Magyarországon száz családon belüli gyermekbántalmazásból tíz derül ki, és egy esetben indul eljárás. A bántalmazottaknak esélye sincs, hogy a velük történteket feldolgozzák.
A 80-as és a 90-es években voltam gyerek és kamasz. Emlékszem, egyszer ültem a padban, már gimnazista voltam, és azon gondolkodtam, hogy amikor felnőtt leszek, olyan világban szeretnék élni, ahol a társadalom látja, ha egy gyerek szenved. Eltelt közel 30 év. Ahogyan most tapasztalom, még mindig félig vakok vagyunk.
Édesapám képes volt 30 perc alatt remegésig üvölteni velem, megpofozni, megharapni, majd vidáman megölelni. Különösebb oka nem volt a viselkedésének, pusztán az alkohol, és az a tény, hogy ő maga is ilyen környezetben nőtt fel. Kaptunk, ha szemcsés volt a tévében az adás, ha meg kellett igazítani az antennát, ha egyetlen tányért nem mosogattunk el, vagy ha kimentünk játszani az utcára a többi gyerekkel, amíg ő aludt az alkoholtól. Aztán minden verést és ordítást kötelező békülés követett.
Testi és lelki bántalmazás, ordítás, megfélemlítés…Emlékszem, kisgyerekként azon gondolkodtam, miért nem látja senki a harapásnyomokat?
Magamban könyörögtem, hogy mentsen ki minket valaki innen.
Amíg a nagyszüleim éltek, az ő házuk jelentette a biztonságot – hetente legalább kétszer náluk akartam aludni, és a nagymamának köszönhetem azt is, hogy vallásos nevelést kaptam. Amikor aztán főiskolás lettem, és elköltöztem otthonról, felszabadultam ugyan, de tele voltam haraggal. Olyan sérülésekkel, olyan mintákkal jöttem el a családi házból, amikkel foglalkoznom kellett volna. De én helyette haragudtam és gyűlöltem. Haragudtam az anyukámra, aki néma maradt apám mellett. Haragudtam a tanárokra, az orvosokra, a nevelőkre, akik vakok voltak – mert valahogy falun alkoholistának és erőszakosnak lenni „alap”. Haragudtam Istenre, mert azt gondoltam, hogy ő hagyta, hogy mindez megtörténjen, pedig egyetlen gyereknek sem szabadna ilyeneket átélnie. És gyűlöltem az apámat, mert miatta ott, ahol biztonságnak kellett volna lennie, nálunk örökös szorongás és félelem volt.
Ha nem tehettem volna meg, hogy felnőttként terápiára járjak, ha nem foglalkozom az önismerettel, ha nem vesznek körül olyan emberek, akik rávilágítanak az értékeimre, akkor ma egy alig funkcionáló, életképtelen felnőtt lennék, rengeteg gyerekkori sebbel. A sebek persze megvannak, és ha találkoznom kell az apámmal, akkor még mindig görcsbe rándul a gyomrom, viszont, azt hiszem, már tudom, hogy én nem ő vagyok, és az én viselkedésem nem olyan, mint az övé. Túl a harmincon pedig újra békét kötöttem Istennel is. Pontosan tudom, hogy a családon belüli erőszakot nem Isten hagyja, hanem az erőszakos felnőtt mond igent a gonoszra. Isten engem megmentett azokban az órákban, amikor gyerekként a miséken, a ministránsfoglalkozáson, a hittanon voltam, és nem otthon.
Csakhogy
nem látom, hogy olyan sok minden változott volna azóta, hogy én voltam gyerek.
Pedig ez csak félig igaz. 1997-ben fogadták el a gyermekvédelmi törvényt, ami nemcsak azokat az alapellátásokat rögzítette, amelyek minden gyereknek járnak – pl.: védőnői szolgáltatás, pszichológus –, hanem rendelkezett arról is, hogy ha egy gyerek a családjában valamilyen módon veszélyeztetve van, és így nem valósul meg a biztonságos gyerekkor, akkor szakellátásba kerül, más szóval kiemelik a családjából. 2014-től pedig úgy változtattak a gyermekvédelmi törvényen, hogy a „kiemelt” 12 év alatti gyereket elsődlegesen nevelőszülőknél kell elhelyezni. Szépen hangzik, ugyanakkor a gyakorlati megvalósítása, finom szólva is, döcögős. „Az irány, amit ezek a törvények kijelöltek, nagyon jó, de a szükséges személyi erőforrások hiányoznak. Magyarországon a nevelőszülők száma nagyon alacsony. Jogszabályi szinten szépen meg vannak fogalmazva a kívánalmak, de a gyakorlat ezt nem tudja követni. Vagyis nincs elég nevelőszülő. Így sajnos legtöbbször a 12 év alatti gyerekek is gyerekotthonba kerülnek, vagy például a testvérek nem tudnak ugyanannál a nevelőszülőnél elhelyezést kapni, hiába a jogszabályi rendelkezés” – mondja dr. Bárdossy-Sánta Nóra, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány munkatársa.
