Csakazértis „jófej egyház”!

Vajon a nem hívők, a másként gondolkodók veszélyeztetik-e az egyházat, vagy inkább azok, akiket Jézus szerint még a vámosok és az utcanők is megelőznek Isten országában?

Néhány héttel ezelőtt izgalmas vitaindító írást közölt a Mandiner portál Szilvay Gergelytől, amelyben a szerző számos állítást megfogalmazott, több problémát felvetett, és megszólította a Szemlélek szerzői közösségét is. Jelen írásommal nem szándékozom reagálni magára a cikkre és a szerző következtetéseire, amelyek közül a legtöbb egyszerű tévedés, sokkal inkább egy fonalat szeretnék felvenni, méghozzá a cikk által érintett legfontosabb témáról: a szerző által „jófej egyház projektjének” nevezett jelenségről, amiről meglehetősen lesújtó véleménnyel ír.

A Telexen a pápalátogatás kapcsán megjelent cikksorozat miatt ragadott tollat a Mandiner állandó szerzője – írásából most csak egyetlen gondolatot idézek, miszerint a „jófej egyház projektje” nem működik, hiszen „lehet, hogy Ferenc pápát a másként gondolkodók érdeklik, de a másként gondolkodókat nem igazán érdekli Ferenc pápa.”

Mi is ez a „jófej egyház projektje”, és valóban igaz, hogy nem működik? Véleményem szerint ezen a kérdésen nagyon sok minden múlik – talán nem túlzok, ha azt írom, hogy az Egyház jövője. Miért?

Itt tulajdonképpen két egyházfelfogás áll szemben egymással. Az egyik szerint a keresztényeket körülvevő világ az ellenségünk, amitől meg kell védenünk magunkat, mert a létünket veszélyezteti. Ezen felfogás szerint az Egyház legfőbb feladata eszméinek védelmezése, mindenáron, és a harc a világ ellen. Az ilyen Egyház bezárkózik, felháborodik, elhatárolódik, szorong. A másik – amiről hiszem, hogy a krisztusi út – a nem hívőket olyannak látja, akik elveszettek ugyan, de Isten szeretett gyermekei, és így vagy úgy, de ott van bennük a vágyakozás Isten jelenlétére. Nekünk, keresztényeknek pedig az a feladatunk, hogy segítsük őket, hogy találkozhassanak a teremtőjükkel, és betölthessék ezt a vágyat, ami talán még nem is tudatosult bennük. Ez utóbbi gondolkodásmód szerint

az Egyház legfontosabb feladata az evangelizáció, Krisztus üzenetének eljuttatása minden emberhez, függetlenül attól, hogy ellenséges az Egyházzal, vagy csupán közömbös.

Ezért kilép a templom falai közül, megszólít, párbeszédet kezdeményez, megértésre törekszik.

Én ebben az utóbbiban hiszek. Miért? Mert ezt olvasom ki az evangéliumból. Nézzük csak meg a leggyakrabban idézett mondatot Jánostól: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Olvassuk csak el még egyszer! A „világ” Jánosnál a nem hívőket jelenti. Itt mégis azt írja, hogy Isten a „világot” szerette annyira, hogy a Fiát adta érte. Még azelőtt, hogy a „világ” megtért volna.

Jézus pedig ugyanezt a lelkületet hordozza. Az ő végrendelete egy mondatban foglalható össze: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). Tudom, hogy a kereszténységnek – egyfajta hamis erkölcsi felsőbbrendűség tudatában – mindig megvolt a kísértése, hogy elítélje és lenézze a nem hívőket. Ez az a Jónás-szindróma, amiről egyszer Ferenc pápa beszélt az egyik reggeli prédikációjában a Szent Márta-házban. Szerinte minden keresztény kísértése, hogy miközben magát mélyen hívőnek tartja, igazából egoista, nem törődik másokkal, ráadásul reméli, hogy a többiek nem menekülnek meg. Pontosan így gondolkodott Jónás is. Ő volt az, akit az Úr Ninivébe küldött, de ő nem tudta elképzelni, hogy a pogányok számára is létezik megtérés és bocsánat, ezért esze ágában sem volt odamenni. Gyakorlatilag felülírta Isten akaratát és parancsát: ő maga eldöntötte, hogy kinek nincs joga az örök élethez.

A magyar keresztények jelentős része – tapasztalatom szerint – így gondolkodik, miközben meg van győződve saját igazáról. Ferenc pápa a beszédeivel és a tetteivel is felszólítja az Egyházat, hogy menjünk el a niniveiekhez, de a mi ítélkező és skatulyázó szívünk ezt nem tudja befogadni, nem tudjuk elhinni, hogy Isten mindenkinek a megtérésére vágyik, és hogy a küldetésünk a nem hívőkhöz is szól. Elfelejtjük, hogy a Szentírás példaként állítja elénk azokat a pogányokat, akiknek nagyobb a hite, mint sokaknak Isten választott népéből. A leghíresebbnek a szavait minden szentmisében el is mondjuk az áldozás előtt (Mt 8,8). Aki pedig mégis megteszi ezt a lépést, azaz veszi a fáradságot, és szóba áll a niniveiekkel, az hamar megkapja a “liberális keresztény” pecsétet és a rosszalló fejcsóválásokat.

Lassan meg kéne értenünk Jézust, aki nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem azért, hogy megmentse (Jn 12,47).

A farizeusok és az írástudók persze nagyon szerették volna, ha a Mester elítéli a világot. Akkor értelmet nyert volna a törvény-imádatuk és a kényszeres szabálykövetésük. Hányszor hallottam papként azt a kérdést, hogy aki a halálos ágyán megtér, ugyanúgy a mennybe jut-e! Ebben a kérdésben mindig ott lapult a bibliai szőlőmunkások felháborodása, akik ugyanúgy egy dénárt kaptak az egész napi fáradozásukért, mint azok, akik csak egy órát dolgoztak (Mt 20,11). Ők meg is kapták a szidást a gazdától: „Én az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem tehetek azt a javaimmal, amit akarok? Vagy azért vagy irigy, mert én jó vagyok hozzájuk?” (Mt 20, 14-15). Tényleg! Miért is vagyunk irigyek?

Jézus mindig szeretettel fordult a lenézettek, a bűnösök, a kitaszítottak és a pogányok felé – ezzel rendszerint ki is borította a magukat mélyen hívőnek tartó társadalmi elit tagjait. Tudom, hogy ezt nehéz megérteni – Péternek is időbe telt, amíg elfogadta az Úr által neki adott látomást, és elment a pogány századoshoz, hogy rátegye a kezét (Apcsel 10). Ma nagyon sok keresztény gondolja azt, hogy az egyházat fenyegető veszélyt a nem hívők, a másképp gondolkodók, vagy a bűnben élők testesítik meg, akikkel szemben az a legjobb stratégia, ha bezárkózunk, és kirekesztjük őket a közösségeinkből. Szerintem viszont a Jónás-lelkületű hívők a legnagyobb ellenségei Krisztus ügyének. Ők akarják korlátozni Isten kegyelmét és szeretetét, amit ki akar árasztani minden emberre. Ők azok, akiket a vámosok és az utcanők megelőznek Isten országában (Mt 21,31).

Ha az Egyház valóban Krisztus küldetését szeretné folytatni, akkor itt az ideje kilépni a templomaink védelméből, és vállalni a párbeszéd kockázatát

– még ha ezért a farizeusok liberálisnak is bélyegeznek minket. Ha belegondolok, hogy Jézust a „vámosok és bűnösök barátjának” nevezték, akkor még akár büszke is lehetek erre.