Egyházi vezetők után a hívekhez szeretne fordulni az a magyar orvos, aki töretlenül hisz abban, hogy tudomány és hit között nincs ellentét, és Isten elsősorban eszközöket ad a kezünkbe a járvány elleni küzdelemhez. Olvasói levél.
Október közepén „Miért nem veszik komolyan a járványt egyházi vezetőink?” címmel megjelent írásom óta sok minden változott, és úgy érzem, újra szólnom kell. A járvány sajnos szemmel láthatóan erősödik, drámai helyzet fenyeget ismét, és az egyházi vezetők sorra ismerik fel ennek veszélyeit, hozzák a hívek egészségét óvó rendelkezéseket. Orvosként és hívőként is nagyon köszönöm ezt, hálás vagyok érte. Az előző írásomban jelzett helyzet oka talán az információ hiánya volt. Ezért gondolom azt, hogy nekünk, a témában jártas, hívő szakembereknek felelősségünk, hogy megszólaljunk, amikor úgy érezzük, hallatni kell a szavunkat.
Nem tudjuk befolyásolni, hogy milyen szabályok vannak a plázákban vagy a sportrendezvényeken, de az egyház mi magunk vagyunk.
Előző írásom egy segélykiáltás is volt, és nem csak vezetőink, hanem hívő testvéreim felé is. Ezeket a gondolatokat szeretném most folytatni, már csak azért is, mert számtalan reakció/komment érkezett az írásomra. Ezúton is szeretném megköszönni azoknak, akik építő jellegű kritikát fogalmaztak meg a leírtakkal kapcsolatban, és különösen örülök azoknak a jó példáknak, amelyeket megosztottak arra vonatkozóan, hogy sok helyen figyelnek egymásra a testvérek, óvják egymás egészségét. Én is ezt a pozitív változást tapasztalom a lakóhelyemen. Az online világ természetéből adódóan kaptam bőven gyűlölködő hozzászólásokat is, amelyhez ugyan hozzá vagyok szokva a közösségi médiában, de ebben a közegben megdöbbentett. Ezért is örültem pár nappal később a Szemlélek békés közbeszédért indított felhívásának, és az elsők között csatlakoztam aláírásommal az ehhez kapcsolódó petícióhoz.
De visszatérve mondanivalóm fő irányához: írásomat sokan úgy értelmezték, mintha nem hinnék az imádság erejében, pedig az véd meg minket a járványtól. Nekik szeretném elmondani, hogy számomra az imádság egy állandó kapcsolat az Istennel: az is, amikor meglátom őt egy hajnali harmatcseppben egy fűszálon, vagy este a lemenő nap sugarai között. De véleményem szerint nincs olyan, hogy imádság-automata. Hogy felül beöntöm a megfelelő számú előírt imádságot, alul pedig kijön a gépből az egészségem, vagy egy betegség leküzdése.
Isten egyrészt nem mindig úgy segít, ahogy én azt jónak látom, másrészt, ha a segítségét várom, akkor nekem is tennem kell érte.
A hit ugyanis félrevezethet. Hívő testvéreink sokszor abból indulnak ki, hogy semmit nem kell tennünk azért, hogy a földi életünkben boldoguljunk, átjussunk a nehézségein, leküzdjük az akadályokat. Nincs másra szükség ehhez, „csak” az imádságra. Nincs szükség fertőtlenítőre, „csak” a szenteltvízre, és úgy értelmezték, hogy én éppen az ebben rejlő erő elvételére buzdítok. Javaslom, nézzük meg Jézus Krisztus példáját! Hitünk szerint egyszerre élte emberként földi életét, és volt isteni személy. Isteni erejénél fogva képes volt csodákat tenni: feltámasztotta a halottat, betegeket gyógyított, vízen járt. Javaslom azoknak, akik mély meggyőződéssel vallják, hogy „csak” az imádság ereje, amire szükségünk van, próbálkozzanak meg ezzel a „vízen járás” dologgal, vagy a kenyérszaporítással, vagy próbálják a vizet borrá változtatni… Mi nem rendelkezünk isteni képességekkel. Emberként kell élni életünket, az ember adottságaival, Isten segítő erejében bízva. Istentől pedig nem az ő képességeit kapjuk, hanem az eszközöket a küzdelmeinkhez, nehézségeinkhez. Kezünkbe adja a lehetőségeket, és nekünk élni kell azokkal, és meggyőződésem szerint balga, aki nem ezt teszi. Jelen helyzetben kapunk a vírus elleni védekezéshez maszkot, fertőtlenítőt, védőoltást. Aki felelős, használja ezeket, és közben kéri Isten segítségét.
A balga elutasítja ezeket, aztán számon kérően néz Istenre, ha megbetegszik: Uram, miért nem segítettél?
