre az istenképünket? Hogyan van ez?
– Ha az Ószövetséget az ember a kezébe veszi, és mögé nézés nélkül, és jó spirituális kulcsok nélkül olvassa, akkor csak sérül az istenképe. Sok keresztény azt mondja, hogy nem tud mit kezdeni az Ószövetséggel, és X atya erre azt mondja neki, hogy ne tessék ezt olvasni, mert mi keresztények vagyunk, elég nekünk az Újszövetség, de tudjuk, hogy az sosem volt az egyház véleménye, hogy ki kell dobni az Ószövetséget, mert integráns része az egésznek. Viszont az Ószövetség tele van olyan képekkel, amikre ha most ránézünk, egy véghetetlenül kétarcú, ijesztő Istent prezentálnak, aki azt mondja konkrétan, hogy ha jó vagy, akkor megáldalak, ha rossz vagy, akkor megátkozlak. És ez rengetegszer fordul elő a Ószövetség lapjain. Persze rengeteg olyan gyöngyszem is van az Ószövetségben, ami már előrevetíti az Újszövetség tisztaságát: Énekek éneke, Ozeás jegyesi története, és a többi. Döbbenetesen sok a tiszta szeretetre utaló jel, de attól még van az Ószövetségben egy nagyon nagy tematika, amit ha úgy nyersen a kezünkbe veszünk, akkor az istenképromboló. Ehhez kell az a józanész-tudás, amit már hittanórán meg lehet tanítani a gyerekeknek, hogy a Szentírás az egy fejlődőben lévő sztori, aminek van egy vörös fonala. A fejlődés pedig tart az Ószövetségtől egészen az Újszövetség végéig, és mint minden történetben, ebben is vannak szakaszok, van benne fejlődés. És amikor egy ilyen torznak látszó istenképet látunk az Ószövetségben, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a sztori azon pontján, annak az írónak, aki háromezer évvel ezelőtt ezt leírta, ilyen volt az istenképe, mert nem tudott másból kiindulni, de folytassuk az olvasást, ahogy az ember folytat egy sorozatot, mert van végkifejlet, aminek fényében visszanézek az elejére, és nem biztos, hogy mindent szó szerint kell vennem, ami az elején volt. Én ezt tartom a Szentlélek inspirációjának, nem a betűket, hanem a történetnek eme vörös fonalát, amit én úgy hívok, hogy az istenkép fejlődéstörténete. Nyilván nem az a helyzet, hogy Isten változott. Az ember istenképe változik. A szerzők istenképe változik, és Jézusban jön el a totális tisztasága és teljessége, mivel ő az Atyával egylényegű Fiú. Ránézünk, objektíven látjuk, hogy milyen az Isten, és ennek fényében nézünk rá arra az előzménysztorira, ahogy ez az egész kialakul.
– Aztán Jézus kötelekből ostort fon, és megtisztítja a templomot.
– Abszolút szeretetből. Minden egyes cselekedete, ami abban az adott helyzetben haragnak vagy keménységnek tűnik, igenis a szeretet megnyilvánulása.
Jézus mindenki esetében megtalálja, hogy hogyan tudja a szeretetét kommunikálni.
A házasságtörő nőt fel kellett emelnie, a gőgös farizeust vissza kellett húznia, mert ha neki azt mondta volna, hogy nincs gond, minden rendben, akkor csak még jobban elszáll a gőg lufijával, mert úgyis tudja magáról, hogy szuper, és még a Mester is ezt mondja. Neki azt kell mondani, hogy viperák fajzata, gyere vissza a földre. De a házasságtörőnek nem kellett azt mondani, hogy utolsó bűnös, ő ezt tudta, össze is volt törve, ezért őt fel kellett emelni. Döbbenetes ez a jézusi szeretet! Amikor felforgatja az asztalokat, Jézus azért haragszik meg, hogy üzlet lett belőle, hogy a pénz, a hatalom összefonódik a vallással. Érdekes, hogy az összes többire, amire mi ma azt szoktuk mondani, hogy az az igazán rossz, aki ilyen életet él stb., na, Jézus ezekről egy szót se szól.
