A hivatását családja kedvéért elhagyó pap történetét bemutató film apropóján a felelősség és a hitelesség is szóba kerül az Egyházfórum Elbukás a cölibátusban – Döntés, dilemmák, spirituális folyamatok feltárása című cikkében. Csizmadia Zoltán írásából idézünk.
„2022 novemberében mutatták be Ugrin Julianna és Vízkelety Márton dokumentumfilmjét, A döntést, mely Murakeresztúr plébánosának, Róbert atyának a vívódásait, nehéz választását mutatja be. A rendezők egy személyes történeten keresztül jelenítik meg a dilemmát – amelyet a katolikus egyház mintegy intézményesített:
a cölibátust megszegő, nagycsaládos katolikus pap képes-e otthagyni hivatását családja kedvéért, vagy a szeretteiről mond le a hívek és a közösség szolgálata érdekében.
Az alkotáson keresztül átütő mély érzelmek, feszültségek a film végére sem nyernek feloldást: hiába hagyja ott Róbert atya a hivatását s választja családját, a hűtlenség tüskéje egész életét végig fogja kísérni. A cölibátus intézménye örök súlyként nehezedik a szolgálatát elhagyó papra, annak családjára és szeretteikre.
A dokumentumfilm megnézése közben számtalan kérdés merülhet fel mind hívőkben, mind laikusokban: tudatos gyermekvállalás esetén miért olyan nehéz meghoznia a papnak a döntést úgy, hogy nap mint nap hazugságban kell élnie – ahogy a film főszereplője fogalmazott? A családja mellett döntő katolikus pap miért nem nyer lelki békét, s miért kíséri végig életét a szolgálat elhagyásának kudarca? Izgalmas kérdés továbbá: annak ellenére, hogy az egyházi vezetők több mint öt éve ismerték Róbert atya családi életét, miért nem bocsátották el szolgálatából s biztatták gyermekei felelősségteljes felnevelésére? Jelen írás olyan döntési mechanizmusokat, dilemmákat, spirituális kérdéseket igyekszik bemutatni, amelyek segítenek mélyebben megérteni a cölebsz életforma mellett döntők és az azt elhagyók világát.”
A szerzőt 2002-ben szentelte pappá Mayer Mihály megyéspüspök a pécsi bazilikában. Ezt követően Rómában tanult ifjúságpasztorációt, majd püspöke Szekszárdra helyezte. Négy év papi szolgálat után családot alapított. Feleségével jelenleg öt saját és egy örökbefogadott gyermeket nevelnek.
„Róbert atya döntésének meghozatalában igen nagy súllyal eset latba a helyi közösség, melyet szolgált: amennyiben a családja mellett dönt, cserben hagy egy élő közösséget, mely – a súlyos paphiány miatt – nem biztos, hogy kap új lelkipásztort. A közösség tagjai pedig nehezen tudják feldolgozni, hogy papjuk hűtlenné válik hozzájuk: magát a döntést „megértik”, a papi szolgálat elhagyásának tényét – érthető okokból – már kevésbé tudják feldolgozni. Az ilyen jellegű vívódás gyakran már a papi szemináriumba lépés előtt megtapasztalható: az egyházközség mint közösség lelki, szellemi és sokszor anyagi értelemben is támogatja kispapját, esetleg különböző egyházi szolgálatokra való meghívással mélyítik el a szeminarista leendő papi identitását. Amennyiben egy sikeres papi hivatás elfogadásának és kiteljesedésének lehet tanúja a katolikus társadalom, akkor maga a közösségi háttér rendkívül nagy segítséget ad a felszentelt pap hivatásának megélésében. Krízis, határhelyzetek megélésében azonban a felszentelt papra súlyosan nehezedik a gondolat:
ha elhagyja szolgálatát, hűtlenné válik több száz vagy ezer emberhez, akik eddig imájukkal, személyes segítséggel vagy akár anyagilag is támogatták hivatásának megélésében.
Kiállni egy közösség elé, mely eddig büszkén tekintett a gyülekezet által felismert és gondozott hivatásra: komoly, embert próbáló és formáló feladat.”
