„Ha minden ember csak egyvalakit boldogítana életében, a világból Paradicsom lenne. Ez evangéliumi gondolat. Kevés ember osztja, a többi gyűlölködik. De akik értik, azok tudják, hogy ez a világ boldogulásának útja.” /Prohászka Ottokár/
(…)
Isten éltesse ezüsthajú, aranyszívű olvasóinkat! Ma, az idősek világnapján Szőke Tibor korábbi írásával köszöntjük őket.
„Mindannyiunknak van egy „örege”: a nagymamánk, a nagypapánk, a szomszéd néni, a cuki néni a boltban, a zöldségesnél, az újságosnál. Az idős fodrász bácsi, vagy a mosolygós hölgy a templomból. A kalapot emelő öregúr, a hajlott hátú nénike, az öregasszony a rút kiskutyájával, a morgós Pista bácsi, a mindig elégedett Lenke néni. Keserű Kati néni, Savanyú Sanyi bácsi. Bácsikák és nénikék, sántikálva, botladozva, bottal, kosárral, szemüveggel, műfogsorral vagy járókerettel. Galambot etetve, gyümölcsöt árulva, hosszan jajgatva, röviden siránkozva vagy némán és könnyesen pislogva.
Olykor nagyon mélyről a szemünkbe nézve bevilágítanak a lelkünkbe, és látszik rajtuk, hogy bizony mindent tudnak
azokról az erőkről, mik még bennünket formálnak, amik őket „betörték”, életre nevelték, alázatra és tiszteletre tanították.
Bizonyára sokan érezhetjük úgy, hogy van bizonyos távolságunk is az időseinktől.
Nevetünk a járókeretes-műfogsoros poénokon a filmekben, rengeteg előítéletünk van a nyugdíjasokkal szemben. Megvetéssel gondolunk az öregkorra, mert az olyan gyógyszerszedős, orvoshoz járós, jajgatós, szellemi leépülős valami, ami minket biztosan elkerül, és amihez nem szeretnénk, ha bármi közünk is lenne.
Nagyszüleink nem jól hallanak, nem jól látnak, ahogy mi sem halljuk és mi sem látjuk jól őket. Sokunk fejében mihaszna parazitaként élnek, és egyszerűen képtelenek vagyunk megépíteni a hidat, ami összekötné a nemzedékeinket. Nagyokat papolunk a szükségességéről, bólogatunk, posztolgatunk – aztán mégiscsak otthagyjuk őket.
Gyümölcsökként köpünk a fáinkra, és ez hatalmas probléma a világ „fejlett” országaiban. Egyre több ugyanis az ellátásra szoruló idős ember, akikért mindannyian felelősek vagyunk, függetlenül attól, ki kinek a rokona, barátja, ismerőse. Néha foglalkozunk csak az idősekkel – általában akkor, ha már fizikai gondozásra szorulnak. Az egész társadalomnak kell feléjük fordulni már csak a Hála miatt is, hogy Belőlük és Általuk vagyunk mi is a világon. Minden örömünk azért lehet, mert voltak és vannak drága nagymamáink és nagypapáink, szomszéd nénik és bácsik. Nagyon szerencsés, akinek még megadatik, hogy beszélhet Velük, simogathatja a kezüket, meghallgathatja őket, sétálhat velük.
Nagy kegyelem volt számomra, hogy dolgozhattam egy idősotthonban segédápolóként. (…)
Abban az időben a láng már magabiztosan égett a szívemben, nem csak úgy, néha fel-fellobbanva, szikrázgatva. Ez azért fontos, mert ilyen helyre szerintem csak úgy érdemes menni, ha az a bizonyos égi lámpás kellő hőmérsékletet biztosít, és állandó reménnyel tölti el a szívünket – legalább annyival, hogy még a haldokló embereknek is jusson belőlünk. Három hónapot töltöttem itt, ezalatt mindenből igyekeztem kivenni a részem, amiből csak lehetett: mosdatás, fürdetés, tisztázás, etetés, itatás és minden, amit a reám osztott szobák lakói kértek, vagy amit ellátásuk indokolttá tett. Elhanyagolt körmök levésése, öltöztetés, szekrény rendberakása, törölgetés, párnaigazítás, végtagpolcolás, kekszbontás. Mindig azt mondogattam nekik, hogy nem feladni, örülni, imádkozni, hinni és hinni. És többször mondták, hogy szívesebben hallgatnak, mint a papot, aki bejárt hozzájuk. Addigi életem legszebb bókja volt. Szívesen kötelezővé tenném az idősotthonok látogatását az iskolásoknak, és úgy vélem, a felnőttekre is ráférne a nézelődés. Egy idős ápolása messze kint van a komfortzónánkon, és bizony sokszor a mindennapok keresztjére már nem fér fel sok családban, ezt sok ismerősön és baráton keresztül is megtapasztaltam. (…)
Az egymás felé fordulás, mint a Szeretet örök algoritmusa, bizonyosan sokat enyhíthet, és komolyan befolyásolni is tudja a dolgok kimenetelét. Csak 5 perc a nagyinál, csak egy telefonhívás, csak a szomszéd nénit inkább meghallgatom, csak még ülök mellette kicsit, sétálok vele, megkeresem, segítek, meglátogatom, megajándékozom, elmondom, mekkora nagy kincsek vagytok, nagyszüleim, hisz
minden fényemet általatok kaptam a Jóistentől!
Egymás felé tett erőfeszítések fogják csak megoldani az elhanyagolás mind időskori, mind kortárs, mind nemzetek közötti problémáját.
