Bőszmagyar keresztények

magyarság kereszténység
pixabay.com

A pártus herceg és a Turulmadár olyan viszonyban áll a kereszténységgel, mint a fa a vaskarikával.

***

VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!

***

Az újra felfedezett vagy leporolt, Makovecz Imre által megálmodott templomterv olyan kérdéseket hozott a felszínre, amelyekkel rég foglalkoznunk kellett volna már. Persze ki szeret kényelmetlen kérdésekkel bajlódni, amíg nem muszáj. Ha viszont már előkerültek, hát ne hagyjuk megint feldolgozatlanul elmerülni ezeket a kérdéseket.

Az egyik ilyen kérdés a templom, mint olyan. Hálásan gondolunk elődeinkre, akik szebbnél szebb Isten-házakat hagytak ránk, de bizony sok fejtörést is okoznak ezek az értékes épületek.

Nagy a veszélye annak, hogy a kőtemplomok elfedik, szinte maguk alá temetik az élő köveket, akik pedig a Szentlélek templomai vagyunk, volnánk.

Nem hiszem, hogy lehetne olyan szabályokat megfogalmazni, amelyek mindenütt egyformán alkalmazhatók lennének, de alapelvként annyit leszögezhetünk talán, hogy első az élő közösség, az majd megtalálja a módját, hogy az épületet is fenntartsa – ahol kell, létrehozza. Turisztikai jelentőségű épületeknél pedig természetesen a nagy közösség, a társadalom, azaz a települések és az állam is hozzájárulnak a fenntartás, állagmegóvás költségeihez.

Másik kérdéskör a lelkület. Nagy piaca van manapság mindenféle spirituális tápláléknak, és szeretünk megfeledkezni arról, hogy nem minden jó, ami szellemi, nem minden természetfölötti forrás táplálja az életet. Nem akarunk tudomást venni arról, hogy létezik rossz a világban, ami nem egyszerűen a jó hiánya.

Nem mondhatjuk, hogy mindenki, aki kapcsolatba lép a transzcendenssel, egyazon forrásból merít.

Talán nem szorul bizonyításra, hogy a hitükért öngyilkos merénylők nem Jézustól kapják a küldetésüket és az erőt, hiszen ő imádkozott a gyilkosaiért.

Ha tehát létezik talmi kínálat a szellemi értékek között, akkor résen kell lennünk, mit választunk. Nem mindegy, hogy a Nap, a Hold vagy bármilyen lény önmagáért, vagy mint Isten teremtménye, Isten nagyságának visszatükrözője kap helyet egy szakrális épületben. Nem mindegy, hogy a Nostra Aetate szellemében minden vallásban elismerjük, ami a krisztusi kinyilatkoztatásra mutat, vagy a kinyilatkoztatást tesszük viszonylagossá és erőtlenné, felhígítva azt más tanokkal.

Harmadik kérdés a szolgálat. Kit szolgál egy templom? Szolgálja természetesen a gyülekezet fizikai szükségét, szolgálja az igehirdetést, jel és menedék, egyszerre anyagi és szellemi valóság. De mindenekelőtt Istent kell szolgálnia, különben nem templom, csak közösségi ház, kultúrház, találkozóhely. Természetesen helyénvaló és szükséges, hogy egy templom tudjon helyet adni a liturgia mellett más közösségi alkalmaknak is, de a fontossági sorrendnek stabilnak kell lennie.

Továbbá kikerülhetetlen az egyház és a társadalom illetve az állam viszonyának kérdésköre. Erről természetesen könyvtárnyi írás született már, egyetlen szempontot szeretnék most kiemelni. Ha trón és oltár, állam és egyház kapcsolatáról van szó, szeretjük a császári adópénzről szóló történetet idézni, méghozzá azzal az értelmezéssel, hogy ki-ki kapja meg, ami őt illeti, meglehetnek egymás mellett békességgel.