„Amennyiben öt, tíz vagy húsz év papi szolgálat után szembesül a lelkipásztor, hogy félreértette Isten hívását, s őt nem a papságra, hanem egy elkötelezettebb, mélyebb kapcsolatra hívta az Atya; vagy amennyiben ráeszmél, hogy egyéni szándékok, ambíciók vezették el a papi pályára, akkor felmerül a pályát elhagyni készülőben, hogy élete nagy részét mintegy „elpazarolta”: tévúton járt, melyet nem kísért Isten áldása. A helyzet megoldását nem segíti a felelős keresése sem: a felszentelten túl hibát követhetett el az a szülő, a közösség, aki – sokszor tudattalanul – akaratát rákényszerítette a fiatalra, vagy az a szemináriumi közösség, illetve annak elöljárói, akik a hat év képzési idő alatt nem tudták felismerni vagy felismertetni a szentelendőben a hamis motivációt. A kérdésekre a választ, feszültségekre a megoldást Isten nagyon sokszor csak hosszas mélylélektani munka és elmélyült imaélet megélése után adja meg a kisiklott atyafinak.”
„Mikor Isten elhív valakit a papi szolgálatra, a meghívásban bennfoglaltan jelen van az, hogy a mennyei Atya papként szeretné üdvözíteni kiválasztottját. (…) A szentelésre jelentkező végzős szeminarista tudatában van annak, hogy a katolikus gondolati rendszer keretében a papszenteléssel igent mond Isten rá vonatkozó személyes üdvözítő szándékára, a szolgálat elhagyása esetén azonban veszélyezteti üdvösségét. Katolikus teológusok, lelki vezetők szerint természetesen a pályaelhagyó üdvösséget nyerhet családosan is, ám az eredeti isteni tervtől eltérően, vargabetűvel megírt életút végén elnyert üdvösség útja nehezebb, s könnyebben fennáll a lehetősége annak elvesztésére. Így
a papi szolgálatot elhagyó s családját választó felszentelt döntésének hátterében az üdvösség elvesztésének lehetősége is felvillan,
s gyakran a családos létforma az üdvösség elnyerésének „rögösebb útjaként” jelenik meg.”
„Amikor a több éve vagy évtizede szolgáló lelkipásztor döntési helyzetbe kerül hivatását illetően, talán az egyik legsúlyosabb kérdésként fogalmazódik meg: „A szolgálat elhagyása után ki vagyok én?” „Mi a szerepem ezek után Isten országának építésében?” „Mi lesz azokkal a képességekkel, ismeretekkel, tudásanyaggal, amelyet szolgálatom során kialakítottam magamban?” A családalapítás miatt pályamódosító papok kivétel nélkül átesnek ezen a krízisen, hisz szolgálatuk alatt, egy közösség megbecsült tagjaként, lelkivezettek, szolgáltattak ki szentségeket, tanítottak, feleltek egy közösség szellemi-spirituális fejlődéséért. Róbert atya esetében ez a váltás talán zökkenőmentes volt, hiszen a papi szolgálat elhagyása után a helyi közösség megválasztotta őt polgármesternek, s így – ha más formában is, de – tovább szolgálhatta a gyülekezetet. A papszenteléssel megvalósult álom és célba érés érzése a pályamódosítással szertefoszlik, s a pályát módosító klerikus egy új élet és identitás kialakítására kap meghívást. Ha azonban ezt a kihívást nem sikerül abszolválnia, az magánéletében súlyos tragédiához vezethet.”
„Amikor egy pap lelkiválságba kerül, nehezen talál segítőtársra kollégái közül azok leterheltsége miatt. Ha ez a krízis a cölibátus megtartása kapcsán alakul ki, még nehezebb megértő fülekre találni. Feltűnő, hogy A döntés című film főszereplője, Róbert atya vívódásai közben egyszer sem említi, s a film sem jeleníti meg, hogy bármelyik paptársa vagy akár a püspöke is meglátogatta volna őt, vagy érdeklődött volna helyzete felől. A krízisbe került pap így idővel elmagányosodik, elveszti pozitív vallásos attitűdjét, nehezebben oldja meg problémáit, stresszes állapotba kerül. Ez az állapot akár egészségének romlásához is elvezethet. A krízis megoldásának egyik formája lehet – ahogy a dokumentumfilm is bemutatja – egyéves betegszabadság kérése az egyházmegye püspökétől. Másik bevett gyakorlat, hogy a megyéspüspök áthelyezteti a „családos papot” annak érdekében, hogy a kapcsolat megszakadjon a pap és családja között. Amennyiben ezek nem járnak sikerrel, a felszentelt pap elhagyja szolgálatát, s ezzel végleg megszakad kapcsolata a klérussal.”
