A Parlament is csak egy Gyermekek Átmeneti Otthona?

Nyakunkon az eddigi legszigorúbb gyermekvédelmi törvény, és még az is lehet, hogy jó lesz. Az eddigi tapasztalataim szerint ugyan igen nehéz ezt elképzelni, de próbáljuk meg!

Az élet nem bonyolult: ha lent érezzük magunkat, szeretnénk feldobódni. Vágyunk felfelé. Születésünk óta vágyunk arra, hogy valaki felemeljen minket. Ha szüleink – vagy azok az óriások, akik jó esetben táplálóan kitömtek minket az élet dolgaihoz nélkülözhetetlen lomokkal – eleget emelgetnek minket, vesznek ölbe és cirógatnak, vigasztalnak és erősítenek, akkor valóban felnövünk az Életre, és magabiztos, minden jó tettre kész felnőtté válunk.

Ha nem kapjuk meg a növekedésünkhöz elengedhetetlen szeretethormonokat, akkor a normál szint alá merülve érezzük majd magunkat, és fel akarunk tűnni. Bárhogyan, csak vegyenek észre: márkás ruhák, extravagáns viselkedés, csillogás-villogás, kiegészítők, túlsúlyok, izomsűrűségek, sminkek, gyémántok, diplomák. A tudás tudásra halmozása, címek és díjak, titulusok és kitüntetések mind-mind kiáltanak egy kicsit több figyelemért – és sosem lesz elég.

És ami mindent visz: a hatalom. Ha hatalmat szerzünk, azt hisszük, hogy olyan figyelmet kaphatunk, amilyenre születésünktől fogva vágytunk. Óriásokká válhatunk azok számára, akik nem akartak észrevenni. Óriásokká válhatunk, csak nem szeretet-teljessé, hanem félelmetessé – és ez egy kelepce.

A hatalom okozta első sérüléseket minden emberi lény először a nevelői környezetében kapja. Azoktól a nagyoktól, akik közé kicsiként kerül. Ha a nagyok próbálják komolyan venni, akkor igyekeznek egyre kevesebb sebet okozni és a meglévőket kötözgetni, balzsamozni – gyógyítgatni. Szeretet-teljessé érlelni a rájuk bízottakat. Ha ez nem jön össze, akkor a sebek mélyülnek és a számuk növekszik, ami élesebb fájdalommal is jár. A fájdalmat sokan nem is tudják megfogalmazni, egyszerűen csak feszültséget éreznek.

A lélek fájdalma testi szinten szorongást, félelmet, bizalmatlanságot kelt, és ez annyira megszokott a kultúránkban gyerekkortól fogva, hogy természetesnek vesszük.

A feszültség egy idő után valóban fájdalmasan elviselhetetlenné válik, így csökkenteni kell. A fájdalomcsillapító lehet bármilyen szer, szokás, amivel a feszültség ideig-óráig biztosan csökkenthető, de meg nem szüntethető. A góc ugyanis valahol mélyebben van.

A sebzettek szeretik a sebzettek társaságát – ilyen a segítő szakma is, ahol dolgozom. Nagy az együttérzés, ugyanakkor az érzékenység is, hiszen a tudat, hogy sebzett vagyok, még nem jelent gyógyulást. Jelenthet azonban őszinte odafordulást a nálam is sebzettek felé, és el is indíthat a gyógyulás útján.

Sebek tehát vannak, ha bevalljuk, ha nem. Az elmúlt időszak gyermektragédiái (nevelőszülőknél meghalt gyermek, belgrádi lövöldözés, pécsi gimnázium öngyilkos diákja, vagy a fiatalkorúak könnygázzal lefújása, és most Csaba testvér) rámutatnak arra, hogy „gyógyszer” hiányában ezek sokasodni fognak. A probléma minden szinten érzékelhető, és vannak is elképzelések a megoldásra, csak mindig van valami fontosabb.

A hatalmon lévők minden pozícióban képesek a jóra. Minden ember azt szeretné, hogy a számára elfogadott jó legyen a többiek számára is a „Jó”, így aszerint ítélik meg a hatalmasokat, hogy megtették-e az ő érdekcsoportjukért azt, amit elvártak tőlük. Sok-sok érdek van, kisebb-nagyobb sikerrel képviseltetik is magukat, amennyire felfelé csak lehet. A gyermekvédelem talán legnépszerűbb lobbiembere Csaba testvér, aki vállalva a nyilvánosság bálványozó-irigy figyelmét, szinte bármit elvállalt a gyerekekért.

