Váratlan és nagyon is várható – a 2022-es népszámlálás vallásgyakorlással, vallási közösségekkel kapcsolatos adatairól mondták ezt egy szerdai kerekasztal-beszélgetés résztvevői.
Az eltűnt hívek nyomában címet viselő rendezvénynek az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem adott otthont, a meghívottak pedig olyan izgalmas és összetett kérdéseket jártak körül, mint például milyen szociológiai, vallástörténeti, szociálpszichológiai és (egyház)politikai okai lehetnek a 2022-es helyzetjelentésnek, és vajon milyen hipotézisek olvashatók ki az adatokból?
Rosta Gergelyt a magukat valamilyen egyházhoz, felekezethez, valláshoz tartozónak mondók számának csökkenése nem lepte meg, viszont a vallási hovatartozásukat firtató kérdésekre nem válaszolók aránya nóvumként hatott rá. „2011-ben 27% volt ez a csoport, és már akkor is azt gondoltuk, hogy ez nagyon sok, aztán ez 2022-re 40%-ra nőtt. Ez megnehezíti az egész értelmezését”, mondta a vallásszociológus, aki szerint a népszámlálásnak figyelemfelhívó funkciója volt, hiszen
sokak számára most lett igazából nyilvánvaló a helyzet.
Máté-Tóth Andrást is a nem válaszolók számának ilyen mértékű növekedése lepte meg, bár feltette a kérdést, hogy „hogyan követhette el a KSH azt a szakmai baklövést, hogy másként tette fel a kérdést, mint előző alkalmakkor”, vagyis nem a tényre kérdeztek rá, hogy valaki beletartozik vagy sem egy vallási közösségbe, hanem arra, hogy a megkérdezett melyik vallási közösséghez érzi magát közelállónak. „Ez szép dolog… Talán azt gondolták, hogy nagyobb a kör, akik közel érzik magukat, mint azok, akik tagok. Ezzel szemben az derült ki, hogy sokan, akik tagok, azok nem érzik magukat közel.” Ezt igazolják azok a jelzések is, melyeket a valláskutató aktív egyháztag ismerőseitől kapott, akik azt mondták, hogy azért nem válaszoltak a vallással kapcsolatos kérdésekre, mert elfogadhatatlan számukra, ami az egyházak és az állam kapcsolatának színterén zajlik.
Dobszay Jánost is meglepte a nem válaszolók táborának növekedése, de a HVG vezető szerkesztője egyfajta letisztulásnak érzi a mostani adatokat: szerinte nem történt akkora változás, mint amekkorát a számok mutatnak. Azt azonban elgondolkodtatónak tartja, hogy miért nem vallják meg sokan azt a laza kötődésüket sem egy-egy egyházhoz, felekezethez, amibe beleszülettek, amibe szüleik révén kapcsolódtak, és hogy a 13 éves erős egyházi oktatási offenzívának annyi hatása sem volt, hogy az egyházi iskolában szocializálódók, a műveltségük alapjait ott megszerzők bejelölték volna egyházi kapcsolódásukat. „Sok nem válaszoló azért tagadta meg a választ, mert nem érezte elég hitelesnek egyik felekezetet sem.”
Sáhó Eszternek meggyőződése, hogy
nem a hívek, hanem az „intézményesegyház-tagok” tűntek el.
A Szemlélek volt főszerkesztője által idézett nemzetközi statisztikák szerint „az istenkeresés, a transzcendens keresése fokozódik, és ebből Magyarország sem kivétel”. Sáhó Eszter szerint a népszámlálási kampány egyértelműen politikai indíttatású volt, és ez ártott a népszámlálásnak: dilemma elé állította az embereket, hogy bejelöljék-e a hovatartozásukat, ha ezzel hitüket politikai eszközként használják fel. A nem válaszolók 40%-os aránya ugyanakkor lehetőség is az érdemi párbeszédre: visszakérdezhetünk, hogy miért nem jelölték magukat egyetlen felekezethez tartozónak sem.