„A döntés című filmben Róbert atya megemlíti, hogy a püspökségnek öt éve tudomása volt „családi állapotáról„. A kérdés: miért nem bírták döntésre a főszereplőt,
miért várták meg, amíg saját maga hagyja ott szolgálatát?
A cölibátus egyértelmű és tartós megszegése esetén – mint hitelét vesztett klerikus személyt – miért alkalmazták továbbra is abban a szolgálatban, ahol alapvető kérdés a hitelesség megléte? A kérdésre az egyik, racionális válasz a paphiány, mely nemcsak hazánkban terheli le a katolikus papság intézményét, de globális problémává nőtte ki magát. Amennyiben egy katolikus pap elhagyja hivatását, nagyon nehezen lehet helyettesíteni szolgálatait: újabb terheket rak az aktív papokra, akiknél fennáll a veszélye annak, hogy a sok munka miatt kiégve szintén elhagyják papi életüket. A másik magyarázat alapja lehet az a nézet, mely szerint a katolikus pappá szentelés a házassághoz hasonló szentségi életforma, amennyiben a felszentelt klerikus a szentelés pillanatában nem egy nővel fogad örök hűséget Istennek, hanem önmagában állva. Ebben az esetben a cölibátus megszegése és a gyermekvállalás a pap esetében tulajdonképp egy házasság felrúgását jelenti, hűtlenséget, s az így született gyermekek mintegy házasságon kívül születettek lesznek. Ebben az értelemben a pap elöljárója valójában a klerikus eredeti, szentelésben fogadott hűségét védi. A kérdés feltevése ez esetben is költői marad: a család védelmét, épségét védelmező katolikus egyház hűtlenné váló szolgálója esetén miért nem a család egységét, a gyermekek egészséges fejlődését tartja szem előtt fogadalmát végérvényesen megszegő papjával szemben?”
„Sem a film, sem ezen írás nem vonja kétségbe a cölibátus létjogosultságát, ám azt igen, hogy annak megszegése esetén – különösen, ha a klerikus tudatosan vállal gyermeket – miért nem lép fel a katolikus egyház radikálisan, szem előtt tartva a család mint isteni egység prioritását? A cölebsz életforma Isten jele, ajándéka, valamilyen szinten a szentség megnyilatkozása lehet a társadalomban. A cölibátust fogadó, ám fogadalmát megszegő megsérti egyháza követelményeit, s ez által sokak szemében hiteltelenné válik – holott a mai kor embere vágyva vágyik hiteles forrásokra. A hitelét vesztett pásztor pedig hogyan vezeti az Isten által reá bízott nyájat?”
Kozma Lilla Rita író, szociális munkás egy másik nézőpontból közelített a Polgár Róbert életét bemutató dokumentumfilmhez.
„Jézus papja leszek ezután is” – ajánló “A döntés„ című filmhez
Mindannyiunk életében akadnak helyzetek, amikor döntést kell hoznunk. Ezek többnyire kényszeres helyzetek, melyek egész életünkre hatással vannak. Éppen ezért minden ilyen esetben a döntéshelyzet előtt álló ember – a bizonytalanságból fakadóan – egzisztenciális krízist él meg, mert azt érzi, hogy minden, amit eddig csinált, semmissé válhat egyetlen pillanat alatt. Ez a krízishelyzet komoly következményekkel járhat, akár depresszióhoz is vezethet, ezért fontos, hogy ne ítélkezzünk, csak fogadjuk el, bízzunk benne, legyünk mellette, és engedjük meg neki, hogy az adott szituációban úgy döntsön, ahogyan az számára a legjobb. Ne osztogassunk kéretlen tanácsokat, csak legyünk ott, érezze, hogy akárhogy is dönt, mi mellette vagyunk. Egyetlen percre se felejtsük: senki élete felett nincs jogunk ítéletet mondani, azt bírálni, mert nem tudjuk, hogy az illető pontosan milyen viharokon megy keresztül.
Polgár Róbert élete talán legnehezebb és legmélyebb döntését kellett meghozza: a családját vagy a hivatását válassza? A Holy Dilemma (magyarul: A döntés) egyik legfontosabb üzenete, hogy
akkor is van kiút, amikor minden kötél szakad
– mert a végén ott van legbelül a megkönnyebbülés és a felépülés szabadsága.
A döntés című másfél órás dokumentumfilm Polgár Róbert római katolikus pap vívódását mutatja be: az egészen elképesztő, mindennapi megküzdést, mellyel Róbert felülírta, megszegte a cölibátus szabályát és családot alapított. A kettős élet szétzilálta a napjait, és végül meg kell hoznia a döntést: kilép a papi szolgálatból.