– Gyakorlatilag görbe tükröt mutatsz ezekkel a mondatokkal a jelenlegi magyar egyháznak, hiszen pont így működünk. Üldözzük az elváltakat, a melegeket, a bűnökben élőket, viszont amikor hatalomról, pénzről, pompáról van szó, akkor megengedők vagyunk.
– Pontosan így van! Én ezzel teljesen egyetértek. Tényleg meg kéne nézni, hogy a názáreti Jézus milyen helyzetekben vesztette el a türelmét, és mit kifogásolt ő igazán. És tényleg nem azt, amit mi ma nagyban kritizálni szoktunk. Azt hiszem, hogy
van egy ilyen feje tetejére állása az egyházi életnek, amit – egyszerűen megint csak szeretettel, de – ki kell mondani, amire gondolni kell, ami mellett nem mehetünk el.
– Indítottál egy podcastet Kontemplatívok címmel a jelenlétről, a kontemplációról, az elcsendesedésről. A 21. század első negyedében, amikor közhelyszámba megy, hogy nincs idő a fájdalomra, rohan a világ, a fájdalomcsillapítók egymással versenyeznek, hogy hány perc alatt mulasztják el a fájdalmat, amikor figyelmünk szétforgácsolódott, mert egyszerre három képernyő között cikázik a szemünk, nem szélmalomharc indítani egy sorozatot, ami arról szól, hogy jelen lenni, elcsendesedni, visszatalálni magunkhoz? Honnan jött az ötlet?
– 2020 őszén, amikor még nyakig benne voltunk a Covidban, nem lehetett élőben lelkigyakorlatokat és előadásokat tartani, be voltunk zárkózva, ezért többen is rákaptak erre az online platformra. Én abban az időszakban külföldön voltam, éppen Rómában tanultam, és a tanulmányaim mellett jött a gondolat, hogy szeretnék egy ilyet elkezdeni. Igazából régóta érett már valami bennem, de az ötlet, hogy podcast és maga a cím, egy pillanat alatt jött, nem is voltak más opcióim. Azt láttam, hogy ez a műfaj mennyire egyszerű, mennyire könnyű, egy kis munka kell hozzá, meg egy jó mikrofon és kész. Emellett régóta érett bennem, hogy szeretnék egy saját felületet, ami a saját fórumom, saját platformon. Nagyon sok előadásom van fent, de azokat mind mások tették fel. Szerettem volna egy olyat, ami az én hangom az éterben, hogy átadhassam a témákat, amiket fontosnak tartok.
– És hogy érzed ennyi idő után: megérte?
– A podcast műfaja azért nyűgözött le, mert olyan, mint egy bensőséges beszélgetés. Retorikailag sem használom azokat az elemeket, amiket egy prédikációban, nem emelem fel a hangom, nem kiabálok, mert egészen más egy közönségnek beszélni, mint egyetlen mikrofonnak, és odaképzelni azt a néhány hallgatót. Van ennek egy bensőséges jellege, hogy te meg én beszélgetünk témákról, még akkor is, ha fizikailag csak én beszélek. Ez is vonzott, ez is tetszett nekem. Itt most nem az van, hogy nagy erővel megmondom az igazságot, hanem együtt elmélkedünk ezen az éjszakai dj-s rádióhangomon. Valakit már önmagában ez bevihet a szemlélődésbe, sőt az alvásba is, ami egyáltalán nem baj, hiszen ez a podcast másodlagos célja, ha valakinek erre van szüksége. Emellett egészen egyszerűen inspirálónak tartottam, hogy azokat a témákat, amiket én fontosnak tartok, átadjam az embereknek. Nem is annyira azt néztem, hogy a mai világnak milyen igényei vannak erre, mert természetesen óriásiak.
– Miből gondolod? Nekem úgy tűnik, hogy jól megvan a mai kor embere ezzel az állandó rohanással.
– Ezzel párhuzamosan mégis kínzó maga a rohanás. Szerintem van a rohanó világ, és van a rohanó világ miatti kielégületlensége az emberi lénynek, azaz hogy ez még mindig nem elég, és hogy stresszes, fáradt, boldogtalan vagyok. Erre mondom azt, hogy van egy implicit igény a jelenlét megtalálására.
– Ez a jelenlét a boldogságunkhoz kell?