De eljut-e odáig egy gyermek, hogy érdemben foglalkozzanak vele? Még mindig inkább bezárjuk az ajtót, ha a szomszéd rendszeresen üvölt a gyerekével, vagy már merünk illetékes szolgálatokhoz fordulni? „2021-ben ezekre a kérdésekre is kerestük a választ. Több, mint 10.000 magyar felnőtt működött közre a kutatásunkban, amelyből az derült ki, hogy 10 felnőttből csak 2 személy avatkozna közbe, ha azt látja, egy gyereket bántanak.
Magyarországon 10-ből 6 szülő alkalmaz fizikai fenyítést – noha a jogszabályok 2005 óta zérótoleranciát hirdetnek –,
és a verbális erőszak megnyilvánulásait (pl. kiabálás, megszégyenítés) tartották a legkevésbé a gyerekekkel szembeni erőszaknak” – mondja a szakember. Felmerül a kérdés, hogy vajon mennyi joga van a gyakorlatban a pedagógusnak, a gyerekorvosnak, a védőnőnek, ha bántalmazás nyomait fedezi fel a gyereken? Nos, a jogszabály egyértelműen fogalmaz: jelzési kötelezettsége van mindenkinek, aki a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagja. Jelzésükkel ők is a gyermekjóléti szolgálathoz vagy a gyámügyhöz tudnak fordulni, s ezt követően indulhat el a vizsgálat, ha ezt indokoltnak ítélik. Ez leírva nem tűnik gyorsan működő gépezetnek, pedig ha egy gyermeket testileg, lelkileg vagy szexuálisan bántalmaznak, akkor minden perc számít. Apró remény, hogy súlyos bántalmazás, például szexuális erőszak gyanúja esetén, már a vizsgálat előtt alkalmazható az azonnali kiemelés ideiglenes hatállyal, mely legfeljebb 60 napig tarthat.
De a helyzet az, hogy a gyermekbántalmazás esetében még mindig óriási a látencia. „Arányaiban azt mondhatjuk, hogy 100 ügyből 10 derül ki, és 1 esetben indul eljárás. Nagyon ritka az is, hogy maga a gyermek szól, ő jelez. Ilyenkor általában egy számára bizalmi, felnőtt személyt avat be. Ám ha ez az ember nem kezeli megfelelően – például azt mondja, hogy őt is verték, ne foglalkozzon vele –, akkor itt megtorpanhat az ügy. Legközelebb pedig már jó eséllyel nem is szól a gyerek, hiszen korábban is semmiségnek titulálták a segítségkérését. Legyen szó bullyingról vagy családon belüli erőszakról,
mindig komolyan kell venni azt, amit a gyerek mond,
hiszen ez nem hit kérdése. Ha komolyan veszem, amit mond, abban benne van az is, hogy mindenképpen következménye van a jelzésének, mert oka volt rá, hogy megosztotta velünk – akkor is, ha az elmondottak megtörténtek, és akkor is, ha nem” – részletezi dr. Bárdossy-Sánta Nóra. Ezzel együtt is jelen van a gyerekekben a lebénító félelem, amikor annyira rettegnek, hogy nem mernek jelezni, de várják, hogy a környezetük észrevegye a bántalmazást. Itt jön be a felnőttek felelőssége, hogy felismerjék, nemcsak a külsérelmi, hanem a magatartásbeli nyomokat, változásokat is – például azt, ha egy korábban cserfes gyerek magába forduló, zárkózott lesz.
Az a helyzet, hogy a gyerekek ellen elkövetett családon belüli erőszak, csak tovább termeli a későbbi sérült felnőtteket. „Persze jogszabályi szinten, a kiemelt gyermekeknek is elérhető a pszichológus, de ha gyerekotthonba kerül, ott több száz gyerekre jut egy szakember, gyakran csak félállásban, heti két nap. Így pedig kevésbé alakulhat ki bizalmi kapcsolat, hogy sikeresen feldolgozza azt, ami vele történt. Ha a gyereket nevelőszülőnél helyezik el, akkor a nevelőszülőn múlik, hogy észreveszi-e, hogy pszichológusra van szükség. Sokszor ugyanis a gyerek meg sem tudja fogalmazni, hogy szeretné ezeket átbeszélni valakivel” – folytatta a szakember. De még itt sincs vége a történetnek, hiszen a nevelőszülők nem gyámok, azok ugyanis a gyermekvédelem munkatársai, ők gyakorolják a szülői jogokat, s az ő feladatuk figyelni a gyerekek fizikai és mentális szükségleteikre. De amíg egy gyámra 30-40 gyermek jut, addig nehéz a mentális egészségre is figyelni, hát örüljünk, hogy legalább jár iskolába. Csak elfelejtjük, hogy ezek a sebzett gyerekek egyszer felnőttek lesznek…
Baranyai Enikő
vendégszerző