Csakhogy ez a – sajnos túl gyakori – fordítási hiányosságokból fakadó egyik alapvető, bár nagy hagyományú félreértése Jézus szavainak. Pinchas Lapide professzor, zsidó teológus és valláskutató, aki több kötetnyi írását szentelte ilyen félreértelmezéseknek, így összegzi Jézus állásfoglalását: „Ne adjátok a császárnak, ami az Istent illeti!” Lapide szerint az örömhírnek ezt a részét alapvetően eltorzítottuk, ellenkezőjére fordítottuk. A Római Birodalom által megszállt és kizsigerelt tartományban minden embernek kötelező volt fejpénzt fizetnie és a római hatóságok nem bántak kesztyűs kézzel az „adócsalókkal”. Erre az adóra vonatkozik a csapdának szánt kérdés: Szabad-e a zsidóknak az adót fizetniük? Jó tudni, hogy a Makkabeusoktól Bar-Kochba felkeléséig eltelt három évszázadban 62 forradalom és háború indult a görög illetve római megszállás ellen, és mindegyik az adómegtagadásra szólító kampánnyal kezdődött. Ha Jézus igent mond, akkor kollaboráns és áruló – ha nemet mond, akkor pedig a megszállókkal gyűlik meg a baja, mint törvényszegésre felbujtóval.

Jézus, amikor azt mondja: “Mutassatok egy ilyen pénzt!”- először is értésükre adja, hogy ő nem használ, nem is látott ilyen adópénzt, amelyen a császár babérkoszorús arcképe van, hiszen ez önmagában sérti a második parancsolatot. Aki tehát ilyen pénzt használ, már meg is sértette a törvényt!

Adjátok vissza a császárnak, ami az övé, ne mocskoljátok be magatokat vele, hiszen ti Isten képmását hordozzátok, és egész életetekkel Neki tartoztok, aki az egyetlen ÚR, és senki másnak!

A római légionáriusok, akik a templom nyugalmát voltak hivatottak akár erővel is biztosítani és árgus szemekkel figyelhették a jelenetet, nyilván a lojalitást értették ki Jézus szavaiból, ahogy ma is szívesen bújunk e mögé a kényelmes értelmezés mögé. Pedig megadni Istennek az Őt illető imádást, neki alárendelni mindent – akkor is, most is valóságos forradalmat jelent.

A Szentíráshoz való viszonyunk is sarkalatos kérdés. Ahogy a fenti példa is mutatja,

Jézust nem lehet függetleníteni a választott néptől. Az Újszövetség az Ószövetség szerves folytatása, valójában nem is érthetők Jézus szavai Mózes és a próféták nélkül.

Sokan szeretnék kitörölni Pált apostolt, mások besorolnák Jézust a keleti guruk közé – se szeri, se száma a vad teóriáknak Jézus tetszhaláláról, Indiában töltött éveiről, hogy az állítólagos gyermekeit ne is említsük. Talán hízelgő gondolat, hogy mi magyarok volnánk az igazi választottak, akiket az irigyek kitúrtak az örökségünkből. Magam részéről azt gondolom, hogy épp az irigység és hazugság atyja próbál minket is, ahogy minden embert, kitúrni isteni örökségünkből, amikor ilyen hízelgésekkel csiklandozza a fülünket. Megvan az isteni küldetése, hivatása minden népnek, minden embernek – de ha délibábot kergetünk, elmegyünk a valódi feladatunk mellett.

Ha a Teremtőtől kapott adományainkat, tehetségünket nem arra használjuk, hogy az ő tervében elfoglaljuk a helyünket, akkor születhetnek ugyan a munkánk nyomán szép emberi alkotások, de ezek nem Istent magasztalják, csak az embert.

Hazánk igazán sok kincset, nagy hivatást kapott, nem szorulunk rá, hogy magunknak fabrikáljunk küldetést. Viszont fontos, hogy ismerjük és tudjuk, hogy mi ez a küldetés: “Légy a kereszt védelmezője!”, ahogy Molnár Imre professzort idéztük korábbi írásunkban. Ő elmondja, hogy valóban viszonylag könnyű volt a magyarok ősi vallásának szimbólumait felváltani a keresztény jelképekkel, sok volt a párhuzam. Ez is mutatja, hogy Isten “előre dolgozik”, előkészítette a magyarságot a küldetésére. De ne visszafelé tekintsünk, ne akarjunk visszamenni a régiekhez, hiszen ők pontosan azt keresték, amit mi megkaptunk.

A Biblia utolsó könyve, János látomásai, az Apokalipszis. A görög szó jelentése felfedés, leleplezés. Jelenti ez Isten terveinek felfedését, de jelenti a rossz lelepleződését, vagy Jézus példázatával szólva azt, hogy a búza és a konkoly kifejlődik, megkülönböztethetővé válik. Egyre világosabban megmutatkozik a két alapvető út, és nem járhatunk egyszerre mindkettőn, azaz vagy Istennek hódolunk, vagy a magunkfaragta bálványoknak, mert „senki nem szolgálhat két úrnak!”.

Ez a cikk eredetileg a szemlelek.blog.hu oldalon jelent meg.

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.