Az igazság keresése közben néha elveszítem a mértéket.
Családi útravalóim közé tartozik annak a tudata, hogy a közélet fontos. Hogy nem elegendő csak magunkkal foglalkozni, hanem esetleges előbbre jutásunkkal egyidejűleg húznunk kell magunkkal a környezetünket is. Ha valamit el akarunk érni, akkor pedig tennünk kell érte. 18 évesen úgy gondoltam, ha jogász leszek, lesz beleszólásom a dolgok menetébe, sőt, felléphetek majd a sok hamisság ellen pusztán azzal, hogy rámutatok az igaz útra.
Ezen álmok egy része naiv volt, mégis úgy érzem, nagy részük teljesült: 10 évig dolgoztam a szakmában, közben magas szintről láthattam bele a magyar Parlament és az államigazgatás működésébe. Felesküdtem a magyar Alkotmányra. Az esküszöveg minden szavát ma is igaznak és követendőnek érzem a magam számára, mindazonáltal ezt a korszakot magam mögött hagytam. Nem titok, hogy csalódás is volt bennem, de talán ez mindenkit utolér, aki túl közel kezd kerülni álmai megvalósításához.
A küldetés és a lelkület azonban megmaradt bennem: szerzőként és főszerkesztőként is keresem az igazságot, bár
volt már, hogy egy-egy írásom után úgy éreztem: több szeretet is lehetett volna bennem.
Ez azért van, mert ahogy magammal, úgy másokkal is szigorú vagyok, néha talán túlságosan is. Ennek javításán azonban folyamatosan dolgozom, mert Szent Pál szavai ilyenkor utolérnek: „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom” (1Kor 13,1).
Hitéletemben meghatározó egy 6 évvel ezelőtti medjugorjei zarándoklat: ott döbbentem rá, hogy az előző 30 évben csak kereszténynek hittem magam. Ott valódi találkozást és kapcsolódást éltem át, melynek hatása a mai napig tart. Visszajárok, de már úton lévőként. Azóta tudatosan célul tűztem magamnak az üdvözülést, és mindent ennek rendelek alá. A környezetem sem mindig érti, hogy mit miért teszek, de én pontosan tudom, hogy mi az az egy lap, amire feltettem mindent.
Útközben az élet is ad olykor pofonokat, ami szintén csak a javunkra válhat, ha mi is úgy akarjuk. Én pont egy ilyennek köszönhetem, hogy most itt dolgozom a Szemléleknél. 2 évvel ezelőtt túléltem egy sztrókot, ami után eldöntöttem, hogy csak olyan embereknek és foglalatosságoknak engedek időt és teret az életemben, akikkel és amikkel az Isten országát építhetem. Hiszem, hogy az olykor kritikus hang, az elsőre meredeknek tűnő témafelvetések, a „nem megszokott keresztény stílus” mind ebbe az irányba megtett lépések. Ha pedig mégsem, akkor a Jóisten a „vad” részt úgyis levágja rólunk…