Urunk pedig szomorú arccal néz rá: megadtam mindent, amire szükséged van, és te nem használtad…
A Covid 19-járvány olyan, mint egy megáradt folyó. Néha egy kicsit visszahúzódik, aztán újult erőre kapva tombol, örvénylik, és ezen kell valahogy átkelnünk, hogy újra szilárd talaj legyen a lábunk alatt. Nem tudjuk, hogy meddig fog így háborogni, nem tudjuk, hogy milyen széles. Az a kérdés, hogy ebben a helyzetben egy hívő ember helyes magatartása az-e, ha megpróbál – önmagát mindenhatónak képzelve – az örvénylő vízen járni, vagy az, ha a segítségül kapott csónakba beül, és abban próbál átjutni a járvány folyóján. Kinek lesz nagyobb esélye elérni a túlsó partot? Azt hiszem nem nehéz ezt a kérdést megválaszolni, még akkor is, ha megtörténhet, hogy léket kap egy hajó, vagy felborul egy csónak, vagy eltörik az evezője.
Mindezeken túl, a járvány egy fertőző betegség terjedése egy közösségben – nem egyéni dolog. Nincs a járványnak egyéni szintje – illetve egyéni szinten betegség van, szenvedés és halál. Nincs viszont olyan, hogy engem nem érdekel az egész, mert amit teszek egy járványban, az mások sorsát is befolyásolja. Rajtam múlik, hogy azt segítem-e, hogy elkerüljék a betegséget, vagy veszélybe sodrom őket.
A járványt csak együtt tudjuk megállítani.
Erről beszélni nem hisztériakeltés, ahogy sokan gondolják, hanem felelős gondolkodás annak érdekében, hogy egymás egészségét megóvjuk. A szeretet egy fontos megnyilvánulása, ahogyan egymás felé fordulunk. Itt nincs középút – alapvetően vagy érdekel a másik ember sorsa is, vagy csak magammal vagyok elfoglalva… Csak felelős viselkedéssel lehet elérni, hogy ne rettegjünk egy járvány alatt, hanem – mindent megtéve az elérendő célért – mindannyian minél inkább biztonságban legyünk. A templomban is.
Az önjelölt virológusok, a karosszékből tájékozódó járványügyi szakemberek véleményén csak mosolyognék, ha nem terhelné őket súlyos felelősség mások egészségét illetően. Ettől még nyilván mindenkinek szíve-joga, hogy bármiről véleményt alkosson, de azért furcsának találom, hogy éppen élet-halál, betegség-egészség kérdésben hisz a közösség egy része a legkevésbé a szakembereknek, akik éveken keresztül az orvosi szakmát tanulták, és helyettük az ilyen-olyan mendemondák alapján véleményt formáló, hozzá nem értő embertársaik véleményét tekintik igazodási pontnak.
Amikor Isten segítséget nyújt nekünk, ezt többnyire egy másik ember által közvetíti felénk.
Jelen helyzetben többek között orvosaink által, akik emberfeletti erővel küzdenek az életveszélyben levő betegek életéért, óriási testi és lelki tehernek vannak kitéve. Persze kapnak sok-sok szeretetet, támogató szavakat, de számomra érthetetlen módon rengeteg mocskolódást, lelküket mélyen érintő igazságtalan támadásokat is. Pedig ők arra teszik fel életüket, hogy a beteget gyógyítsák, az elesettet segítsék. Mélyen megragadott Udvardy György érsek atya videója, amelyet március végén, a Covidból történt gyógyulása után tett közzé. Talán nem haragszik meg azért, ha az ő szavaiból idézek írásom végén.
„Ebben a nagyon nehéz helyzetben ne engedjük, hogy a bizalom meggyengüljön bennünk azokkal szemben, akik szakmailag felkészültek. Ne engedjük, hogy olyan gondolatok, legfőképpen olyan szavak hagyják el ajkunkat, amelyek nem a bizalmat erősítik, hanem a bizalmatlanságot szítják. Kérek és bátorítok mindenkit, hogy a lehető legnagyobb fegyelemmel, legnagyobb állhatatossággal, legnagyobb reménykeltéssel tartsuk be azokat a szabályokat, amelyeket számunkra előírnak, és javunkat szolgálják, és ezt a bizalmat erősítsük egymás felé. A kórházban dolgozók kénytelenek szembesülni az emberi élet törékenységével, a halállal, és mégis másnap újból és újból szolgálatunkra szegődnek. Imáinkkal támogassuk az ő szolgálatukat, és buzdítok, bátorítok mindenkit, hogy a rendelkezésre álló oltással éljünk, és másokat is bátorítsunk, biztassunk erre. Hogy meddig tart ez az időszak, nyilván nem tudjuk, de az, hogy ebben az időszakban milyen hitből fakadó emberi tulajdonságokat építünk ki, amelyek a jövőt, a reményt éltetik bennünk, ez a mi felelősségünk. Erre a felelősségre szeretnék mindenkit bátorítani, biztatni, hogy higgyük: ennek segítségével túljutunk életünk minden nehézségén, és Krisztus, aki értünk a keresztet hordozta, nagy-nagy példa számunkra. És nem csak példa, hanem isteni erejével segítségünkre is siet nehézségünkben. Áldott kitartást, áldott bizakodást és reménykedő magatartást kívánok mindenkinek.”
Köles László
egyetemi oktató, kutatóorvos