– Abszolút. Én nem is annyira a kontemplatív imatechnikát tanítanám, hanem azt a látásmódot, hogy
még ha rohansz is, még ha stresszes is vagy, akkor is belül hordozod a boldogság forrását.
A kontemplatív létstílus nem azt jelenti, hogy legyünk introvertáltabbak, legyünk csendesebbek. Benne van, hogy a fizikai csend, a leállás segít, de úgy gondolom, hogy a kontemplatív szemléletű élet nem az, hogy mennyi percet vagyok fizikailag csendben, hogy mennyit meditálok vagy imádkozom. Ezek nagyon fontos eszközök, de
a kontemplatív létmód célja az, hogy élem az életem, teszem a dolgom, és bármilyen munkavégzés, tevékenység, pihenés közepette vagyok, észlelem, érzékelem, hogy a forrás bennem van.
Mi, keresztények erre rámondjuk, hogy a jelen pillanat nekünk megegyezik Isten jelenlétével. Jézus azt mondja, hogy maradjatok bennem. Én bennetek vagyok, az nem kérdés, de hogy ti bennem vagytok-e, az bizony kérdés. Ezt a megmaradást fogalmazhatnám úgy is, hogy megmaradni a jelen pillanatban, kevesebbet agyalni és gondolkodni. Arra jövök egyre jobban rá, hogy nekünk, embereknek, lehet, nem is a rohanás a legnagyobb nehézségünk, hanem az agyalás, a gondolkodás, ami 90%-ban haszontalan és ismétlődő, olyan, mint a Facebook hírfolyam – hány százaléka hasznos annak? Azért addiktív ez az eszköz is, mert ami eddig a fejemben zajlott, azt most látom a kezemben is, szóval az emberiséggel egyidős ez a haszontalan hírfolyam. A kontemplatív létstílus arról szól, hogy ezt lecsendesítsük. Azt a jézusi kifejezést, hogy térjetek meg, hogy változtassátok meg a gondolkodásmódotokat, nem csak úgy értelmezem, hogy gondolkodj máshogy, hanem hogy
gondolkodj kevesebbet, ne gondolkodj akkor, amikor nem kell, mert a boldogtalanságunk 90%-a nem a helyzeteinkben vagy a fájdalmainkban van, hanem abban, hogy mit gondolunk róluk.
Abszolút túlgondoljuk ezeket. Ha megpróbáljuk lecsendesíteni a bensőnket, akkor visszatérünk a középpontunkba, a jelenbe, tulajdonképpen a Szentháromság belső jelenlétébe. Nem kell, hogy így hívjam, de megegyezik vele. Itt van bennem a boldogság forrása, bármit is teszek, bármit is csinálok, ezt megtalálhatom, és figyelmes lehetek erre az erőforrásra. Jézus erre mondta, hogy az élő víz folyamai törnek elő belőlünk, ami soha nem apad el. Hát itt van, és ehhez az kell, hogy ne gondolkodjak és rohanjak annyit, és fizikailag is legyek csendben. A kontemplatív létmódban tehát nincs semmi speciális – ellenkezőleg, a keresztény alaphelyzet lenne igazából, amit ha felfedezünk, akkor onnan kiindulva minden helyreáll. Szerintem Jézus erre mondta, hogy keressétek Isten országát, és annak igazságát, és a többi majd megadatik nektek.
– Meglehetősen lázadó dolog arról beszélni, hogy nincs technika, egy olyan világban, ahol mindenki gyorsan elsajátítható technikákat keres. Hogy őrzöd meg a lelkesedésedet, hogy az árral szemben ússz tovább?
– Egyébként van benne technikai rész. Sokan szokták kérni, hogy mondjak gyakorlatokat, és akkor néha valamit behozok, leegyszerűsítve. A lélegzésre való koncentráció, a testtudatosság a legjobb kapu a lélekhez. Egyébként ez is a megtestesülés misztériuma: a saját testünkre való figyelem. Ebben semmi ezoterikus nincsen, ez az emberségünkhöz tartozó dolog, hogy ezen keresztül lépünk be a belső világunkba. Ezek gyakorlati dolgok, de mégsem technika, mert nem arról szól, hogy ügyes vagy-e vagy nem vagy ügyes, hanem ez sokkal inkább egy személyes dolog, egy kapcsolódás.
