Tegnap volt kétéves Tenger, akiért a születése utáni napokban sokan imádkoztak – tengeren innen és túl, hitvallástól függetlenül. Édesanyja, Gigi meséli el történetüket.
Nyár végi VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, nagy hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói éppúgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!
– Hogyan kezdődött?
– Tenger véletlenül fogant meg, bár tudom, nincsenek véletlenek. Nagyon nehéz helyzetben voltam akkor, nem így terveztük az életünket. Még arra is rákényszerültem, hogy elmenjek a családsegítőbe megkérdezni, hogy tudnak-e segéllyel vagy bármivel támogatni. Segítség helyett az volt az első kérdésük, hogy nem akarom-e elvetetni. Megdöbbentem. Hogyan kérdezheti ezt bárki, amikor ő, a gyermekem már van? Ugyan még egészen kicsi, de van, szeretem, érzem őt. Ezt az opciót akkori élethelyzetünk ellenére sem tudtam még feltételesen sem elfogadni.
– Ilyen kezdet után hogyan alakult a várandósságod?
– Nehéz volt. Sokat kellett imádkoznom, befelé fordulnom, mert embert próbáló lelki és magánéleti helyzetben voltam, de bíztam abban, hogy bárhogy is történik, az az isteni gondviselés része lesz. Közben költöztünk is, ami tortúra, de megnyugvást adott, hogy abban a kórházban születhet a kisfiam, ahol születtem én is. Sokszor kisétáltam a kórház melletti gyönyörű kálváriadombra, ott imádkoztam – akkor is oda mentem, amikor a várandósság vége felé egy ultrahangvizsgálat alkalmával kiderült, hogy van egy miómám.
– Aztán elérkezett a nap, Tenger születésének napja…
– Rutinvizsgálatra mentem, de tudtam, hogy eljött a szülés ideje. 17 órát vajúdtam a szülőszobában, támogató környezetben, gyönyörű kilátással, és azt a kegyelmet is megkaptam, hogy egy olyan doktornőt fogtam ki, aki engedte volna, hogy a kisfiam háborítatlanul szülessen meg. Azonban komplikációk adódtak, ezért Tengi császármetszéssel látta meg a napvilágot. Rögtön elvitték őt, meg sem mutatták, vissza sem hozták – nem sírt fel, nem voltak kielégítőek az életjelei. A jelentéktelennek tűnő miómáról műtét közben kiderült, hogy sokkal több van belőlük, valószínűleg azok akadályozták a fiam megszületését. A legnehezebb mégis az volt, hogy nem foghattam a kezembe, nem is láthattam őt.
– Megijedtél?
– Nem! Tudtam, hogy történhet akármi, ő él, és ha baja is lesz, én vagyok neki, én ott leszek vele mindig. Aztán második éjszaka sírva riadtam: a frissen műtött hasammal rohantam hozzá, ahogy csak tudtam, mert kiderült, hogy születése után azonnal Budapestre szállították. Az I. számú Gyermekklinikára került, 72 órán keresztül altatták, közben hűtötték a szervezetét, ezzel lassítva az oxigénhiány miatt elindult sejthalálozás folyamatát, mondván, így jobbak az esélyei, csökken a maradandó károsodás kockázata. Készítettek MR-t is, amin látták a két agyfélteke közötti sérülést, de nem tudták, hogy milyen mértékű. „Vagy igen, vagy nem” – csak ennyit mondtak, semmi biztosat.
– És harmadnapra…
– Három nap után együtt lehettünk végre. Végtelenül hosszúnak tűnt, mert én is, ahogy az összes ott lévő anyuka, elvesztettem az időérzékem – odabent mindenkit az ösztöne visz. Mégis intim és gyönyörű napok volt ezek, ahogy ő visszajött a halál küszöbéről, hiszen 100 évvel ezelőtt mindketten meghaltunk volna. Az is igazi kegyelem volt, hogy anya-baba szobát kaptunk, ahol kettesben lehettünk, az összecsiszolódásban és a szoptatásban is sokat segített az állandó együttlét. Visszatekintve élénken él bennem az első kép is a klinikáról: a fiam, az újonnan érkező, központi helyet kapott a kórteremben, mintha a főoltáron lett volna. Akkor csak az Üllői út harangok hangja szűrődött be, aztán amikor végre a karomba vehettem, csiripeltek a madarak is. De a kezelés ellenére továbbra sem tudtak semmi biztosat mondani.
Kicsit ijesztő volt a gondolat, hogy az osztályról kikerülve majd az én döntésem, az én utam lesz a „hogyan tovább”,
de – hála Istennek! – Tengeren már akkor látszott, hogy elég jól “működik”. Közben engem az intenzív osztályon töltött napok, az inkubátorban fekvő, beteg babák közelsége egészen átformált: korábban nem érintett meg a sorsuk, azóta imádkozom értük.
– Tengerért is sokan imádkoztak.