Mikor megvesszük limlomjainkat olcsón, online, a legutolsó dolog, amire gondolni akarunk az, hogy vágyaink klikkelgetésével miféle iparágnak adtunk profitot. Vajon az az iparág, bolygónk másik oldalán, mennyire tartja tiszteletben az emberi méltóságot, a családok meghitt együttlétét, és az abból táplálkozni kívánó gyermekek érdekeit? Ha át is fut agyunkban egy villanásnyira, mit számít? Kosár. Fizetés. És már várjuk a vadiúj termékünket.

Mikor elmentem politikusnak két hónapra, néhányan megbotránkoztak, amikor azt mondtam: bármilyen színben elindultam volna a gyerekekért.

A gyermekvédelem nem oldalak kérdése.

Ha egy gyereket csak jobb- vagy baloldalról ölelgetünk, megbolondul. Hiányozni fog neki a „másik kar”.

A gyermek nézőpontja egyszerű – mondhatnánk Jézus Péternek mondott szavaival: „Simon, Jóna fia (mindenkori kormány és felnőttek összessége), szeretsz te engem?”

Adsz-e biztonságot? Otthont? A szerető jelenlétedet? Határokat, melyek közt boldogan játszhatok?

Sajnos nem. Nem mintha a mindenkori kormány annyira rosszindulatú és kegyetlen lenne – egyszerűen a gyermekvédelem lobbiereje gyenge.

Az emberek nagy része nem látja a gyermekben a jövőt, az egész emberiség lehetőségét egy jobb világra.

Nincsenek a kormányban olyan szeretettel érdeket érvényesítő emberek, akik hatni tudnának a döntéshozókra. A „mit nem csinált Gyurcsány Ferenc és csapata?”, meg a kommunisták, és a „mit kellett volna csinálnia?” ugyanolyan értelmetlen, mint a „mit nem csinált?” és „mit kellett volna?” és „mit kéne csinálnia?” Orbán Viktornak és csapatának.

Ez egy óvodás, értelmetlen szócséplés, és nem is olyan tudatos: valójában a hatalom görcse mély sebek okozta fájdalomból táplálkozik. Olyan emberek ülnek vezető pozíciókban, akik vérig sértve érzik magukat gyermekkoruk óta – ennek felismeréséhez bőven elég ezeknek a „felnőtt férfiaknak” a reakcióit látni. Mert látni ezt mindenhol: interjúk kérdéseiben és válaszaiban, plakátokon, felszólalásokban. Dől belőlük a kimerült sértettség, a meg nem értés gőgje, a gúny, a cinizmus, a kétségbeesés, a mártíridentitás. A bennük lévő űr pedig felhalmozott vagyonokkal betömhetetlen.

A hatalom gőgjére cinizmussal válaszolni egy pokoli játszma. Sárdobálás, fekália arcokra és szívekre kenegetése. A gyermekvédelemnek egyáltalán nem használ. A gyermekvédelmi esetek leggusztustalanabb történései azok, amikor az úgynevezett felnőttek válni kezdenek, és a gyereket, mint rongybabát használják egymás ellen. Komoly „keresztény” házaspárt is láttam már évekig gyilkolni a saját gyerekeiket.

Elképesztő dolgokat tudnék írni az elmúlt 20 évből, de azért nem tettem meg sosem, mert nem használ. „Az ember haragja nem szolgálja Isten országát.”

A hatalmon lévők pont úgy viselkednek, mint a válófélben lévő házastársak: nagy erővel és gonoszsággal (a szemünkre borult sötétséggel), gátlástalanul felhasználnak bármit azért, hogy érdekeiket érvényesítsék. Ami pont úgy néz ki, mint mikor az én gyerekeim közül valamelyik nem engedi, hogy játszunk az ő társasjátékával. Az érdeke érvényesül, hisz az övé – csak senki nem játszik közösen. Míg ez egy kisiskolásnál mondhatni természetes, a köz javaival ezt csinálni sajnos nagyobb károkat okoz, mint egy kihagyott „Ki nevet a végén?”.

Ott tartunk tehát, hogy országunk vezetői és az őket kiszolgálók közt is hemzsegnek a traumatizált gyerekek, akik vérlázító gőggel dacolnak mindennemű kritikával és jobbító szándékkal.

Na de akkor mégis mit lehet csinálni?

Rengeteg erőforrásunk van, ebben az országban is sokmillió, felnőttnek látszó ember. Ők egytől egyig, bárhol vannak, tehetnek a gyermekvédelemért. A nap 24 órájában. Ehetnek mértékletesebben, ihatnak visszafogottabban, vásárolhatnak szerényebben, beszélhetnek szebben, mutathatnak jobb példát, lehetnek kedvesebbek, dolgozhatnak lelkiismeretesebben. Még ha mesterkélten, nem belső meggyőződésből teszik, az is jó hatással lenne a társadalmunkra.

Néhány matek- és magyar-, vagy bármilyen óra helyett lehetne a gyerekeket arra tanítani, hogyan érdemes beosztani a pénzüket, hogyan épül fel a háztartás, hogyan kell tisztán tartani, rendet rakni, és ez miért fontos, miért jó nekik és mindenkinek. Hogy ez eddig miért nem került bevezetésre? Mert olyan férfiak hozzák az ilyen döntéseket, akiknek az anyukája takarított otthon. Minden nemzetnek jól felfogott érdeke, hogy a benne élő emberek önállóan képesek legyenek a rend megteremtésére és fenntartására.

Meg lehetne tanítani a gyerekeket indulatkezelési technikákra, a kapcsolatok fontosságára, a tiszteletteljes beszéd értékére. Szeretetnyelvekre, olyan viselkedési normákra, melyeket sok gyerkőc valamiért otthon egyáltalán nem tanul meg. Ezt először a tanárokkal kezdhetnénk, hogy ne legyenek bélyeggyűjtő pedagógusok, akik a már amúgy is felcímkézett gyerekekre rátesznek még egy matricát. Aztán lepecsételve feladják.

Ezekhez kapcsolódóan lehetne sok olyan médiatartalmat készíteni, amely mindenféle társadalmi helyzetben és problémában élő ember sorsát mutatja be olyan viselkedési és kapcsolódási formákkal, amiket mi magunk is kívánunk az életünkben. Helyes beszéddel, a család, a közösség értékrendjével, és amik nem arról szólnak, ki hogyan csalja meg a párját, és hogyan hazudik és kegyetlenkedik egyik ember a másikkal, vagy hogyan és miért lehet kiröhögni más emberek gyengeségét.

És miközben ezeken a javaslatokon gondolkodunk, fókuszáljunk arra, hogyan tudnánk megvalósítani, és nem arra, hogy miért és kik miatt nem. Az egyetlen és az egyik leghatékonyabb fegyverünk, eszközünk minden nap ott van nálunk: a nyelvünk.

„Élet és halál van a nyelv hatalmában, ki melyiket szereti, annak a gyümölcsét eszi.”(Példa 18;21)

Szóljunk életet a gyerekeinknek, egymásnak a gyermekeinkről!

Arról beszéljünk, amit megtehetünk, és ne arról, amit másoknak kéne!

Ne arról, hogy mi nem történt meg, és kinek mit kellett volna tennie, mert ennek soha nem lesz semmi értelme. Csak bomlasztja az amúgy is rothadó kapcsolatainkat.

El kéne hinnünk, hogy hatalmunk van. Nagyobb, mint gondolnánk. Valóban szólhatunk életet, amíg csak a hangunk terjed a környezetünkben. Aki nem is hiszi el azt, hogy Isten a szavával teremtette meg a világot, az is tapasztalhatta már egy szó, egy mondat pusztító hatását az életében, hosszabb-rövidebb ideig. Ahogy egy dicsérő, elismerő, hálálkodó szó erejét is.

Képzeljük el, mi lenne, ha megfordítanánk a nyelvünk irányát. Ha ugyanis sikerül elképzelni, akkor meg is fogjuk látni és meg is tudjuk csinálni. Az egész világ egy mondattal kezdődött:

Legyen világosság!

Hát folytassuk!