Ez utóbbi gondolathoz kapcsolódva jegyezte meg Máté-Tóth András, hogy a népszámlálási eredmények átlépték az érzékenységi küszöböt, és legalább „elkezdenek gondolkodni a társadalom legkülönbözőbb rétegeinek tagjai, az egyházak illetékesei azon, hogy merre hány méter, kik a felelősek, mennyire felelősek.
Ez nagyon produktív, akár új víziókat gerjesztő diskurzus is lehet,
és hálás vagyok azoknak, akik nem válaszoltak, mert ha túl sokan válaszoltak volna, az egész nem lett volna izgalmas.”
Gábor György úgy látja, hogy a számok mögött nem szekularizációról van szó – ez nem általános csökkenés, hanem átstrukturálódás. A vallásfilozófus szerint ez azt jelenti, hogy például bizonyos nagy egyházak, melyek egyre inkább hittrösztökként kezdenek el működni, elidegenedett, bürokratikus intézményekként léteznek, elszakadva az egyes hívőktől, a hittrösztökről leváló tömeg pedig nem vallástalanná vált, hanem más egyházakban keresi a saját helyét. Tényként említette, hogy Magyarországon az egyházhoz tartozás,
az egyházi lét teljes valóságában átpolitizálódott, és a politikának lett valamilyen szinonimája.
„Nem arról szólt a válasz, hogy én nem vagyok hívő ember, hanem hogy én nem tudok azonosulni ezzel az egyházzal.”
„Olyan közegben vagyunk, amikor a politika határozza meg, hogy ki, mi lehet egyház. (…) Azt látjuk, hogy az egyházak nem szólaltak meg azokban a fontos társadalmi kérdésekben, ami a hitelességüket növelte volna, ellenben megszólaltak olyan kérdésekben, mint pl. gender, amit csak a politika tett valójában a közbeszéd napirendjére. Ezek mind benne vannak ezekben a számokban” – tette hozzá Dobszay János.
Rosta Gergely az előtte szólóknak némileg ellentmondva azt mondta, hogy „a legfontosabb ok, ami miatt növekedett azoknak az aránya, akik nem vallották magukat valláshoz tartozónak, az mégiscsak a szekularizáció. Lehet vitatkozni, mit értünk szekularizáció alatt, mert szűk értelemben az egyháztól való elfordulást jelenti, és nem teljesen a vallástól való elfordulást, de a szekularizáció a modern nyugati világban a generációk közötti változás eredménye. Az egymás után következő generációk egyre kevésbé vallásosak. A mechanizmus, ami a szekularizáció mögött van, az leginkább egy generációváltás, és ezekben a számokban ezt is látom.”
Gábor György emlékeztetett, hogy a rendszerváltás idején a közintézmények presztízslistáján az egyházak valahol az első tízben szerepeltek – ma már meg sem találhatóak rajta. „Az egyházak nem vették tudomásul, hogy ha a politika színpadára lépnek, ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk, mint mindenki másra, aki politikai véleményt alkot. Az egyházak elkezdtek – és ez őrült presztízsveszteséget jelent – csiki-csukizni. Kint is vagyok, bent is vagyok. Politizálok, de engem nem lehet megtámadni, mert egyház vagyok. (…) Biztos vagyok abban, hogy igen nagy számban jelentek meg az elutasítók között azok, akik ezeket az ócska sztereotípiákat utasították vissza. A bántó, ócska sztereotípiákat, hogy ha én ellenzéki válaszadó vagyok, akkor ne minősüljek dühödt antiklerikálisnak vagy vallásellenesnek, amikor látom, hogy ő persze kormánypárti, de azon kívül, hogy pedofil és milliárdokat tesz zsebre, ő milyen alapon nevezi magát a tízparancsolat követőjének, és valamilyen egyház, keresztény vagy éppen zsidó felekezet követőjének? Ezek azok a mozzanatok, amiket én presztízsveszteségnek érzek, és ezek azok, amiket nem lehet megkerülni akkor sem, amikor az egyházak próbálják megtalálni a válaszokat.”