– A szüleim imaláncot indítottak, több barátom, akikkel a teológián együtt tanultunk, miséket mondatott értünk szerte Európában. Jártam korábban egy zsidó közösségbe, ők is imádkoztak értünk, akárcsak protestáns ismerőseink. Egy barátnőm férje afgán, ők üzentek a férj anyukájának és női családtagjainak, akik mind iszlám vallásúak, és mind imádkoztak értünk. Ismertem érintőlegesen egy lányt, aki éppen akkor valahol az olasz tengerparton volt, és számomra ismeretlen nőkkel a tenger mellett meditáltak, és bár ők nem vallásosak, de kérték a jó erőket arra, hogy segítsék meg Tengert – erről egy rövid videót is küldtek nekem. Az egyik öcsém, aki hamarosan diakónus lesz, mesélte, hogy a templomában is prédikált a pap rólunk. Jöttek ki a nénik a templomból, és beszélték: „Mi volt a neve ennek a gyereknek? Hát nem tudom, de olyan megható volt, hogy hazamegyek, imádkozom érte!” Mindenkit megérintett a történetünk, és ez engem nagyon meghatott – mondtam is, hogy “Úristen, köszönöm!”, mire apukám mondta, hogy „hát ezért vagyunk keresztények, nem? Megteszünk mindent!” Ez nagyon jólesett.
– Visszajelzést tudtál adni az értetek imádkozóknak?
– Akinek csak tudtam, visszajeleztem, hogy jól vagyunk, köszönjük, és én is imádkoztam értük.
A legnagyobb csoda ebben az, hogy a „vagy igen, vagy nem” bizonytalanságából indultunk, és most biztosan tudom, hogy a sok imának is köszönhetjük, hogy itt lehetünk.
Rengeteg gyereket láttam a klinikán nagyon rossz állapotban. Az egyik nővér halkan el is mondta, hogy őket egyszerűen leadták, sokról lemondtak, nem látogatják őket. Tenger szerencsés, de sokakra senki nem gondol, értük senki nem imádkozik, őket nem várják haza. Biztatok mindenkit, hogy csak az anyai ösztöneire hallgasson!
A mi történetünk komoly bizonyosság, hogy az ima ereje működik.
– Téged ebben formált leginkább?
– Amikor teológiát tanultam, akkor gőgösen, abban az elhatározásban kezdtem el, hogy az ész oldaláról, protestáns szellemben, logikusan fogom megvizsgálni a hitet. A ráció is a hit része persze, de akkor még nem volt meg bennem az érzelmi oldal. Pedig a hitnek nagyon fontos része, misztikusan működik – és ezt Tengi által értettem meg. Az angelológia, Krisztus titokzatos szíve, a Szentháromság, hogy a Teremtő maga ember is, hiszen saját képmására teremtett – ezekből sok mindent hülyeségnek gondoltam, és csak most, szépen lassan esik le minden, és ezeket Tengi érkezéséhez kötöm. Sokkal tudatosabban és bátrabban élem meg a hitélet érzelmi részét.
– Ha személyes kapcsolatod van az Istennel, megkérdezted tőle, hogy miért így indult Tenger élete?
– Köze lehet a kacifántos életutamhoz, ahhoz, hogy otthagytam az első, szentségi házasságom. Ez lelki törést okozott, folyamatos szégyenérzet munkált bennem. Egyre többször kerültem megalázó helyzetekbe, egyre mélyebbre sodródtam egy negatív spirálban. Istentől eltaszítva éreztem magam – mintha nem lennék méltó a szeretetére. Mi, katolikusok, ha elválunk, de nem érvénytelenítjük a szentségi házasságunkat, akkor szentségekhez sem járulhatunk, ami amellett, hogy az érintettnek fájdalom és hiányérzet, hozzájárul az egyház, s benne a templomok elnéptelenedéséhez. Mert sajnos sokan válnak. Én hiszek az Oltáriszentségben, nekem mindig nagyon fontos volt, és ha azt mondanák, hogy áldozhatok, az motiválna, hogy újra templomba járjak.
– Ami veletek történt, oldott az eltaszítottságérzéseden?
– Abszolút, bár nagyon nehéz szavakba foglalni, de folyamatosan érzem a gondviselést.
– Érzelmi oldalról kaptál támogatást ahhoz, amit értelmi oldalról nem tudtál befogadni…
– Igen, ráadásul sokszor előfordul velem, hogy amin korábban gőgösen megbotránkoztam, amit elítéltem, az később elém jön, benne találom magam, megélem. Így voltam az egészségüggyel is. Kerültem a kórházakat, egészséges, öntudatos “hippiként” nem hittem a hagyományos orvoslásban, aztán megmentették a kisfiamat, teljes életet élhet… Azóta egészen másként tekintek a mentősökre és az egészségügyi dolgozókra, rengeteg olyan igaz embert ismertem meg közöttük, aki a gyógyításra teszi fel az életét. De azért is hálás vagyok, mert a családomhoz is közelebb hozott, sok mindent helyre tett közöttünk.
– Imádkozom – szól közbe Tenger, és apró kezeit összekulcsolva az asztalra teszi.
– Rendszeresen imádkozik, ilyen spontán módon – mondja mosolyogva Gigi. – Hálát adunk azért, hogy ilyen szép a történetünk, ugye, Tengi?