Nyolc éve indult útjára a Szemlélek – az első bejegyzés ma is aktuálisnak tűnik.
Tisztán emlékszem, ahogy ott ülök a monitor előtt – akkor már a lapos volt a divat, de a felbontás még messze elmaradt napjaink technikai adottságaitól –, és azon gondolkodom, mi legyen annak a blognak a neve, aminek a tartalmáról akkor még kevés sejtésem volt. Most, hogy visszatekintek ennek a 8 évnek a gyümölcseire,
hogy is sejthettem volna akár csak egy szeletét is ennek a rendkívül gazdag, a semmiből kinőve igen hatékony kommunikációs felületté váló, egyben missziós közösséggé is formálódó történetnek…
Volt azonban a szívemben elraktározva egy kifejezés, amit az első fiam születésekor kaptam „valahonnan”, s épp jól jött. Így indult a mostanra magazinná érett Szemlélek – akkor még személyes blog formájában – 2014. november 30-án, az ide kattintva olvasható bejegyzéssel.
S bár azóta sok dolog változott, életleckéink, össztársadalmi és személyes tanulnivalóink mennyisége nem tűnik csökkenni. Sőt, mintha újabb és „korszerűbb” formában ütné fel a fejét a sötétség ereje, hogy összezavarjon, lehúzzon, elorozza emberségünket, kiforgasson önmagunkból, az anyaglét felé gravitáljon bennünket, a lelkünkkel együtt.
Ezért is választottuk a következő időszakra a Szemlélek tevékenységének kísérő üzenetévé a „Legyen világosság!” biblikus felhívást, amelyet 2023-ban igyekszünk majd részletesen kibontani, megérteni és érthetőbbé tenni, életre váltani.
Mikor máskor, ha nem az ádventi hűvös, sötétedő időben, a zajok felől a csend irányába elmozdulva indíthatnánk útjára a „Legyen világosság!” kampányunkat…
Megköszönjük olvasóinknak, támogatóinknak, hogy eddig is velünk tartottak, most is itt vannak velünk, és remélhetőleg a jövőben is elkísérnek bennünket. Sok lehetőség áll előttünk, sok feladat is vár ránk, legfőképp még többet kell figyelnünk egymásra és a lelkünkben szóló hangra. Aligha fogunk unatkozni.
Következzék egy részlet az alábbiakban a Szemlélek első bejegyzéséből:
Várakozni nem könnyű, nem is túl divatos cselekvés a hipernet korában. Az utcákon, a „közhelyeken” ráadásul, lám, már novembertől kezdve szólnak a karácsonyi dalok, csábítanak a mézes-mázas, forralt boros illatok. Hogyan lehet így elcsendesülni, befelé figyelni? Például úgy, hogy valamit megváltoztatok. Elkerülöm a zajt, a tömeget, „más úton térek haza”, és/vagy itt a nagyszerű lehetőség egy kis korán kelést is beiktatni, a hajnalt rorátéval, vagy csak egy kis napkelte-nézéssel tölteni.
Ádvent ajándékozó időszak, ezt sokszor magam is megtapasztaltam. Épp olyan, mint a szemlélés, a szemlélődés, amikor leginkább azt tesszük, hogy nem cselekszünk. Nem agyalok most semmin, nem tépegetem az ajándékos doboz borítását. Csak ülök előtte, és csodálom. Érdeklődve, nyitottan nézek a világomra, erre a játszótérre, ahol társak, feladatok, kihívások és örömök várnak rám. Vajon mi lesz a következő lépés, az újabb fordulat az életemben? Megtalálom-e a társamat, rátalálok-e az utamra, kapok-e új megbízást, vajon miben találom meg a megújulás kulcsát, forrását?
Nem akarok novemberben karácsonyt játszani, nagyböjtben húsvéti nyuszikkal szemezni a boltban, télen fagyizni, netán a Balatonban fürdeni, nyáron pedig korcsolyázni. Szemlélem ezt a tömeget, s míg rájuk nézek, bevallom, fogalmam sincs, hogy valójában tetszik-e nekik ez az egész „előkarácsonyosdi”, vagy csak megadják magukat a rendszernek, amit részvételükkel, pénzadományaikkal valójában ők maguk tartanak fenn. Annak mindenképp örülök, hogy sokan ilyenkor be tudják pótolni az elmaradt találkozásokat, a nagy beszélgetéseket, hiszen ezek is ajándékozó, egymást kölcsönösen gazdagító alkalmak lehetnek.
Meggyőződésem, hogy mindenki vár valamire, valakire, még ha nem is tud, nem is akar nevet adni neki. Hiánylények vagyunk – egész életünk a bennünk lévő űr betöltésének próbálkozásaival telik. Ádvent négy hete idén is megtaníthat arra, hogy sokkal jobb, ha nem mi akarjuk megpakolni a puttonyunkat, hanem engedjük, hogy az a személy ajándékozzon meg bennünket, akinek a születésére ilyenkor várunk.
Isten éltessen, Szemlélek!
