Urfi Péter: Csodálatos lenne eljutni odáig, hogy maguk a vallási lapok tárják fel a visszaéléseket

egyházi abúzus
Fotó: Szász Zsófi

Az egyházon belüli abúzusok világát alighanem legalaposabban ismerő hazai újságírónak is köszönhető, hogy egyre több szőnyeg alá söpört probléma kerül napvilágra. Úgy látja, léteznek színvonalas magyar katolikus orgánumok, de azok csak egy szűk elithez jutnak el.

– Hogyan találtatok egymásra a vallási témákkal, miért érdekes számodra ez a terület?
– Nem a vallás mint olyan kezdett el érdekelni, hanem egy speciális terület, a katolikus egyházon belül, kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélések. Van kötődésem a valláshoz, mert nagyapám evangélikus lelkész volt, a zsigereimben hordozok egy csomó szokást, éneket, mondatot. Kamaszkoromban pedig volt egy rövid, intenzív időszak, amikor – azt hiszem, főleg Pilinszky-versek hatására – megtapasztaltam valami olyasmit, amit elnagyoltan istenélménynek lehet nevezni. Ekkor, saját elhatározásból konfirmáltam, és igen komolyan gondoltam ezt a hit-dolgot. Hogy aztán néhány hónap alatt kikopjon az életemből. Talán hülyén hangzik, de az egyházon belüli visszaélések iránti érdeklődésem kialakulásának nem sok köze volt ahhoz, hogy mit gondolok az egyházról vagy a kereszténységről. Két okom volt, hogy belevágjak ebbe a témába. Az egyik szinte magánügy: váratlanul erős érzelmi hatással voltak rám a Boston Globe könyvében olvasott történetek az áldozatok kiszolgáltatottságáról és a hideg bürokratikus rendszerről, amely újra és újra, tudatosan a gyerekek közelébe engedi az erőszakolókat. Ennél fontosabb, hogy megláttam a szakmai lehetőséget arra, hogy olyan sztorikat írjak, amelyeknek hatásuk van. Frusztráló érzés úgy újságot írni, hogy sorra leplezed le a milliárdos bűncselekményeket, de nem történik semmi. Ez szükséges munka, sőt, az egyik legfontosabb ma Magyarországon, de én

olyan területet kerestem a tényfeltárásban, ahol vannak látható következmények.

Nagyjából 2015-16-ban, a pannonhalmi botrány után végiggondoltam, hogy mit szeretnék csinálni, 2018-ban nekiláttam rendesen, és eddig nagyjából bejött, amit elterveztem.

– Konkrét terv szerint haladsz előre a feltárásban?
– Nem voltak ezek nagyon bonyolult tervek. Ahogy olvastam az amerikai cikkeket és a felvilágosultabb egyházi vezetők nyilatkozatait, világossá vált, hogy gyerekmolesztáló papok mindenütt vannak. És az is, hogy ha a média jól végzi a dolgát, akkor gyerekek egész sorát lehet megmenteni. Ha feltárunk ügyeket, ezzel az egyházat intézkedésekre kényszerítjük. Gyakran idézek az elsőszámú vatikáni szaktekintélynek tartott Hans Zollnertől, aki azt is mondta: “Valamennyi országban csak azután történtek komoly válaszlépések, miután médiahadjárat indult egy-egy bántalmazási eset eltussolása miatt. E nyilvános botrányok nélkül – úgy tűnik – semmi nem változott volna.” Miután ezt így összeraktam fejben, rögtön elkezdtem érezni valami nyomasztást is, hogy amíg én késlekedek, készülődök, mással foglalkozok, addig a molesztálók szabadon teszik a dolgukat. A cikksorozatnak, a nyitott egyháziaknak, illetve főleg az áldozatoknak és a Vatikánnak köszönhetően ma már sokkal nyíltabban lehet erről beszélni, még Erdő Péter is megtörte hallgatását; tudunk több tucat többé vagy kevésbé feltárt esetről; élesedtek alapvető megelőző intézkedések és indultak képzések; a püspöki kar az elkövetők helyett bocsánatot kért és így tovább.

– Egy olyan portál munkatársa vagy, amelyről egyházi vezetők azt feltételezik, néha ki is mondják, hogy ellenségek vagytok, veszélyes szerintük a kereszténységre a tevékenységetek. Mit gondolsz erről?
– Biztos sokan gondolják így, de azért nem mindenki, és nekem fontosabbak a pozitív példák. Az elmúlt három évben sok olyan hiteles egyházi emberrel találkoztam, gyerekvédelmi szakértőtől kezdve sajtóson és papon át tartományfőnökig és püspökig, akik elkötelezettek ennek a nehéz témának a feltárása és kibeszélése iránt. Voltak olyan meghatározó élményeim, amikor azt éreztem, hogy nem csak a velem szemben ülő szerzetesben, hanem bennem is oldódnak az előítéletek, és elkezdünk tanulni egymástól. Arra is rájöttem, hogy

a zárt egyházi közegben személyes kapcsolatok nélkül nem sokra lehet jutni újságíróként, ha viszont valakivel felépül a bizalom, akkor őszinte beszélgetéseket lehet folytatni. Ezekért hálás vagyok.

– Az utóbbi időben mintha más sem érdekelné a nem vallási tematikájú médiumokat a katolikus egyházzal kapcsolatban, mint az egyházi személyek által elkövetett szexuális visszaélések. Ha te is így látod, szerinted mi állhat a felfokozott érdeklődés hátterében?
– Ez alighanem a leggyakoribb észrevétel vagy vád egyházi oldalról. Talán segít a megértésben, ha a színházzal vonunk párhuzamot. Bárki megnézheti, hogyan számolnak be a nagy hírportálok a színház világáról, milyen gyakori, mondjuk, az értő színikritika, a szakmai szempontból közelítő nagyinterjú, a helyszíni tudósítás fesztiválokról, kerekasztalokról, a könyvkritika az év meghatározó színházelméleti munkáiról. Gyakorlatilag nincsenek ilyenek. Amikor van egy botrány, egy politikai szempontból érdekes nyilatkozat valami hírességtől vagy egy zaklatási ügy, az címlapra kerül. Nem akarnám elemezni, hogyan jutottunk ide, vagy hogyan lehetne változtatni ezen. Az viszont biztos, hogy sok művészt a halálba frusztrál ez a helyzet, de nekik is meg kell elégedniük a színházi sajtóval és a kis elérésű kulturális portálokkal. Szerintem az egyházaknál se más a helyzet: van egyházi média, amely tudósít a vallásgyakorlás hétköznapjairól és a hitet erősítő sztorikról, de ez nem éri el a nagy hírportálok ingerküszöbét. A botrányok meg igen. Nem azt mondom, hogy ez jó, csak azt, hogy ez nem valami egyházellenes összeesküvés: a szakmák vagy társadalmi csoportok mindennapjai nem szerepelnek napi szinten a hírekben.

– Akár azt is gondolhatnánk, hogy a ti olvasóitokat nem érdeklik annyira részletesen az egyházi témák, mint amilyen alaposan mégis utánajársz, adatokat gyűjtesz, hosszú elemző írásban mutatod be az aktuális ügyeket. Milyen visszajelzések érkeznek, mennyire mozgatják meg ezek a cikkek a közvélemény általatok elért részét?
– Nem vagyok elégedetlen, szépen szokták olvasni őket, bár nagy átlagban igaz, hogy nem a hosszú tényfeltárások hozzák a legtöbb olvasót. Az én maratoni cikkeim kinyomtatva simán kitesznek 5-8 oldalt egy hetilapban, de alkalmat adnak arra, hogy az adott történet részletes elmesélésén túl mindig behozzak általánosabb kérdéseket, amik sokszor túlmutatnak az egyházi kereteken. Legutóbb például a ferences atyákkal beszélgettünk arról, hogy mi a büntetés és az irgalom szerepe olyan zaklatási ügyekben, amelyek nem érik el a hatóságok ingerküszöbét. Ezekkel a kérdésekkel az egyetemektől a sportegyesületekig sokan szembesülnek, és szerintem érdemes meghallgatniuk az egyház felől érkező válaszokat. A saját közegemen, kollégákon és olvasókon azt látom, hogy van respektje annak, ha valaki szokatlanul sokat foglalkozik egy résztémával, az ilyen éveken át tartó cikksorozatok kuriózumnak számítanak azért itthon.

egyházi abúzus
Fotó: Szász Zsófi

– Nemzetközi téren mintha evidenciává érett volna, hogy az egyházi vezetés világszerte rosszul kezeli ezeket a visszaélési ügyeket. Mit gondolsz az általad megismert esetek kapcsán, hol siklik félre akár a megelőzés, akár a korrekt belátás, megbánás, bocsánatkérés?
– Így én nem fogalmaznék – szerintem inkább az lett evidencia más országok papsága körében és a Vatikánban, hogy az egyházi vezetés korábban világszerte rosszul kezelte ezeket az eseteket, rendszerszinten voltak komoly, emberéletek ezreit megnyomorító problémák, ma viszont ezeket nagy energiákkal próbálják orvosolni. Azt is hozzáteszem, hogy iszonyú komplikált bármilyen szexuális bántalmazás kezelése hatósági és/vagy intézményi szinten, úgyhogy ahol van igazi elszánás és áldozatvállalás, ott valamilyen szinten megértőnek lehet lenni a hibákkal vagy a lassúsággal szemben is. A hibák kijavításához először el kell ismerni, hogy voltak hibák.

A magyar katolikus egyház vezetőinek szembe kell nézni a valósággal, és ehhez az első lépés egy olyan egyházi vizsgálat megindítása lehetne, mint amilyen több kontinens számos országában lezajlott az elmúlt 20 évben, legutóbb Lengyelországban és Franciaországban.

Mindenki figyelmébe ajánlok egy friss példát: a hozzánk sok szempontból hasonló Portugália püspökei nemrég jelentették be, hogy független bizottságot bíznak meg az esetleges molesztálási ügyek összegyűjtésével, feltárásával, elemzésével. A püspöki konferencia minden tagja megszavazta. A kezdeményezés különlegessége, hogy nem a tömegével kiderült botrányok miatt léptek, mint tucatnyi másik országban, hanem a francia példán felbuzdult 200 prominens katolikus nyílt levelére reagáltak. Őket az aggasztotta, hogy mindössze 10 eset derült ki, miközben a vizsgálatokat lefolytató országokban ennek a sokszorosa. Ha lenne egy ilyen vizsgálat itthon is, akkor onnantól sokkal informáltabban és újult erővel folytatódhatna a gyerekvédelmi munka, ami egyébként tényleg zajlik a felszín alatt. De azért csak könnyebb lenne, ha tudnánk, milyen betegség az, aminek az ellenszerét keressük.

Hirdetés

– Látsz-e különbséget a magyar egyházi vezetők és más országok vallási elöljáróinak nyilvánossághoz való hozzáállásában?
– Nálunk még addig sem sikerült eljutni, hogy egy püspök, akármelyik püspök leüljön velem interjúzni. Volt olyan, aki még időpontot is adott, aztán elment a püspökkari ülésre, és szabadkozva lemondta. Nem gondolnám, hogy a saját döntése volt, ahogy azt sem gondolom, hogy Gájer László főegyházmegyei gyermekvédelmi megbízott, aki okos és egyenes ember hírében áll, magától mondogatja le az interjúkat, amikre már rábólintott. De megint hangsúlyozom: vannak egyházi vezetők, rendfőnökök például, akikkel kiváló munkakapcsolatom alakult ki, és akikben mára szinte vakon bízom.

– Mit gondolsz magáról a hazai hivatalos és kevésbé hivatalos egyházi kommunikációról?
– Nem fogok sommás ítéletet mondani, és továbbra is a saját kis szakterületemre szorítkoznék. Azt látom, hogy vannak színvonalas katolikus fórumok: a Pannonhalmi Szemléért például azóta lelkesedem, hogy kamaszként olvastam benne egy tanulmányt a technobuliról mint ünnepről. Ők azóta is visszatérően foglalkoznak kényes témákkal, hogy egyik nagy hatású szerkesztőjüknek “illetlen érintései” miatt el kellett hagynia a rendet. A jezsuiták folyóirata, az Embertárs pedig az utóbbi években intellektuális igényességgel állít össze különszámokat az egyházon belüli visszaélésekről is, amelyeket a Szív magazin is rendszeresen tárgyal. Ezek nagyon fontos közlemények, de csak egy szűk elitet érnek el. A hívek és a papság egyre többek szerint kívánatos “kultúraváltásához”, a tabuk ledöntéséhez elengedhetetlen lenne, hogy ez a téma megjelenjen a tévés és rádiós vallási műsorokban. Vagy hogy a Magyar Kurírnak lehetővé tegyék a püspökök, hogy legalább röviden szemlézze a feltárt magyarországi eseteket.

Amerikában jogos büszkeséggel mutathatják fel katolikus lapok, hogy lám, ők már a kezdetektől, a ‘80-as évektől kezdve, szinte úttörőként foglalkoztak a saját molesztálási ügyeikkel. Belemenős oknyomozó cikksorozatokban.

Milyen csodálatos lenne, ha egyszer eljutnánk odáig, hogy nem az egyházellenesnek bélyegzett 444, hanem egy katolikus lap tárná fel papok molesztálási ügyeit! Úgy, ahogyan az ő látásmódjuk szerint helyes.

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.