Mintha bomba robbant volna Rómában.
Aki az elmúlt években figyelemmel kísérte a katolikus egyházon belül folyó vitákat, arra a következtetésre juthatott, hogy a nők pappá szentelésének kérdése körül csapnak a legmagasabbra az indulatok. Feszültség, mégpedig jókora feszültség más területeken is jelentkezett ugyan (például az Amoris laetitia kezdetű buzdítás után az elvált és újraházasodott katolikusok szentségi életével kapcsolatban), de
olyan éles vitákat, mint a nők pappá szentelése, valószínűleg semmi más nem tudott kiváltani.
Pillanatokon belül egymást érték az állásfoglalások és ellenállásfoglalások, még a legvisszafogottabb és legszerényebb teológusok is úgy kezdtek mozogni ezen a területen, mintha valóságos aknamezőn kellene járniuk. Hiába utaltak többen arra, hogy a legmagasabb szinteken végérvényes válasz született a kérdésben, hiába emlékeztettek II. János Pál állásfoglalására, mely szerint az egyháznak nincs felhatalmazása nők pappá szentelésére, az indulatok lehűtéséhez ezzel nem tudtak hozzájárulni.
Egy csapásra átrendeződött azonban a terep március 15-én, amikor a Hittani Kongregáció tömör választ adott arra a kérdésre, hogy meg lehet-e áldani a katolikus egyházban azonos nemű párokat. A válasz ennél rövidebb nem is lehetett volna, mindössze ennyi volt: nem. Az egyetlen szóhoz viszonylag rövid indoklás társult, amely felvázolta, milyenek is a szentelmények (ilyennek minősülnek ugyanis az áldások).
Mintha bomba robbant volna Rómában. A detonáció azonban egész Európán végigsöpört, és persze az észak-atlanti világ más térségeit sem hagyta érintetlenül.
Nem is az volt a legmeglepőbb, hogy milyen gyorsan érkeztek a vatikáni választ elmarasztaló megnyilatkozások, hanem az, hogy milyen hangnemben és milyen forrásokból.
Johann Bonny antwerpeni püspök azonnal úgy nyilatkozott, hogy szégyelli magát a vatikáni tiltás miatt, s bocsánatot kér azoktól, akik számára fájdalmas és érthetetlen a kongregáció véleménye. Felix Gmür bázeli püspök kijelentette, hogy egyházmegyéjében nem fog megváltozni az azonos nemű párok megáldásának gyakorlata, és számos prédikációban álltak ki papok a döntés ellen (Münsterben Detlef Ziegler egyenesen istenkáromlással határosnak minősítette Isten áldásának ilyen jellegű korlátozását). A münsteri egyetemen teológusok rövid állásfoglalást adtak ki, amelyben azért marasztalták el a vatikáni döntést, mert nem elég mély, nem meggyőzőek az érvei és nem vet számot a tudományos felismerésekkel. Az állásfoglalást Ausztriától Dél-Tirolon és Svájcon át Németországig közel háromszáz neves teológus írta alá, köztük olyan tekintélyek is, mint Peter Hünermann és Jürgen Werbick. Ezzel párhuzamosan papok körében is elindult a tiltakozás, közel háromezren jelentették ki, hogy nem hajlandók felhagyni azonos nemű párok megáldásával.
Nagyon sokféle elágazása van ennek az egész (alig több, mint egy hónapos) jelenségnek. Kísérlet történt például arra, hogy szembeállítsák egymással a „jóságos” Ferenc pápát és a „maradi” Vatikánt, azt sugallva, mintha a jezsuita Luis Ladaria gyakorlatilag rendtársa megkerülésével adta volna ki a Hittani Kongregáció állásfoglalását. E próbálkozásoknak hamar vége szakadt, de ettől még nem sokan figyelnek fel arra, hogy a vatikáni nyilatkozat egyszerűen csak megerősíti, amit Amoris laetitia kezdetű buzdításában már Ferenc pápa is kimondott, tudniillik hogy
a katolikus gondolkodás szerint az azonos nemű emberek kapcsolata nem állítható párhuzamba a férfi és a nő házasságával.
Olyan érvek is gyakran elhangoztak, melyek szerint a legkülönbözőbb tárgyakat meg lehet áldani, és miért pont egymást szerető emberek kapcsolata ne lenne méltó akkor az áldásra? Ugyanígy szembekerült egymással a tudomány és a hivatalos teológia, s végső soron ismét szembekerült egymással Európán belül a déli és az északi katolicizmus, csak éppen fordított előjellel, mint Luther idejében: akkor az itáliaiak tekintettek megvetéssel a maradi és csiszolatlan németekre, ma Északról vetül ugyanilyen tekintet Délre.
Érdemes-e bármilyen tanulságot levonni a mai napig dúló vitából? Inkább ijesztő jelenség, mintsem tanulság, hogy az elmúlt napokban olyan hangok is megszólaltak, amelyek szerint a kérdés annyira fontos, hogy érdemes kockára tenni miatta az egyház egységét. Valóban? Tényleg ekkora súlya van a problémának? Méltó lenne arra, hogy megszabja a katolikus identitást? Kereken ötszáz éve, 1521-ben még a megigazulás súlyos teológiai problémája osztotta meg az európai katolikusokat, s eredményezte Luther kiközösítését – nem lenne kár, ha ennyire más jellegű vita foglalná el ugyanezt a kétes értékű pozíciót?
Tanulságos ugyanakkor, hogy két tényező szinte egyáltalán nem került szóba az elmúlt hetekben. Az egyik az a kérdés, hogy valójában mi is a lényege az áldásnak, mit jelent egyáltalán megáldani valamit.
Az áldás nemcsak segítségkérést és támogatási igényt jelent, hanem elfogadás is együtt jár vele.
Ezt nem érdemes figyelmen kívül hagyni. Teljesen értelmetlen azt állítani tehát, hogy legalább áldásban részesülhessen azonos nemű emberek kapcsolata, ha az egyházi házasságkötés köréből már ki van zárva. De ugyanígy említés nélkül szokott maradni a rövid vatikáni dokumentumnak az a meglepő kitétele is, amely elismeri, hogy azonos nemű emberek kapcsolatának pozitív összetevői is vannak, amelyek „értékelendők” és „megbecsülendők”.
Hogy milyen következményei lesznek a hangos tiltakozásnak, az még nem látható előre. Semmi meglepő nem lenne abban, ha kisebb-nagyobb csoportok fokozatosan leválnának a nagyegyházról. De milyen kár lenne, ha pont egy ilyen kérdés miatt! Ellenkező irányba mutat, hogy az előző hónapok nagy vitatémája is visszatérőben van. Johanna Rahner tübingeni teológus ugyanis a hétvégén azt mondta, hogy csak „rasszisták” ellenzik a nők teljes egyházi egyenjogúságát, vagyis csak rasszisták ellenzik a nők pappá szentelését. Lehet, hogy az inga vissza fog lendülni a március 15. előtti állapot felé, hiszen máris érkeznek a tiltakozások a kijelentésre. Én azonban
nem hiszem, hogy a nyilvános egyházi viták ingájának e két pólus között kellene mozognia, nem hiszem, hogy ne lennének fontosabb problémáink, mint ez a két (lényegében megoldott) kérdés.
És azt sem hiszem, hogy a homoszexuális embereket, vagy éppen a nőket valóban ezek érdekelnék a legjobban.
Görföl Tibor
a szerző teológus
