Miközben az ökumenikus, sőt a vallásközi párbeszéd is örvendetesen sokat haladt az új évezred első évtizedeiben, addig a katolikus egyházon belül mélyülő szakadékok tapasztalhatók.
Max Cappabianca domonkos szerzetes szerint aggasztó, hogy egyre kevesebb a párbeszéd, van viszont sok kiélezett vélemény, támadások és ahogy a világban mindenütt, az egyházban is kísért a populizmus, a „fogyasztói igényeknek“ való megfelelés vágya.
Ferenc pápa már 2016-ban óva intett a „polarizálódás vírusától”, Cappabianca pedig úgy látja, „minden térfélen jelen van az ideológiai megmerevedés veszélye, amely sokaknak elveheti a kedvét az egyházi hit gyakorlásától.“
A szerzetes javasol néhány teológiai alapon nyugvó stratégiát e csapdák elkerülésére: „Először is, senki sem ‘birtokosa’ az igazságnak.
A hit kincse ugyanis élő valóság, végső soron maga Jézus Krisztus. Ez alázatra int, de bátorságra és őszinteségre is kötelez,
mert mindannyiunknak engednünk kell, hogy megragadjon minket az, aki maga az igazság, az út és az élet.
Másodsorban hiszünk abban, hogy nem rajtunk múlik az igazság sorsa, nem nekünk kell megmentenünk az igazságot. Ha aggodalmaskodni kezdünk a hit és az egyházi együttélés kérdéseivel kapcsolatban, ellentétbe kerülünk a húsvéti élettel, amelyben részesültünk: „ne féljetek!”
Harmadsorban pedig
mélyen a hitünkhöz tartozik, hogy tiszteljük azokat, akik másként gondolkodnak, mint mi, mert minden megkeresztelt emberben a Szentlélek templomát látjuk.
Olyan egyházat szeretnék, ahol a szembenálló felek letennék verbális fegyvereiket, s mindannyian bízni tudnánk abban, hogy Isten Lelke abban is megnyilvánul, aki nem úgy gondolkodik, mint mi – sőt talán éppen az ilyen emberekben nyilatkozik meg igazán.“