Polgár életét titkok sorozata övezi, de az egész film alatt sejteni lehet, hogy szinte teljességgel kizárt, hogy a környezetében nem tudtak a másik, az eltitkolt életéről. A döntés Róbert példáján keresztül kendőzetlenül mutatja be a cölibátussal járó magányt, szenvedést, elszigetelődést. Értő empátiával ábrázolja, hogy maguknak a papoknak is vannak nehézségeik – annak ellenére, hogy az emberek segítői, ugyanúgy sebezhetőek és esendőek, mint bárki más. Emberként tekint rájuk, nem valamiféle robotként, akit Isten küldött erre a világra. Megmutatja, hogy a legnehezebb, embert próbáló időkben is van remény a szabadságra.
Sokak hajlamosak azt hinni, hogy a segítő emberek – ez esetben a lelki vezetést végzők – mindent elbírnak, ők szilárd betonból vannak. Amikor valahogyan bebizonyosodik ennek az ellenkezője, akkor a hívek képesek csalódást érezni. Pedig a legnagyobb emberi erő abban mutatkozik meg, ha fel merjük vállalni és mutatni: nem vagyunk mindig, minden helyzetben szilárdak. A segítő emberek is többnyire ugyanolyan problémákkal küzdenek nap mint nap, mint a hozzájuk fordulók. Olykor a segítők is elfáradnak, szoronganak és ugyanúgy szembesülnek a gyásszal is, mint bárki más.
Téves azt gondolni, hogy masszív talaj vagyunk. Emberek vagyunk, tele hibákkal. Nem vagyunk szuperhősök sem, csak önmagunk hősei, mint mindannyian.
A filmet nézve felmerült bennem, hogy Polgár Róbert ugyan megszegte amire vállalkozott, de mennyire erkölcsös úgy bűntudatot kelteni valakiben, hogy választásra kényszerüljön? Miért nem lehet meglátni végre, hogy az elmagányosodás az egyik legrosszabb dolog, ami egy emberrel történhet: az otthonában mise után csak üres falak várják, nem tud kihez szólni, nem tudja kivel megosztani a fejében járó gondolatokat. Hogyan lehet elvárni valakitől, hogy egész életében csak az Úré legyen? Hogyan lehet elvárni, hogy elszigetelődésre kárhoztassa magát, amikor az ember alapevetően társas lény, fizikai kontaktusra, mások általi érintésre vágyik. Ezt mindenki válaszolja meg magában, ha tudja…
A Holy Dilemma valójában nem csak Polgár Róbert életét mutatja be, hanem a papok elmagányosodását is: minden szépségével és fájdalmával együtt mutatja, hogy mennyire nehéz, ha papként szerelembe esel. Mert bizony attól, hogy valaki az Úrnak szenteli az életét, nem tudja kikapcsolni az érzelmeit – és erre nincs is szükség, hiszen akkor közönyösen állna az emberekhez is.
Sokáig nem értettem, hogy miért vállalja magára valaki a cölibátussal járó terheket. Nem értettem, mi lehet annyira vonzó abban, hogy valaki papnak álljon, pláne ma, amikor számtalan sztereotípia övezi az egyházat.
Túlzás lenne azt állítani, hogy most már tudom, mert nem, de azt hiszem, kezdem érteni.
Változást elérni nem könnyű. És kétség sem fér ahhoz, hogy a Katolikus Egyházban is átfogó változtatásokra volna szükség. Változást pedig könnyebb úgy elérni, ha benne vagyunk abban a folyamatban, amin változtatni szeretnénk. És ugyan egyedül nem lehet “világot megváltani”, de meg lehet, és adott esetben meg is kell lengetni a változás szelét.
Sokáig nem tudtam, hogy érdemes-e beáldozni magunkat azért, hogy másoknak jobb legyen. Nem értettem miért kell(ene) ennyire drasztikus lépést hozni annak érdekében, hogy felébredjen végre egy egész nép. Mára már tudom, hogy az egy fecske nem csinál nyarat mondás annyira azért nem is helytálló…
A változtatást bátorsággal és kiállással lehet elkezdeni, ami először ijesztő, de amikor elindul a “lavina”, akkor jogosan érezheti az ember, hogy igenis elindított valamit.