A lelkesedést meg úgy találom meg, hogy amiket mondok a podcastben, annak legelső címzettje én vagyok. Ezeket magamnak mondom mindenekelőtt, mert nekem szükségem van rájuk, hogy életben maradjak, és megtaláljam a boldogságot. Ezért olyan témákat választok, amikről tudom, hogy nekem fontosak. Saját magamat tanítom ezzel, saját magamnak prédikálok, és úgy tűnik, hogy ezek a legjobb tanítások, amiket az ember magának mond. És erre szokták utána mondani, hogy atya, úgy beszéltél, mintha csak nekem szóltál volna. Hát mert magamnak mondtam, és mikor magunknak beszélünk, akkor ott megtalálunk valamilyen univerzális kapcsolódást mindenki felé, amikor nem kifelé beszélünk, hanem befelé. Azt is látom természetesen, hogy ezek a tanítások hogyan alakítják az emberek életét. Amikor valaki őszinte tanúságot tesz arról, hogy felfedezte az Isten jelentétét, abban látom a misszió lényegét, és ez is megtartja a lelkesedésemet. Azt érzékelem amúgy, hogy magyar nyelvterületen, keresztény közegben mintha ez egy hiánytéma lenne. Sokan azt gondolják, hogy nem lehet összekötni a jelentudatosságot, a most erejét a keresztény spiritualitással. Én azt mondom, hogy kezdettől fogva ezek együtt vannak, csak Avilai Teréz még nem így fejezi ki, de totálisan erről beszél, sőt még a misztikusok is. Lásd például János evangéliumában: „Maradjatok bennem!” Végül az is motivált, hogy úgy érzékeltem, hogy a keresztény platformokon mintha nem túl sokan lennénk azok, akik átadják ezeket a technikákat. Ez is hozzájön ahhoz, hogy ez így fontos.
– Még rengeteg kérdésem lenne, de ha mindet feltenném, könyvet írnánk. Szóval a zárókérdés következik: ha te püspök lennél, mi lenne az első intézkedésed?
– A papképzést gyökeresen átalakítanám.
– Hogyan?
– Sokkal több önismeret és spiritualitás kellene a kispapok képzésébe, valamint csoportmunka, illetve minden, ami ahhoz kell, hogy ők olyan emberek legyenek, akik belső istentapasztalattal és reális énképpel rendelkeznek. És ha így lesz, akkor nem kell nagy dolgokat csinálniuk papként – elég, ha megjelennek, és ellátják a feladatukat. Sugározni fogják azt, amiről az evangélium szól. A jelenlegi képzés mintha csak az agyra fókuszálna, az ismeretek átadására, ami biztos fontos, de maradhatnánk a 49%-nál. 51% pedig legyen a saját élettörténetem feldolgozása, a saját magammal való megbékélés, az istenképem megtisztítása, és a spirituális tapasztalatba való személyes eljutás. Aki így felszentelődik, annak nem kell nagy dolgokat tennie, hogy sugározzon maga körül. Ezt aztán kiterjeszteném a hitoktatók képzésére is, amennyiben püspökként ráhatásom lenne. A papok és a hitoktatók az isteni nagykövetek, de mennyiszer kiderül, hogy szegények sokszor nagyon messze lehetnek az igaz Istentől, mondjuk az istenképük feldolgozatlansága miatt, mégis ők közvetítik, ők vannak hatással az emberekre. És ha az ő istenképük, kontemplatív látásmódjuk, belső tapasztalatuk egy szolid, rendben lévő valami lenne, akkor szerintem globálisan elindulna az egyház egy nagyobb változás irányába. Ezért szerintem itt kell indítani. Ha az egyháztól bármilyen strukturális változást várunk, akkor az itt kezdődik, a gyökereknél. Ennek meglenne a következménye: az egyház a struktúrájában kezdene változni. A nők szerepe, a laikusok szerepe nem leértékelt lenne, hanem integráns része az egésznek, mert tulajdonképpen ez is visszamegy az istenképre, hogy én mit gondolok a másikról. Szóval azokat képezni, akik másokat képeznek – nekem püspökként ez lenne a prioritás.
(A Kontemplatívok Podcast a YouTube-on és Spotify-on is elérhető.)
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom