A franciaországi elnökválasztás első fordulóját követő elemzések arról tanúskodnak, hogy a katolikus szavazók körében az elmúlt évek során jól érzékelhető változások mentek végbe. Különösen érdekes, hogy a vallásgyakorlás intenzitása és a politikai állásfoglalás között is mérhető összefüggések jelentkeznek.
Önmagában is figyelemre méltó tény, hogy a francia katolikusok összességében nagyobb arányban vettek részt a választásokon, mint általában a lakosság: míg a részvételi hajlandóság országos szinten 75 százalékos volt, a katolikusok ehhez képest 3 százalékkal többen, sőt a rendszeresen templomba járók 11 százalékkal többen járultak az urnákhoz. A részvétel és az életkor között jelentkező pozitív összefüggés miatt pedig megállapítható, hogy a szavazók nagyobb arányából a katolikusok – francia átlaghoz képest – magasabb életkora következik.
Ennél természetesen nagyobb érdeklődésre tarthat számot, hogy miként oszlottak meg április 10-én a katolikus szavazatok. A La Croix című napilap által készíttetett felmérés szerint mind a centrista, mind a jobboldali jelöltek jobban szerepeltek a katolikusok körében, mint a többi társadalmi csoportnál: a hivatalban lévő centrista Emmanuel Macron a szavazatok 29 százalékát kapta (1 százalékkal többet, mint országos szinten), a radikális jobboldali Marine Le Pen a szavazatok 27 százalékát (3 százalékkal többet az országos eredménynél), ugyanilyen, 3 százalékos többlet jelentkezett a szintén a radikális jobboldalon elhelyezkedő Éric Zemmour esetében, akire a katolikusok 10 százaléka adta voksát, és hasonló eltérés volt megfigyelhető a Köztársasági Párt jelöltjénél, Valérie Pécresse-nél. Ehhez képest fordított tendencia érvényesült a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon esetében: az Engedetlen Franciaország jelöltje a katolikusok 14 százalékának rokonszenvét vívta ki, ami jóval elmarad 22 százalékos országos eredményétől.
Érdekes megfigyelni, hogy
a templomba járás gyakorisága mérhető különbségeket eredményez a szavazatok megoszlásában:
az Emmanuel Macronra leadott szavazatok száma például a templomba járás gyakoriságának csökkenésével arányosan nőtt (a hetente misén résztvevők 25 százaléka, a ritkábban misére járó katolikusok 31 százaléka szavazott az elnökre), Éric Zemmourra a francia átlaghoz képest jóval többen voksoltak a rendszeresen templomba járók közül (17 százalékuk, szemben az országos 10 százalékkal), Marine Le Penre viszont kevesebben (21 százalékuk). Elhamarkodott lenne azt a következtetést levonni ebből, hogy a rendszeres vallásgyakorlók az áltagosnál fogékonyabbak az új, harsány és radikális jobboldali hangokra, a különbség mégis figyelemre méltó.
Sokkal szilárdabb talajon áll viszont az a megfigyelés, miszerint a katolikus szavazók körében 2017 óta határozott átrendeződés ment végbe:
öt évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy az egyház tanítása és a hívő identitás megakadályozza a radikális jobboldal elfogadását,
és Le Pen mindössze 12 százalékot kapott az elnökválasztáson (szemben az első fordulóban országosan elért 22 százalékkal), azóta viszont a tendencia határozottan megváltozott. 2012-höz képest még látványosabb a változás: megháromszorozódott azoknak a katolikusoknak a száma, akik készek elfogadni a radikális jobboldali eszméket. Hasonlóképpen érdekes, hogy a baloldali jelölteknek is komoly bázisuk van a katolikus hívők körében, s Jean-Luc Mélenchon és a többi baloldali jelölt (Fabien Roussel, Anne Hidalgo, Yannick Jadot) összesen a katolikusok 21 százalékának szavazatára számíthatott, sőt a rendszeresen templomba járók körében ez a szám 24 százalékra emelkedett, ami a kétszerese annak, ami 2017-ben volt megfigyelhető.
Természetesen nem könnyű megmondani, milyen okok hatására változott a francia katolikus egyház tagjainak politikai viszonyulása. A magyarázat keresése során főként azt igyekeztek vizsgálni, hogy milyen témák és kérdéskörök foglalkoztatják a katolikus szavazókat. A felmérésekből kiderült, hogy
a politikai gondolkodást szinte teljesen uralja a biztonság kérdése,
és sokaknak az a benyomásuk, hogy a bevándorlásellenes radikális jobboldal kezeskedni tud az ország biztonságáért (e szempontból tanulságos, hogy a francia püspöki konferencia elnöke sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a legális és illegális bevándorlók nem részesülnek kellő tiszteletben és befogadásban a franciák körében). Ezzel szemben olyan égető problémák, mint az éghajlatváltozás, gyakorlatilag semmiféle érdeklődést nem váltanak ki a katolikusokból.
Az elmúlt két évtized folyamán a francia püspökök magatartásában is enyhe változás ment végbe. 2002-ben még alig burkoltan foglaltak állást Jean-Marie Le Pennel szemben, arra figyelmeztetve, hogy az „ösztönök”, a „spontaneitás” és a „félelemkeltés” helyett mindenkinek az „értelmet”, a „mérlegelést” és a „józanságot” kell választania, idén tavasszal A remény nem csal meg címmel kiadott nyilatkozatukban viszont még az efféle óvatos célzásokat is kerülték. A dokumentum hét pontban foglalja össze a választások előtt megfontolást igénylő szempontokat (békés együttélés; az emberi élet feltétlen tisztelete; a szabadság, az egyenlőség és a testvériség fontossága; a vallások; átfogó ökológia; Franciaország nem sziget; milyen világot hagyunk utódainkra), és nagymértékben támaszkodik a püspöki konferencia elnöke, Éric de Moulins de Beaufort egyik beszédére, melyben kiemelte, hogy az ország lakói nem „Franciaország megváltóját, nem messiást választanak, nem olyasvalakit, aki minden értéket megtestesít”, hanem olyan embert, „aki a mindig bizonytalan időkben a lehető legkevésbé rossz úton igyekszik előrejuttatni az országot”.
Április 24-én majd kiderül, hogy a szexuális visszaélési botrányok miatt megtépázott tekintélyű francia katolikus egyház útmutatásai milyen eredménnyel járnak az ország katolikusainak körében.
Görföl Tibor
teológus
