Miközben újabb szintre lép a Vatikánból kiinduló szinodális folyamat, rendre kritika éri a hazai egyházi vezetést a bekapcsolódás aktivitása miatt.
2023. március 31-én befejeződött a katolikus világegyház Ferenc pápa által elindított megújulási folyamatának második, kontinentális szakasza. Ez praktikusan azt jelenti, hogy 2023 elején az első, egyházmegyei és nemzeti véleménygyűjtések, tanácskozások szakasza után a glóbusz hét régiójában nemzetközi szinten dolgozták fel a beérkezett javaslatokat, jelzéseket, kritikákat. Az európai összegző tanácskozást február 5. és 12. között tartották Prágában, amelyről egy összefoglaló írás ide kattintva érhető el.
A katolikusok milliárdos közössége tehát ráfordult a záró csúcstalálkozó előkészítésére,
amelyhez a kontinentális záródokumentumok szolgáltatják az alapot.
Bár e sorok írásakor az európai záródokumentum még nem érhető el, a folyamat figyelmes szemlélői érzékelhetik, hogy az európai szintű tanácskozás egyáltalán nem volt mentes a vitáktól, feszültségektől, akár érdekütközésektől – ezek egyik gyújtópontjának az egyházi visszaélések kezelése, egyáltalán az egyházi dialógusok során a szexualitásról szóló őszinte párbeszéd megléte, avagy hiánya bizonyult. Érdemes átelmélkedni Tomás Halík világhírű teológus „bemelegítő” írását, amely markánsan megjelöli az aktuális tennivalókat, kihívásokat az öreg kontinens katolikusai számára. Idézet a levélből: „A politikai hatalomhoz hasonlóan az erkölcsi befolyással és a lelki tekintéllyel is vissza lehet élni, amint azt az egyházban elkövetett szexuális, pszichológiai, gazdasági és lelki visszaélések botrányai megmutatták – különösen a leggyengébbek és legkiszolgáltatottabbak kihasználása és kizsákmányolása.”
A magyarországi záródokumentum talán méltatlanul szerény figyelmet kapott a hazai közbeszédben – ki tudja, miért nem kommunikáltak róla aktívabban a készítők –, pedig világosan áttűnik belőle, hogy
nincs igaza azoknak, akik teljes tétlenséggel, elhallgatással vádolják a hazai egyházi vezetést.
Ismerve a hazai viszonyokat, különösen a történelmi előzményeket, nem lehetünk elégedetlenek a leírtakkal. Noha a szexuális visszaélések, és az egyházon belül, illetve a politika világában egyaránt tetten érhető populista irányvonalak problematikája még említést szintjén sem kerül szóba, azt legalábbis elismerik a szerzők, hogy a klerikalizmus kísértése létezik. A kommunikációra vonatkozóan ugyancsak inspiráló mondatokat olvashatunk – kár, hogy azokat, akik a dokumentumban követendő példaként említett úton járnak, jelenleg kirekesztően, szinte ellenségként kezeli a hazai katolikus egyházi vezetés egy meghatározó része.
Ebből a záródokumentumból is idézünk néhány részletet:
„A plébános, mint a plébániai közösség feje irányít és a vezető funkció szükségképpen felelősséggel jár, ami nem szabad, hogy a világ felé való nyitottságot és a hívek felé táplált élő kapcsolatot háttérbe szorítsa. Ha ezen célok egysége a gyakorlatban megvalósul, akkor remélhető, hogy a papi egyedüllét veszélye és a klerikalizmus kísértése is kiküszöbölhetővé válik. Érzékelhető ugyanis, hogy
a lelkipásztorok számára valós veszély az elmagányosodás, a szenvedélybetegségek kialakulása, illetve a túlterheltség miatti kiégés vagy akár a hivatás elhagyása.”
