Nem mindegy, hogy kötődünk, vagy oda vagyunk csomózva egymáshoz.
Könnyen bálvánnyá lehet a másik, vagy akár az, amit tőle kapunk. Sokan gyötrődnek a kapcsolataikban, miközben próbálnak megfelelni a másik vélt vagy valós elvárásainak.
Szabaddá válni egy kapcsolatban egy élet munkája is lehet.
A munkám során kizárólag sebzett, sérült kapcsolati hálókban mozgok, és az azokban vergődő, kiszolgáltatott gyerekekkel dolgozom. Munkatársaimmal próbáljuk az összegubancolódott lelkivilágok néhány csomóját kioldani, sokszor nem is sikertelenül, hála Istennek! Hosszabb távon azonban az oldhatja meg az alapproblémát, ha társadalmi szinten segítjük egymást, például tanítjuk az iskolákban az együttélést, a kapcsolatok fontosságát – amit játékosan akár kötődési matematikának is hívhatnánk.
Mert hogyan adjunk össze két vagy több embert? Milyen változókat kell figyelembe venni ahhoz, hogy egy nagyobb egészet alkossanak? Mitől lesz valaki tört? És hogyan adjunk össze törteket? Hogyan számítsunk egymásra? Mivel kell számolni, ha valaki nem egészben érkezik egy összeadásba?
A magyar nyelv csodálatosan megmutatja a lényeget:
ahhoz, hogy igazán számítani tudjunk egymásra, önmagunkkal kell számot vetni.
Az együttélés a világon a legfontosabb tantárgy kéne, hogy legyen – mégsem tanítják az iskolában. Sokan azzal a kevélységgel élik az életüket, hogy pusztán azért, mert nem egyedül nőttek fel, ez megy is nekik. Véget nem érően sorolhatnánk, hogy ez mennyire nem így van. Diplomás emberek nem tudják, hogyan kerül a zokni a szennyesbe, melyik végén kell megfogni a seprűt, hogyan lesz tej a hűtőben – és fogalmuk nincs, kivel is élnek valójában együtt.
Ha a fent említett okok miatt nem kellő érettséggel érkezünk egy házasságba, akkor bizony a további sérüléseket igen nehéz lesz megakadályozni. Amikor két ember összekerül, már seregnyi bosszúálló idegvégződés áll készenlétben. Egy mozdulatra, pillantásra, megjegyzésre várnak, hogy visszacsapjanak, kisüljenek, és indulatosan helyre tegyék a másikat – miközben a saját helyüket sem ismerik.
Ahol a sértődés, a sértés, a bántás a mindennapok része, ott a két fél összegabalyodik, és egészséges kötődés helyett csomók lesznek közöttük és bennük.
Ezeket a csomókat régmúlt idők árnyai rángatják, amiket sokszor fel sem ismernek, és rabjai olyan viselkedési sablonoknak, amikkel csak pusztítják egymást és a körülöttök élőket.
Akár halkan, akár hangosan, de már biztos hallottunk hasonlókat: Már megint kezded? Megint „ezzel” jössz? Miért mindig „itt” lyukadunk ki? Te mindig, te soha, ő állandóan, ő sosem, vele ezt is, vele ezt sem….
Ha két negatív énkép találkozik, abból egy nagyobb mínusz lesz, ez a legvalószínűbb. Ha ezt még tagadják is, vagyis elrejtik a gyengeségeiket, akkor még a kép is csak vetített lesz. Két hologram együtt-szerű élése pedig egyenesen katasztrófához fog vezetni. Nincs valódi életük. Azt vetítik a másikra, amit beléjük sugároztak. A kapcsolat már akkor kudarcra volt ítélve, amikor rossz képlettel próbáltak valamiféle műveletet összehozni.
Szavaimmal senkit nem szeretnék kárhoztatni és vádolni azért, mert nem a legőszintébb a viszonya a házastársával vagy embertársaival. Magam is voltam ilyen kapcsolatban – el is váltam. Sokat tanultam abból, így ma már egy jó házasságban élhetek. Munkám viszont abból van, hogy tömegével szedi áldozatait a torz kapcsolati minta a gyerekek között. Olyan felnőttektől kapják ezt, akik amúgy foggal-körömmel küzdenek azért, hogy jobbak legyenek a saját szüleiknél, akik szintén nem is nagyon tudták, mi történik velük. Olyan mély sebek ezek, olyan erős tónussal vannak belénk vésve, hogy egy élet munkája lehet ezektől megszabadulni. Teljes szívből hiszem azonban, hogy ez kötelességünk.
Szabadnak lenni egy házasságban lényegében azt jelenti, hogy szabaddá válunk attól a rabszolgamintázattól, amit belénk vésett a világ. Szabaddá válni attól a meggyőződéstől, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha ezért egy begyakorolt mozdulatsort teszek, tanult szöveget mantrázok, vagy teljesítek valamit, amitől egy fejjel magasabbnak látszom, és majd észrevesznek.
Szabadnak lenni egy házasságban azt jelenti, hogy szabaddá válunk hazugságok rajzolta énképünktől, mely folyton vádlóként villog a fejünkben, hogy nem vagyok elég jó, nem lehetek elég jó, mert nincs elég pénzem, nem vagyok híres, nem tudom ezt, nem tudom azt. Megszabadulni attól, hogy folyton gyötörjük magunkat múltunk fojtogató képeivel, és kudarcaink, hibáink elménkben való újratöltésével.
Megszabadulni a hazugságoktól természetesen igazsággal lehet. Az életünk nagy kérdése pedig általában az, hogy mi az igazság?
A magyar a világon az egyetlen nyelv, mely már magában a kérdésben megadja a választ: a Mi az igazság. Ha ugyanis megtanuljuk az életünket ebben a „mi”-ben látni, egymást összefüggéseinkben, a másiktól, a közösségtől soha el nem választva, akkor automatikusan megtanulunk helyesen élni. A Mi az egyetemes emberiség közössége a szeretetben. A létnek az az állapota, amiben valójában együtt vagyunk. A „mi”-ben valójában együtt vagyunk.
Arra lettünk teremtve, hogy szeretet-teljes közösségben legyünk egymással, és ez minden emberi lény vágya.
A legnagyobb felelősségünk a gyerekeink felé, hogy kihozzuk emberi kapcsolatainkból a szeretet teljességét, amelytől szabaddá lehetnek lélekben.
Jót kell mutatnunk nekik, és csak egy jó, az Isten. Ehhez az Istenhez pedig egy út vezet. Ez az út a szeretet útja.
Ez az út az igazság, és ez számunkra az élet. Az Út, az Igazság, és az Élet.
Jézus Krisztus.