Amikor dönteni kell, legtöbben a szívünkre hallgatunk. Polgár Róbert is így tett, minden fájdalma ellenére. És azok az emberek, akik képesek másokért – és magukért is – ekkora döntést hozni, tiszteletet érdemelnek. Be kell látnunk, hogy ilyen döntések nélkül nincs változás. Változás csak akkor van, ha elég bátrak vagyunk kiállni magunkért és környezetünkért. Ha leülünk és beszélünk – addig mondjuk, amíg egyszer majd mindenki megérti: Jézus papjai maradunk azután is, hogy kiléptünk az egyház kötelékéből. Mert nem attól lesz valaki jó segítő, hogy Istent vagy az Egyházat szolgálja. Attól lesz, ha kellő alázattal fordul saját maga és mások felé.
Sokszor tűnődtem már el azon, miért nem lehet egy-egy Szmelélek bejegyzést nyílvánossá tenni a reflektálók számára? Már többször hozzászóltam a Szemlélek bjegyzéséhez, de hiányérzetem van: Ki olvasta el a belső illetékesek közül? Hogyan nyugtázza/nyugtázzák.
Talán mindegy…
Ami úgy zsigerből kikívánkozik az emberből, az úgy is kitör valahol, mint a láva a vulkanikus történésekben.
De van-e valamiféle értelme annak, hogy egy idős, beteg, gyenge ember, akinek oly sok napi feladata van az én élethelyzetemben, azaz életállapotomban… esetleg csak úgy „falra hányja a borsót?!” Mindenféle visszajelzés nélül.
Ha tudom ezt és mégis írok, akkor biztos lehetek abban, hogy Valaki mégis reflektál rá: Az én Istenem.
Ez a cikk nagyon, nagyon jó. Mindkét feldolgozása az adott problémának.
Legalább annyit tudnék hozzászólni, mint a két szerző.
De nem teszem. Nem tehetem, pontosan az előbb jelzett nagy és halaszthatatlan napi kötelességeim miatt.
Így röviden próbálok írni matuzsálemi korom személyes tapasztalatai alapján megfogalmatott nézetemről.
„Evezz a mélyre!” – ez a mai újraevangelizálás jelmondata.
Evezz a mélyre, amely egyetlenegy ember pótolhatatlan értékének méltó helyezéséről szól. Minden ember Isten pótolhatatla, egyedi jelentőségű, Aki őt már a világ tetemtése előtt megálmodta, egy tervet készített földi boldogulása érdekében, amely az Ő Országa építésére is szólítja.
MInden papra úgy kellene néznünk, mint Isten különleges ajándékára! Igen, nem megy egyedül! P. Hunya Dániel SJ, aki lelkivezetője volt Szeged sok papnak, aki megalakította számukra a Szt. Gellért Úniót írt egy könyvet: „Nyáj a pásztorért!”. A pap minden ember számára apa, testvér, barát és főleg pótolhatatlan személy, aki nélkül nem üdvözülhetünk, mert nem lenne, aki kiszolgáltassa az örök élethez szükséges Szentségeket!
Az teljesen természetes, hogy a pap is ember. MInden megtörténhet vele.
Ezért oly nagy a felelőssége a hivatásáért, a földi boldogságáért is, papi identitásáért az a primér családja, ahol nevelődött, azok akik kísérték döntéséig, majd azután, a szemináriumi nevelők…, és sorolhatnám.
Minden pap sorsa személyes ügyünk lehetne, nem esetleg elnaggyázott, elkapkodott, teljesítménycentrikus kísérése. Elsősorban az Isten előtti személyes, mély imahadjárat kellene Értük!
Te pap vagy mindörökké!
De ha már nem vagy képes szolgálni, akár azért, mert soha nem kaptad meg a személyes kísérést teljes mélységében, akár a magad helytelen döntése miatt, csak egyet tudok ajánlani: „Dum spiro spero!” (Prohászka Ottokár) Isten a mindent felülmúlni tudó Egészen Más, soha nem hagy el Téged! Sem békédben, sem küzdelmeidben!
Cecília nővér
Most látom, hogy házzászólásom megjelent itt. Bocsánatot kérek hibás feltételezésemnek. Talán nem kellően használtam eddig ezt a felületet. Cecília nővér
Engem személy szerint felkavart a film, és egy kicsit sem nyugtatott meg. A film tanúsága szerint a család mellett döntés nem sok év magányos este után történt, hanem gyakorlatilag a papi pályája legelején, hogy akkor miért kezdtek bele a kettős életbe, arról nem nagyon beszéltek.
Minden esetre van miért és kikért imádkoznunk