„Az irgalmasság cselekedetei a szükséget szenvedők iránt – az evangélium tanítása szerint – csak személyes odaadással, a szeretet, az igazságosság, a béke és az emberi méltóság tiszteletben tartása által valósulhat meg, korra, nemre, vallási hovatartozásra és politikai meggyőződésre való tekintet nélkül: ehhez elengedhetetlen a rászorulók és helyzetük személyes ismerete.”
„A válaszadók döntő többsége a hit továbbadásának kulcsát a hiteles keresztény életben látja, a hit továbbadásának másik döntő eleme pedig a megszólalás, a kommunikáció. Fontos, hogy hitünkről tudjunk és merjünk is beszélni.”
Ezekből a kijelentésekből
úgy tűnik, a hazai egyházi vezetés a hívektől érkező jelzések alapján legalábbis kezdi észrevenni, elhinni azt, amire például a Szemlélek is megalapítása, 2014 óta folyamatosan felhívja a figyelmet.
Mivel sok jelzés ért el hozzám magyar katolikusok részéről arra vonatkozóan, hogy „őket meg sem kérdezték” a szinodális folyamat egyházmegyei, nemzeti szakaszában, körbekérdeztem a Szemlélek katolikus munkatársai között.
Megdöbbentő szembesülni vele, hogy az ország számos pontján élő aktív egyháztagok közül senki nem válaszolta azt, hogy neki személyesen lehetősége lett volna megosztani a gondolatait ennek a folyamatnak a részeként. Egyetlen szerzőnk jelezte, hogy átfogóan a lelkiségi közösségét megkérdezték ugyan, de ott sem a tagok egyenként, hanem a közösség válaszolt.
Hogy a 2022. június 1-jén közzétett magyar összegző írásnak mennyi köze van a valósághoz, azt beszédesen szemlélteti az egyházi zaklatás áldozatává vált Pető Attila ügyének szégyenteljes kezelése, a Hodász András tragikus vallomására adott intézményi reakció mögött felsejlő lelkület, de még inkább annak a Német László érseknek a prágai felszólalása, aki bár magyar anyanyelvű egyházi vezető, mégsem tartozik a magyar egyházi vezetők fennhatósága alá.
Miközben tehát azt láthatjuk, hogy a világegyház feszültségeket, komoly vitákat is bevállalva bátran, őszintén, önkritikusan törekszik a megújulásra, a magyar katolikus egyház – legalábbis annak intézményrendszere, vezetősége – leginkább az ébredezés fázisában van. Ez a semminél több, és a Szemlélek Társalgó legfrissebb adása is igazolja, hogy
ha a klerikusok is egyre többen felvállalják az igazság kimondását, az őszinte, nyitott kommunikáció útján járva talán mi is felvehetjük a tempót a többi együtt-haladóval.
Mert ez lenne a szinodális folyamat lényege: hogy megtanuljunk együtt haladni, támogatni a gyengélkedőt, átölelni a sebzettet, felkarolni az elesettet. Ez most esetünkben a Dobszay Benedek ferences szerzetes által említett „diffúz rettegésből” való kigyógyulás elősegítését jelenti.
A Szinódus Főtitkársága (érdemes észrevenni, hogy a megújulási folyamat egyik gyümölcseként átnevezték a szervezetet „Püspöki Szinódusról” az egyetemesebb küldetést kifejező „Szinódusra”) a kontinentális szakaszt lezáró közleményében rámutat, hogy
a jelen és a jövő hiteles egyházának egyik fontos jellemvonása a meghallgatás képessége és gyakorlása.
E téren egészen bizonyosan elindult valami idehaza is: ezt a szikrát kellene óvni, gondozni, táplálni, hogy lángra kapjon, és átmelegítse sokunk szívét. Figyeljünk egymásra, és különösen figyeljünk Ferenc pápára, aki – ha egészségi állapota is engedi – néhány héten belül ellátogat a magyar fővárosba!
Érdemes lehet felidézni a témában való elmélyedéshez a Ferenc pápa életrajzírójával, Austen Ivereigh brit újságíróval készített videóinterjúnkat:
