A szubszidiaritás elvének betartása megelőzné és gyógyítaná is a fiatalok sebeit.
Ennek fontosságára hívta fel a figyelmet a III. Budapesti Demográfiai Csúcs egyik előadója is. De tudjuk-e, mit jelent? A Wikipédia szerint a szubszidiaritás a modern polgári állam szerveződésének egyik fontos elve, amelyet először XI. Piusz pápa 1931-ben megjelent Quadragesimo anno kezdetű enciklikájában fogalmazott meg. A szubszidiaritás – magyarra a kisegítés elveként szokás fordítani – azt jelenti, hogy amely feladatot egy személy vagy közösség konkrét érintettség okán helyi szinten meg tud oldani, arról nem szabad magasabb szinten (esetleg az érintettek kihagyásával) dönteni. Társadalomfilozófiai alapelv, a kereszténydemokrácia és az Európai Unió egyik alappillére.
Tehát az adott feladatot, döntést nem veszi át egy felettes szerv, vagy maga az állam, csupán kisegíti a társadalmat vagy annak egyes csoportjait, közösségeit, ha a szükség megköveteli.
Az Európai Unió egyes területeire, politikáira és hatásköreire nem szándékozom kitérni, de érdemes ezt az alapelvet, illetve ennek érvényesülését is megvizsgálni egy-egy hazánkban, vagy éppen az Európai Unióban fellángoló vita kapcsán.
A WHO Regionális Európai Irodája, illetve a német Szövetségi Egészségnevelési Központ 2010-ben megfogalmazta az európai szexuális nevelés alapelveit azzal a céllal, hogy a teljes Európai Unió területére kiterjedő normákat hozzon létre.
Azonban az UNICEF nemzetközi gyermek jogvédő szervezet készített egy felmérést arról, hogy a szexuális felvilágosítás feladatát kire bízná a magyar társadalom. A kutatásból kiderül, hogy nagyrészt a szülőktől és a pedagógusoktól várják el a felvilágosítást,
a válaszadók 94 százaléka szerint a szülők feladata gyermekük szexuális nevelése.
Ezzel szemben a gyakorlatban a fiatalok a saját korosztályuktól tájékozódnak leginkább. A Publicus Intézet által végzett felmérés alapján a magyar fiatalok 35 százaléka azt nyilatkozta, hogy kortársaitól értesült először a szexualitásról, szemben azzal a csupán 20 százalékkal, akik a szüleiktől, családjukból kaptak érdemi információt a téma kapcsán.
Ugyanakkor a jelenleg nyudíjas korosztály is úgy emlékszik vissza, hogy a legtöbb esetben (39 százalékban) iskolatársaiktól hallottak először a szexualitás témájáról.
Tehát míg a társadalom szinte egyöntetűen azt tartja ideálisnak, ha a család az a közeg, ahol a gyermekek szexuális nevelése zajlik, a statisztikák azt mutatják, hogy a fiatalok közül csak minden ötödik tud családi körben beszélgetni a témáról.
Azt is érdemes tudni, hogy napjainkban egyre nagyobb teret nyer az erőteljesen átszexualizált internet, mint elsődleges tájékozódási pont. Ez sokszor téves, sőt kifejezetten ártalmas információt, mintát ad át, melyek maradandó károkat okozhatnak a fiatalok szexuális szocializációja során. „A fiatal korosztály tagjai között megjelenő párkapcsolati erőszak is egyértelműen a világhálón fellelhető „felnőtt” tartalmak káros mintáinak rovására írható” – mondja Mészáros Antónia, az UNICEF Magyarország ügyvezető igazgatója.
A WHO Regionális Európai Irodája és a német Szövetségi Egészségnevelési Központ által meghatározott hét irányelvből – mely mentén az „európai szexuális nevelés” alapelveit meghatározták – kettőben is megjelenik a „társadalmi nem” kifejezés, a biológiai nemtől való függetlenség kontextusában. (Például: „biztosítanunk kell a nemek egyenjogúságát, a személy társadalmi nemével kapcsolatos önmeghatározását, és azt, hogy az ebben fennálló különbségeket elfogadjuk”.)
Láthatjuk, hogy nem kis feladattal nézünk szembe.
Úgy látszik, mi akarjuk gyermekeink szexuális nevelését elvégezni, de valahogy mégsem sikerül.
Már nagyanyáink idejében sem sikerült. A különbség annyi, hogy most már mindenki más is meg akarja tenni helyettünk. Versenyt futhatunk az EU-s szabályozásokkal, a pornóipar káros hatásaival és az egész internetes online világgal, annak nem feltétlen hiteles információival. Nem vállalhatja át sem az állam, sem valami egyéb fölöttes szerv a család feladatát. Ahogyan a felelősséget sem veheti át. Hogy ezt a helyzetet ki tudja megoldani? Véleményem szerint mi magunk. Rajtunk múlik, hogy meg tudjuk-e valósítani azt a 94 százalékos vágyálmot: hogy gyermekeink elsősorban tőlünk halljanak a szexualitásról. Vegyük a kezünkbe ezt a feladatot, és szülőként beszélgessünk tabuk nélkül gyermekeinkkel! Hogy mire van szükségünk? Időre, mégpedig minőségi időre gyermekeinkkel. Talán erre van a legkevesebb lehetőség, de a legégetőbb szükség is a mai világban.
