Sokszor értetlenül szembesülünk vallásos közegben cseperedő gyerekek tinédzserkori csapongásával, pedig a válasz a miértre valójában sokkal egyszerűbb, mint elsőre gondoljuk.
A szociál- és valláspszichológia által sokat vizsgált kérdés így hangzik: miért térnek le a hit útjáról a vallásos szülők gyerekei? A kutatások szerint nem gyermekkorban veszítik el érdeklődésüket Jézus iránt, hanem a kamaszkor kezdetén.
A kamaszkorról a fejlődéspszichológia humorosan annyit mond: túl kell élni. A tizenéves gyermekek sajátos viselkedésének komoly irodalma van – innen is tudhatjuk, hogy a felnőtté válás előtti évek nem szólnak semmi másról, mint hogy a gyermek próbál leszakadni a szülőkről. Ezt sok család úgy éli meg, mintha maga lenne a pokol – mégis teljesen természetes, sőt az egészséges kereteken belül normális folyamatról van szó. Hiszen hogyan is rugaszkodhatna el valaki az önállóság rajtkövéről, ha nem úgy, hogy mindent totálisan másképp csinál, mint a szülei? Így van ez a vallási szokásokkal is.
Eddig volt szentmise, ezentúl nincs
A szakirodalom beszámol arról, hogy a vallásos családok gyermekei kamaszkorba lépve elveszítik a hittel kapcsolatos nyitottságukat. Sok szülő megélte már ezt a helyzetet – például az a munkatársam is, aki arra kért, hogy imádkozzam tizenhat éves fiáért, aki durván lázadt Isten ellen, pedig korábban hosszú évekig ministrált. Az édesanya értetlenül állt fia viselkedése előtt, pedig a gyermek csupán így próbált távolodni szüleitől. Nem bulizott, nem romlottak a jegyei, nem csapódott rossz társasághoz – egyszerűen nem ment szentmisére, és ha ebből vita kerekedett, határozottan kijelentette, hogy nincs is szándékában imádkozni, mi több, már egyáltalán nem foglalkoztatja őt régi jó barátja, Jézus. Érthető, hogy a szülők aggodalma csillapíthatatlan volt, ugyanakkor az is
természetes, hogy a gyermek tinédzserként lázadt
a családi szabályrendszer ellen. A kamaszkor lecsengésével ez a fiú visszatért a vallásos gyakorlathoz, és ma boldog kereszténynek tartja magát – ez a példa is arról árulkodik, hogy a kamaszkori elfordulás nem egyenlő a végleges elfordulással, ugyanakkor vitathatatlan, hogy a pillanatnyi helyzet átvészelése nem könnyű. Ilyenkor valóban csak az imádság segít, hiszen melyik lázadó tinédzser engedelmeskedne a szülői kérésnek? A vallásos családoknál tehát abszolút normális, ha gyermekeik néhány hónapra, esetleg néhány évre háttérbe szorítják a hitet – ettől még nem lesznek felnőttként ateisták. Egyszerűen hagyni kell, hogy kitombolják magukat, Isten nem fogja megvonni tőlük a kegyelmet.
„Hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok.” (1Kor 10,13)
Eddig nem volt szentmise, ezentúl van
Ahogy a vallásos családok gyermekei lázadnak, éppúgy ellenkeznek minden korábbi szokással a nem vallásos családok gyermekei is. Valláspszichológiai elméletek szerint gyakori, hogy az ateista szülők gyermekei tinédzserkorban látványos érdeklődést mutatnak a hit iránt, és ebben nincs semmi meglepő, hiszen ők így mennek szembe a családi szokásokkal. Szentmisére járnak, imádkoznak a családi asztalnál, keresztény közösséget választanak, olvassák a Bibliát. Helyénvaló, hogy az ateista szülők értetlenül állnak a páli fordulat előtt, ugyanakkor nekik sincs más dolguk, mint a többi kamasz gyermeket nevelő anyának és apának: túl kell élni. Az már más kérdés, hogy a korszak lecsengése után
a gyermek vallásos lázadása tartós hitté alakul,
amelyhez megtérés kapcsolódik, vagy folytatja a családi mintát, és ateistaként éli tovább mindennapjait. A pszichológia tudománya szerint utóbbi forgatókönyv a reális, de mi keresztényként szeretnénk bízni abban, hogy akik bekapcsolódnak egy megtartó közösségbe, akik a szentmisében találkoznak Jézussal, azokban tovább munkálkodik a Szentlélek. Itt kell beszélnünk a személyes felelősségről: amikor egy Istentől elforduló, vagy éppen Istent kereső kamasszal találkozunk, fontos, hogy megfelelően reagáljunk, és támogassuk őt a hitben.
„Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.” (Mt 17,20)
A hit és a gyermekkor
A kamaszkorra nincs orvosság – csak a szülői imádság segít, és a türelem, hogy egyszer véget ér. Ugyanakkor fontos, hogy egy ilyen nehéz kérdésnél azt is lássuk, mit tehetünk a gyermekekért. A hit útján járó fiatalokat bátorítani kell, hogy jó irányba tartanak. Mára kutatások igazolják (többek között egy harvardi felmérés is, amely ötezer gyermeket vizsgált), hogy a vallás gyakorlása, az ima, a meditáció segíthet a kamaszoknak, hogy könnyebben, sikeresebben tudjanak kiigazodni a kihívásokkal teli világban. Tudományos tény, hogy akik rendszeresen, hetente egyszer bekapcsolódnak a szentmisébe,
12 százalékkal ritkábban szenvednek depresszióban,
és harmadával kisebb valószínűséggel nyúlnak tiltott szerekhez.
A serdülőkori hitéletnek óriási jelentősége van, de ha erőltetik a szülők, a lázadó fiatal „csak azért sem” alapon jó eséllyel ellenáll. Az emberi élet első igazán nehéz időszakában is szelíd szeretetre van szükség. Ne feledjük, Pál apostol hogyan biztatta a rómaiakat:
„Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket.” (Róm 8,28)
