Újabb olvasói levelet közlünk – ezúttal egy katolikus pap szól hozzá az egyházszervezet kihívásai kapcsán formálódó párbeszédhez.
Örömmel fogadjuk a Szemlélek olvasóinak saját írásait, amelyek azt igazolják, hogy folyamatosan épül, fejlődik körülöttünk az a közösség, amelynek tagjai gondolkodni, érvelni, társadalmat építeni vágynak. Az olvasói levelek tartalmával nem mindig értünk egyet, mégis az erre méltó, párbeszédképes gondolatoknak szívesen adunk teret a Szemlélek felületén.
A mostani cikk esetében például a szerzőnek az az állítása, miszerint a Szemlélek „nem mutat be pozitív papi képeket”, úgy gondoljuk, tévedésen, de legalábbis figyelmetlenségen alapul – cáfolatként elég néhány nevet említenünk a terjedelmes listából: Fekete Szabolcs Benedek, Gyulay Endre, Pákozdi István, Várszegi Asztrik, Beer Miklós, Böjte Csaba…
* * *
A Szemlélek oldalán a napokban két témában is felmerült a papság kérdése. Mindkettő a problémákkal, nehézségekkel foglalkozott. Valóban ma a papságnak számos nehézséggel kell megküzdenie. Kicsit olyan ez, mint a repülőgépek. Csak akkor van hír róluk, ha lezuhannak. Éppen ezért hiányolom a Szemlélek oldalán, hogy nem mutat be pozitív papi képeket. Közelednek a papszentelések, amely kapcsán sok papi jubileum is esedékes. Milyen jó lenne néhány, 25, 50, 60 vagy 70 éve papként szolgáló [személyt] bemutatni!
Ugyanakkor a világi hívők felé is szeretnék fordulni. Néhány fontos kérdést feltenni számukra, azzal a céllal, hogy gondolkodjanak el róla.
1. Miért mennek el a templomba?
Manapság azt tapasztaljuk, hogy számos hívő válogat. Hol beszél jobban a pap, hol van kényelmesebb időpontban a szentmise.
Pedig a szentmisére azért megyünk, hogy találkozzunk Istennel. Éppen ezért feltétel a személyes jelenlét. El kell indulni, ki kell lépni a megszokottból, az otthonból (Mózes is a táboron kívül állította fel a szent sátrat). Ebből következik, hogy a tv vagy rádió által közvetített szentmise nem érvényes teljesítése a vasárnapi kötelezettségnek (természetesen, aki súlyos okból nem tud elmenni, annak segítség ez a lehetőség).
Ha pedig ez a célom, akkor tulajdonképpen
mindegy, hogy a pap jól beszél, nekem szólóan beszél, vagy éppen nem, a sokadik miséjét mondja aznap, és fáradt, vagy éppen a kora és betegsége miatt már testileg törődött.
A liturgia minden mozzanata lehet megszólító, az elhangzó szentírási szakaszok, vagy más szövegek egyaránt.
Vagy 30 éve Beton atyának [Balás Béla nyugalmazott püspök – a szerk.] volt az álma, hogy a falvakból a hívőket összegyűjtő buszon már készítik az utazókat a szentmisére. Jó kérdés lehet, hogy milyen áldozatot vállalok azért, hogy eljussak a szentmisére!
2. Mit jelent az, hogy a plébánia, az egyház közösség?
Gyakran csak elvárjuk másoktól, hogy működjön a plébánia. Legyen ott valaki, amikor ügyet akarok intézni. Legyen a templom tiszta, virágokkal díszített. Mi az a feladat, amibe én be tudok kapcsolódni? Nyilván ide kapcsolható az anyagi háttér megteremtése (az államtól kapott összegek csak felújításra érkeznek, a napi működést a híveknek kell előteremteni).
Ide kapcsolhatók a személyes kapcsolataim, illetve a programokon való részvételem.
Ki számomra a pap, aki a közösség vezetésére kapott megbízást? Csupán egy miséző, szentségkiszolgáltató, vagy egy személy, akihez közöm van, aki fontos számomra?
Hányszor hívtam már meg ebédre, valamilyen családi eseményre? Megkérdezem-e időnként, hogy hogy érzi magát? Érdekel, hogy ki ő, honnan jött?
Csak vasárnap megyek el a templomba, a plébániára, vagy máskor is jut rá idő, energia?
Hogyan tehető lendületesebbé a közösség élete?
Túl kellene lépni azon az elképzelésen, hogy az egyház csak a papok.
Minden megkeresztelt ember Krisztus titokzatos testének tagja. Mindannyiunk feladata, felelőssége, hogy az egyház éljen, képviselje Istent a világban, elvigye az örömhírt az emberek közé.
Erre szeretnék meghívni mindenkit szeretettel.
Fülöp Ákos atya
